8. fejezet

Először is, nagy bocsánat amiért csak most jön a fejezet. Igyekeztem azért gyorsan befejezni, hogy ne szenvedjek vele többet és jövő héten hozhassak egy sokkal jobb és hosszabb részt. Nem mondanám, hogy nagyon eseménydús, a lényeg benne volt a részletben. :D Azért remélem tetszeni fog és nagyon örülnék, ha írnátok egy-két sort. :)
Abellana

(Kristen)

Mikor felébredtem, meglepve vettem észre, hogy nem a szokásos falak vesznek körül. Aztán eszembe jutott Garrett. Megfordultam, de ő nem volt mellettem, úgyhogy felfedező túrára indultam. Nem is kellett messzire mennem.

- Látom felkeltél – mosolyodott el a kávéfőző mellett. – Jól aludtál?

- Remekül – hazudtam azonnal. Valójában borzasztóan aludtam. Rob miatt egész éjszaka nyugtalan voltam. De nem akartam erre gondolni. – Szóval mi a program mára?

- Nem is tudom. Mihez volna kedved? – kérdezte Garrett, miközben közelebb lépett hozzám és végigsimított a derekamon. Eszembe jutott, mikor tegnap Rob ugyanezzel a mozdulattal képes volt felfordítani a világomat. A saját barátom érintése bezzeg semmit sem váltott most ki belőlem. Nem tudtam válaszolni, ugyanis félbeszakított minket a mobilom csörgése. Bocsánatkérően Garrettre néztem, majd a telefonért nyúltam. Kissé megkönnyebbülve láttam, hogy Ashley az.

- Szia Ash – szóltam bele vidáman.

- Haza kell jönnöd, Kris – mondta rögtön. Az ő hangja nem volt vidám, ami jól meg is ijesztett.

- Miért? Valami baj van? – pánikoltam.

- Nincs, minden rendben, de neked most haza kell jönnöd és kész. Nem magyarázhatom el telefonon keresztül – felelte rejtélyesen.

- Ma Garrettel vagyok, tudod jól – hoztam fel egyetlen érvemet.

Ash idegesen felsóhajtott. – Jaj, Kristen… tudom. De mondd azt neki, hogy a segítségedre van szükségem.

- Jól van – egyeztem bele egy nehéz sóhajjal. Utáltam, mikor valaki titokzatoskodik körülöttem. Pedig abból mostanában bőven kijutott. Letettem a telefont és bűntudatosan újra Garrettre néztem.

- Menned kell, igaz? – kérdezte fanyar mosollyal.

- Nagyon sajnálom, Ashley volt az, nem tudom, hogy mi a fenéért kellek neki ma annyira – magyarázkodtam. – Ha szeretnéd, maradok. Ash biztos csak valami hülyeséget akar.

- Nem, menj csak. Lehet, hogy fontos – felelte. – Mikor látlak?

- Nem tudom, hogy ez meddig tart majd – húztam el a számat. – Majd telefonon beszélünk.

- Rendben van – erőltetett magára egy mosolyt Garrett. – Elvigyelek?

- Nem, arra semmi szükség – utasítottam vissza. – Te maradj csak, én majd fogok egy taxit.

Rendbe hoztam magam és összeszedtem a táskámat. Egy utolsó bocsánatkéréssel és egy búcsúcsókkal távoztam. Hazafelé rengeteg dolog kavargott a fejemben. Először is ott van Rob, akit nem igazán sikerült elfelejtenem tegnap, bármennyire is próbáltam. Másodszor pedig ott van Garrett, aki jobbat érdemelne, mégsem tudom még elengedni. Ráadásul még Ashley hülye rejtélyeskedése miatt is aggódtam. Ha nem ismerném jobban, azt hinném, hogy pisztolyt nyomtak a fejéhez. Furcsa volt a hangja.

Mikor megérkeztünk, kifizettem a taxist és máris felfelé vettem az irányt. Nem tudom, mire számítottam, de erre biztosan nem. A kanapén ott ült két ember, egymástól tisztes távolságban és valószínűleg eddig kínos csendben. Ashley és Rob.

- Ő meg mit keres itt? – sipítottam azonnal. – Csak azt ne mondd, hogy miatta kellett hazajönnöm!

- Szerintem jobb lesz, ha kettesben beszélek vele – nézett Ash Robra, mire ő csak bólintott és felállt.

