2012. október 25., csütörtök

18. fejezet



Itt lenne az új rész... nem lett hosszabb az előzőnél és kb semmi nem történik benne, de majd jövő héten próbálkozom :D Köszönöm azoknak, akik írtak!
Abellana


(Kristen)

Az ébresztőm keltett. Nem aludtam valami sokat az éjszaka, mégis furcsán kipihentnek éreztem magam, mintha zseléből lenne az egész testem. Az arcomon pedig letörölhetetlen vigyor feszített. Tudtam, hogy miért és azt is tudtam, hogy aggódnom kéne újdonsült érzelmeim miatt, de most elhessegettem ezeket a gondolatokat. Inkább az lombozott le, hogy mindjárt be kell mennem a munkahelyemre és Megan hülyeségeit kell hallgatnom.

Rob már nem volt az ágyban, így hát gyorsan felöltöztem és kiléptem a hálószobából. Éppen telefonált valakivel, de mikor meglátott, mintha hirtelen kicsit ideges lett volna. – Jó, ennek örülök. Köszönöm, nagy szívességet tettél nekem – mondta a vonal másik felén lévőnek, bennem pedig kellemetlen érzés keletkezett. De el is múlt, amint letette a mobilt és arcára kiült az ellenállhatatlan féloldalas mosoly. – Jó reggelt!

- Neked is – mosolyogtam vissza.

- Ötre kell ott lennünk a magángépnél. Azt hiszem addigra végzel – jegyezte meg Rob.

- Igen. Habár ahogy most állnak a dolgok Megannel, kétséges, hogy elszabadulok-e – jutott eszembe az egyetlen bökkenő.

- Miatta nem kell aggódnod. És az utazás miatt sem, én már mindent elintéztem, nem lesz gond a munkahelyeden.

- Jaj, Rob – nyögtem fel. – Tisztában vagy vele, hogy Megan máris azt hiszi, hogy kapcsolatok lévén jutottam be az újsághoz?

- Micsoda? – ráncolta a homlokát Rob dühösen. Felsóhajtottam. Hát itt az idő, ki kell köpnöm, hogy mi aggaszt.

- Van annak értelme, amit mond. Hiába esküdöztél, hogy az állásom megszerzéséhez nincs közöd, kezdem azt hinni, hogy mégis.

- Kristen, megmondtam, hogy ne hallgass arra a libára – forgatta a szemeit. De nem tagadta.

- Én hülye azt hittem, hogy elértem valamit – mondtam keserűen. – Persze te álltál az egész mögött, nem igaz? Csak egy telefonhívásodba került.

- Nem így van – sóhajtott gondterhelten. A pillantása megenyhült. – Figyelj rám. Tényleg nem voltam teljesen őszinte. Azért vittelek el magammal Houstonba, mert tudtam, hogy Jared is ott lesz. Említette, hogy új embereket keresnek a laphoz és eszembe jutott, hogy mennyire szeretnéd azt az állást. De nem beszéltem neki rólad, csak arra kértem, hogy jöjjön el a vacsorára. Aztán megismert téged és elbűvölte ahogyan beszéltél. Akkor először említettem meg neki, hogy újságírónak tanultál és érdekelni kezdte a dolog. De soha nem kértem tőle semmit, minden a te műved volt. Az állásinterjút magától ajánlotta fel, és a felvételedhez sem volt semmi közöm.

Feldolgoztam Rob szavait. Végül is azt hiszem ez jobb, mint amire számítottam. Mégsem tudtam teljesen megnyugodni, és ezt ő is észrevette. Közelebb lépett hozzám és két keze közé fogta az arcomat.

- Ne rágódj ezen – mondta halkan. – Magadtól érted el az egészet, higgy nekem.

- Azt hiszem illene megköszönnöm, hogy összehoztad – motyogtam.

- Nem kell megköszönnöd semmit – grimaszolt. – Csak gyere ma el velem.