- Azt hiszem igazad van – felelte, majd rám pillantott a nagyképű féloldalas mosolyával. – Lent megvárlak.

- Mi?? Mi az, hogy megvársz? Ez meg mit jelentsen? – Hiába sápítoztam, választ nem kaptam. A következő pillanatban Rob már ki is lépett az ajtónkon. Kétségbeesetten Ashley felé fordultam.

- Robert elutazik. Te is vele mész – jelentette ki, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb dolog.

- Nem hiszem, hogy értelek – motyogtam.

- Már összepakoltam néhány dolgot, amire szükséged lehet, lent van a kocsiban. Csak két napig lesztek Houstonban – magyarázta.

- Mégis miért mennék én Robbal? Egyáltalán mivel vett rá erre? Jesszusom, Ash… ugye nem fenyegetett meg valamivel?

- Nyugi, azért a kurafi nem olyan gonosz – forgatta a szemeit. – Ma reggel idejött és beszéltünk egy kicsit. Látom, hogy szenvedsz a két pasi között. Mivel tegnap egyedül voltál Garrettel, talán most jót tesz egy kis egyedüllét Robbal. Segíthet a döntésben.

- De hát te Garrett-párti vagy! Mivel tudott Rob meggyőzni? – kérdeztem. Tényleg nem tudtam elképzelni, hogyan mehetett ebbe Ashley bele.

- Mondd, hogy nem akarod! Mondd, hogy nem vágysz legbelül arra, hogy Robbal menj! – nézett rám Ashley fenyegető szemekkel. Túl jól ismert. Tényleg nagy volt a csábítás, hogy itt hagyjak mindent két napra és nem is akárkivel. A rejtélyesen szexi kurafival.

- És mégis mit mondjak majd Garrettnek, hová tűntem két napra? – pillantottam Ashley-re, miközben újra marcangolni kezdett a bűntudat.

- Azzal te ne törődj, majd én elintézem – legyintett. Az ajkamba harapva haboztam. Nem tehetem ezt. Én nem szoktam ilyet csinálni. – Na menj már – biccentett Ash az ajtó felé.

Nagy levegőt vettem, majd szép lassan kifújtam. Bele sem mertem gondolni abba, amit ezután mondtam. – Jól van, elmegyek. – Ash biztatóan elmosolyodott majd megölelt.

- Neked kell döntened, Kris. Vigyázz magadra – mormolta a fülembe, miközben még erősebben magához szorított. Eltávolodtunk és a szemébe néztem. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akit az óvoda első napján elválasztanak az anyukájától. Nem mertem elhinni, hogy tényleg ezt teszem. Éppen én. Elutazok egy szinte idegen férfivel. Az egyik felem a lakásban maradt volna, de a másik, amelyik a testemet irányította éppen, kilépett az ajtón.

Olyan lassan lépkedtem a lépcsőkön lefelé, amennyire csak tudtam. Fogalmam sem volt, miért halogatom. Vele fogom tölteni a hétvégét. Te jó ég…

Mikor kiléptem a lenti nagy ajtón, azonnal megpillantottam őt a kocsijának dőlve, arcán győzedelmes mosollyal. Lassan odalépkedtem hozzá és megálltam tőle egy méterre.

- Szóval eljössz – szólalt meg a legszívdöglesztőbb, legbeképzeltebb mosolyával.

- Szóval el – mondtam. Kis ideig csendben méregettük egymást, majd újra megszólaltam. – Nem fekszem le veled ma este és az hétszentség, hogy nem alszok veled egy ágyban.

Rob felnevetett, mintha valami szörnyen mulattatót mondtam volna. – Ne aggódj, külön lakosztályt foglaltattam neked.

- Lakosztályt? – visszhangoztam enyhén leesett állal. – Jesszusom, Rob, nem vagy eszednél…

- Nem lenne túl illedelmes, ha neked szerényebb szobát szánnék, mint magamnak, nem igaz? Na gyere, szállj be!

Felsóhajtva megadtam magam, ő pedig kinyitotta az ajtót. Nem néztem rá, miközben beültem a kocsiba, de tudtam – éreztem – hogy mosolyog. Amint beszállt ő is, a kocsi azonnal elindult. Nem úgy tűnt, mintha Robnak mondanivalója lett volna de nekem végtelen számú gondolat futott át az agyamon. – Miért? – bukott ki belőlem hirtelen.

- Mit miért? – nézett rám felemelt szemöldökkel.