- Miért? – kíváncsiskodtam, mire Rob értetlenül megemelte az egyik szemöldökét. – Miért szeretnéd, hogy veled menjek?

Leengedte kezeit az arcomról és pillantása megváltozott. Néhány pillanatig a szememet fürkészte, talán azon gondolkodva, hogy válaszoljon-e. – El fogsz késni – mondta végül. Felsóhajtottam. Tehát a tegnapi csodás éjszaka után sem számíthatok arra, hogy megnyíljon. Persze az az éjjel csak nekem jelentett valamit, csak bennem kezdett megváltozni minden… én csak egy lány voltam az ő számára. Igyekeztem ezen nem kiborulni, és elindultam a munkahelyemre.

Ragaszkodtam hozzá, hogy taxival menjek, mostanában amúgy is sok plusz munkát adtam Deannek azzal, hogy ő vitt mindig haza meg munkába. Rob persze azt gondolta, hogy ez hülyeség, mert ezért fizeti, de engem nem érdekelt. Legalább Megan is megnyugodhat, hogy nem az ex-pasija egyik menő kocsiján gurulok be.

Abban a pillanatban, hogy megérkeztem és leraktam a táskám az asztalomra, Aaron kihajolt az irodája ajtaján és intett, hogy menjek be. Ő volt a szerkesztőség vezetője. Az arca pedig nem tűnt túl vidámnak. Ajjaj. Lassan odavánszorogtam az irodájához.

- Jó reggelt, Aaron – mosolyogtam kedvesen.

- Kristen – biccentett. – Gyere, ülj le.

Úgy tettem, ahogy mondta. Nem habozott, rögtön bele is kezdett. – Összerakunk egy új ötletelő csapatot. Te, Dan, Andrew és Jessica. Ezentúl együtt fogtok dolgozni.

- De hát mi történt…

- Megan-t áthelyezték – szakított félbe. – Fentről jött az utasítás, nem tudom miért, de nem is érdekel. Ti négyen vagytok a legújabbak, így ésszerű.

Bólintottam. – Valójában én is beszélni akartam veled, mert ma délután…

- Ó, az utazás! Ne aggódj, már el van intézve. A munkád megvár, Kristen.

- Köszönöm – mondtam hálásan, bár eléggé szégyenkezve. Nem akartam, hogy annak a lánynak tartsanak, aki bekerült ide csak mert ismer valakit és ezért csak akkor dolgozik, amikor éppen kedve van. Tisztára így éreztem magam. Ha Rob nem kér meg olyan imádnivalóan, hogy kísérjem el, eszembe se jutna elutazni. Aaron csak bólintott a köszönetemre, ami egyértelművé tette, hogy vége a beszélgetésnek. Így hát megkönnyebbülve sétáltam vissza az asztalomhoz.

(Rob)

- Uram, a nővére van itt – jelentette be a titkárnőm.

- Melyik? – kérdeztem mogorván. Semmi kedvem a szükségesnél több időt tölteni Victoriával. Mindig csak az üzleti ügyek érdekében találkoztunk, a nyilvános eseményeken meg játszottuk a szerepünket.

- Elizabeth – hallatszott a válasz.

- Engedje be – sóhajtottam némileg megkönnyebbülten. Pár pillanat múlva Lizzy mosolygósan kukkantott be az ajtón.

- Remélem nem zavarom, főnök… vagy kapitány… vagy mi a frásznak hívnak itt. – Csak a szemeimet forgattam, de nem tudtam nem elmosolyodni a badarságaitól.

- Mi nem várhatott addig, amíg hazaérek, Liz? – kérdeztem, mire ő lehuppant az asztalom másik oldalán lévő székek egyikébe és a cipője orrát kezdte el tanulmányozni.

- Az a helyzet, hogy mire te hazaérsz, én már nem leszek ott – motyogta.

- Ezt meg hogy érted? – ráncoltam a homlokomat.

- Azt hiszem egy ideig nem megyek vissza Londonba, jót tesz, ha elszabadulhatok onnan. De nem maradok itt sem – magyarázta.

- De hát hova akarsz menni? Tudod, hogy nálam bármeddig maradhatsz.

- Persze, hogy tudom, nem erről van szó. De úgy érzem mozognom kell, tenni akarok valamit, új dolgokat látni, meg ilyenek. Körbeutazgatom Amerikát. Talán kipróbálom magam Kaliforniában, nem tudom – vont vállat. – De azt érzem, hogy mennem kell.

Felsóhajtottam. Számítanom kellett volna erre. Lizzy sosem marad sokáig egy helyben. Soha nem lett volna képes arra az életre, amit az apánk szánt neki, és amibe én és Victoria belekényszerültünk.

- Jól van, értelek – sóhajtottam. – De ígérd meg, hogy vigyázni fogsz magadra, Liz. Ne próbálkozz még egyszer a gyógyszerekkel. És mással se.

Erre csak bánatosan elmosolyodott, de nem válaszolt. – Te pedig azt ígérd meg, hogy nem hagyod majd, hogy a makacsságod bármitől is eltántorítson! Azt hiszed jobb neked így, hogy nem kötnek az érzelmek és így nem szenvedhetsz. De ez nem élet, Rob. Láttam, hogy ő mennyire jót tesz neked. Ne ellenkezz az érzéseiddel. – Nem feleltem, de Liz látta, hogy felfogtam az üzenetet, így könnyedebb hangnemben folytatta. – Kristentől is nagyon szerettem volna elbúcsúzni, de most nem lehet. Kérlek add át neki, hogy üdvözlöm és remélem látom még.

- Rendben van – bólintottam. Felálltam, hogy megöleljem, és ő rögtön a nyakamba ugrott. – Vigyázz magadra.

- Te is – mormolta a vállamba, majd eltávolodott annyira, hogy a szemembe tudjon nézni. – Ne hagyd, hogy kikészítsen, oké? Csak egy hetet kell vele kibírnod. És önts valami lelket anyába is.

- Úgy lesz – mosolyodtam el, bár legbelül korántsem voltam ilyen bizakodó. Utáltam a gondolatot is, hogy a közelébe menjek. Nem azért, mert más útra kényszerített, hanem mert tönkretette az anyámat és Lizzy-t. Ezért gyengültem el tegnap éjszaka. Szükségem volt Kristenre.

(Kristen)

Munka után Ash elrángatott vásárolni, miután elmeséltem neki, hogy Londonba megyek. Ragaszkodott hozzá, hogy vegyünk egy-két új cuccot. Ez régi mániája volt, akárhányszor valamelyikünk elutazott valahová, elvitt vásárolgatni. Szinte olyan volt, mint egy kis hagyomány.

Mást is elmondtam neki, például a reggeli beszélgetésemet Robbal. – Igaza van – vont vállat. – Magadtól érted el amid van, ő csak besegített. Épphogy. Váó, ezt nézd!

A figyelmét hirtelen más kötötte le. Fehérneműk, hogy egészen pontos legyek. – Ebben aztán meghódítanád a kurafit – tolt az orrom alá egy nagyon-nagyon csipkés fekete szettet. Ránéztem a finom anyagra és elképzeltem, ahogy Rob megpillantja rajtam. Egy pillanat alatt elpirultam.

- Londonba készül a totálisan diszfunkcionális családjához, szerintem nem éppen a szexen fog járni az esze – grimaszoltam.

- Mindig azon jár az eszük, ezt a bölcsességet jól jegyezd meg – kacsintott. – Naná, hogy a szexen fog járni az esze. Ezért visz magával.

Pofonként ért a felismerés. Hát persze. Persze, hogy ezért visz magával. Mit is mondott, mikor még csak pár napja ismertük egymást? „Azt akarom, hogy a rendelkezésemre állj. Mindig.” Én hülye azt hittem – vagy legalábbis abban reménykedtem – hogy azért visz magával, mert az utóbbi napokban annyira jól megvoltunk és talán egy icipicit számítok neki. Nem, neki ez még mindig az érzelemmentes, csak dugás-féle kapcsolat.