- Miért akarsz ennyire magaddal vinni? Tudod, hogy nem fogok lefeküdni veled, és különben is dolgozni fogsz ott. Akkor meg… miért?

- Akármennyire is meglep ez most téged, Kristen, szerintem nem csak a szex az egyetlen lehetséges elfoglaltság egy nővel. Különben is, minden ami azelőtt van, a csábítás része – villantotta rám legszexisebb vigyorát.

- Mindent megnehezítesz – sóhajtottam fel, de először el sem akartam hinni, hogy hangosan kimondtam.

- Úgy gondolod? – nézett rám fürkészően Rob. – Én épp az ellenkezőjében hiszek.

Erre hisztérikusan felnevettem. – Akkor tévedsz. Sokkal egyszerűbb lenne az életem, ha nem próbálna egyfolytában az ágyába csalogatni egy rendíthetetlen, milliomos nagymenő!

- Milliárdos – köszörülte meg a torkát Rob. Gyilkos pillantást küldtem felé, ő pedig ártatlanul elmosolyodott. – Csak a pontosság kedvéért. Különben pedig ne stresszelj mindenen. Engedd el magad egy kicsit, jól fogsz szórakozni.

Dühösen kifújtam a levegőt, de nem szóltam semmit. Máris kezdtem a nyugodt szobám felé vágyódni, távol ettől a kocsitól, ahol nem csábít a szépséges kurafi. Basszus, azt hiszem ez a név már rajta ragad. Valahol legbelül mégis izgatottan vártam a következő két napot… Robbal. Te jó ég, mi lesz ebből…

Már egy negyed órája autóztunk, mikor észrevettem, hogy Manhattan déli része felé tartunk. Mégis hová visz Rob? Bele akar hajtani az öbölbe, vagy mi? Fúrta az oldalamat a kíváncsiság, mégsem adtam meg azt az elégtételt neki, hogy elkezdek kérdezősködni. Nem sokkal később végül leállt a kocsi és mi kiszálltunk. Ámulva tekintettem a hatalmas repülőgépre, amely mellé megérkeztünk.

- Ez… a tiéd? – nyögtem ki. Egy magánrepülőn Robbal, ez aztán kemény lesz.

- Nem az enyém, csak a rendelkezésemre bocsátják, ha üzleti útra megyek – magyarázta szenvtelenül. Eközben a sofőrje kihalászott két táskát a csomagtartóból, köztük az enyémet. Istenem, remélem Ash nem szuperrövid, szupervillantós cuccokat pakolt be nekem. Még csak az kéne. – Készen állsz? – pillantott rám Rob.

- Sosem állok készen – morogtam inkább csak magamnak, mire ő elmosolyodott. Legalábbis félig. Ekkor odalépett hozzánk egy férfi, nagyjából a negyvenes éveiben lehetett, és az öltözékéből még én is kitaláltam, hogy ő a pilóta. Kezet ráztak Robbal.

- Mr. Pattinson – bólintott tiszteletteljes mosollyal. Kissé meghökkentő volt látni, hogy egy huszonéves férfi mennyivel feljebb áll a ranglétrán, mint a legtöbb nála idősebb ember. Rob felém fordult.

- Steve, a hölgy Miss Stewart. Velem tart Houstonba – mutatott be, majd a pilóta egy jóval kedvesebb mosolyt küldött felém, amit viszonoztam, mikor kezet fogtunk.

Mikor beszálltunk, megint egyik ámuldozásból a másikba estem. Azt hinné az ember, hogy ilyen csak a filmekben van. Rob szépen leültetett az egyik hatalmas – és mennyeien komfortos – ülésbe, majd helyet foglalt mellettem. Biztos jót mulatott rajtam, miközben én arra gondoltam, hogy egy hete még nem is ismertem őt, most meg egy magánrepülőn ülök.

- Mennyi ideig tart az út Houstonba? – kérdeztem. Csak hogy tisztában legyek vele, meddig leszünk összezárva a levegőben.

- Két óra, talán kicsivel több – felelte, mire én nagyot nyeltem. Remélem az emberei ki-be fognak járkálni és nem hagynak minket kettesben. Máskülönben tényleg nincs menekvés számomra. Pár perccel később szóltak, hogy minden készen áll, és felszálltunk.

Nem tudtam, mit tartogat a hétvége. Ahogyan azt sem, hogy ez a két nap minden szempontból fordulópont lesz.