Ash meglátta az arckifejezésemet. – Jaj, Kris… nem úgy értettem – szabadkozott.

- Nem, igazad van – bólogattam.

- Dehogyis, csak hülyeségeket beszélek, mint mindig. Ne is hallgass rám!

Ash ezután ragaszkodott a zavarba ejtően szexi fekete cucc megvételéhez, és otthon gondoskodott róla, hogy bekerüljön a bőröndömbe. Segített összehajtogatni a többi ruhámat is és közben próbálta elterelni a figyelmemet arról, amit vásárlás közben mondott. Tudta, hogy nem tudom kiverni a fejemből, de nem említette többet.

Nem sokkal öt előtt Rob eljött értem és Dean kivitt minket a magángéphez. A racionálisabb felem tudta, hogy nem kéne elutaznom vele. Minél több időt töltök vele, annál jobban kezdek el kötődni. De amikor ránéztem, tudtam, hogy képtelen vagyok itt maradni nélküle. Szükségem van Robra. Túlságosan nagy szükségem.

2012. október 18., csütörtök

17. fejezet



Még egyszer ezer bocsánat, hogy csak most jön az új rész, de végül tegnap éjszaka belelendültem és megírtam a második felét. Eredetileg több dolgot szántam bele, de az egyik résznél megálltam és azt mondtam, hogy ez itt a tökéletes befejezés, így hát azok a következő fejezetre maradnak. Ha esetleg úgy gondoljátok, hogy bátorítotok egy véleménnyel, azt előre is köszönöm.
Abellana
(Egyébként a fenti képet az idézet miatt választottam, nagyon is illik ide :D)


(Kristen)

A szombat este sokkal jobban alakult, mint hittem. Lizzyvel könnyű volt jól érezni magamat, annyira pörgős és életvidám lány. Igazán megkedveltem. A vasárnap nagy részét is együtt töltöttük, mivel Rob dolgozott. Vagy legalábbis elintéznivalói voltak, amelyekről mélyen hallgatott. De nem zavartattam magam, Lizzy könyörgött, hogy mozduljunk ki, úgyhogy voltunk a Times Square-en, elrángatott egy kicsit vásárolni, megebédeltünk, és még Ashnek is bemutattam. Ők ketten eléggé hasonlóak voltak, habár sejtettem, hogy Rob húgának van egy másik oldala is – sötét és magányos. De úgy tűnik, hogy a környezetváltozás jót tesz neki.

Délután mentünk vissza Robhoz, akinek rögtön felragyogott az arca, mikor beléptünk az ajtón. Gondolom azért, mert hiányzott már neki a ritkán látott húga. – Merre jártatok? – kíváncsiskodott.

- Kristennel elmentünk néhány helyre a városban – vont vállat Lizzy. – Ha már a bátyám annyira elfoglalt…

- Mondtam már, hogy volt néhány dolog, ami nem várhatott – emlékeztette Rob a nővérét. Lizzy a szemeit forgatta.

- Hogyne. Mindegy, én félrevonulok az új szerzeményeimmel – rázta meg az egyik kezében tartott papírszatyrot, amiben ott lapultak a ma vásárolt ruhái, majd a vendégszoba felé vette az irányt.

- Remélem nem borított ki – mondta Rob, kétkedve felemelve az egyik szemöldökét, mint aki igenis azt hiszi, hogy kész tortúra volt számomra a délelőtt a nővérével.

- Lehetnél kicsit jobb véleménnyel is róla – kuncogtam. – Jól éreztem magam. Lizzy igazán kedves lány.

Rob tetőtől talpig végigmért, miközben beszéltem, mintha nem is hallotta volna a szavaimat. Talán nem is. Egyre közelebb lépkedett hozzám, mígnem megragadta a csípőmet és magához szorított. – Nekem inkább az jár a fejemben, hogy mi is félrevonulhatnánk – suttogta a fülembe érzékien, én pedig biztos voltam benne, hogy a szívem kihagyott egy ütemet.

Meglepetten bámultam az arcára, hiszen valahogy szokatlannak tűnt most az egész viselkedése. De felfedeztem a vágyakozást a szemeiben, így habozás nélkül vetettem magam hívogató ajkaira. Nem finomkodott ő sem, főleg miután nyelve rátalált az enyémre és úgy kezdett el csókolni, hogy a térdemet is remegésre késztette. Mindketten tudtuk, hogy Lizzy bármelyik pillanatban visszajöhet, vagy esetleg Patty kap rajta minket, de nem érdekelt. A vágy erősebb volt. Csakhogy…

Egy kopogás hasított a békés vasárnap délutánba. – Nem lehet igaz, hogy valaki mindig félbeszakít – morogta Rob, én pedig felnevettem. Tényleg sosem hagytak minket kibontakozni. Patty máris sietett az ajtóhoz, a szokásos mosolyával, mintha csak azt mondaná nekünk: ó, ugyan, folytassák csak!

Mikor megláttuk az ajtóban álló személyt, Rob aggodalmasan – vagy inkább bosszankodva? – ráncolta a homlokát, én pedig rájöttem, hogy találkoztam már vele. Ugyanott és ugyanakkor, amikor Robbal is. Victoria.

Mit sem zavartatva magát bemasírozott a lakásba. – Helló, Rob – biccentett udvariasan, mintha nem is a testvére állna előtte.

- Victoria… - Rob megköszörülte a torkát – talán emlékszel még Kristenre. Ott volt a jótékonysági vacsorán. Greene-ék barátja.

- Hát hogyne – mosolygott rám futólag Victoria, majd rögtön visszanézett az öccsére. – Beszélnem kell veled.

Egyértelmű volt: kettesben akar maradni Robbal. Nem vettem sértésnek, ez csak természetes. Már rávágtam volna, hogy magukra hagyom őket, de akkor Rob újból a csípőmre fonta a kezét és magához húzott. – Mondd csak – villogtatta meg legtenyérbemászóbb vigyorát a nővérének. Victoria finoman megemelte egyik szemöldökét, de egyéb jelét nem adta a meglepettségnek.

- Azért jöttem, mert…

- Vic – lehelte döbbenten Lizzy, félbeszakítva a nővérét. Nem láttam, hogy mikor jött be, és először azt sem értettem, miért néz így a testvérére. Aztán rájöttem. Victoria nyilván eleget tesz az apja összes lehetetlen követelésének, és valószínűleg már évek óta nem látták egymást a húgával. Hidegen végigmérte Lizzy-t, majd tudomást sem véve róla, újra Robhoz fordult. Nekem a szívem szakadt meg Liz arcának láttán.

- Apa azt mondja, Londonba kell mennünk. Van néhány probléma és részvényesekként nekünk is ott kell lennünk.

Rob gondterhelten felsóhajtott. Úgy nézett ki, mint aki pontosan ettől a hírtől tartott, de nem tudta elkerülni. – Mennyi időre? – kérdezte halkan.

- Nem tudom biztosan. Minimum egy hétre – vont vállat Victoria. – Nem tök mindegy, Rob? Ha azt mondja menjünk, mi megyünk. Mert ez a kötelességünk – tette hozzá, gúnyosan méregetve Lizzy-t.

- Mikor? – kérdezte Rob dühösen.

- Holnap délután – felelte a nővére. – Írok majd, ha tudok valami pontosabbat.

Victoria arra várt, hogy Rob mondjon valamit, de nem tette, így hát újból ő szólalt meg. – Akkor holnap találkozunk, Rob. Kristen – biccentett búcsúzásul, majd a húgára rá sem pillantva olyan gyorsan távozott, ahogy érkezett.

Mindketten aggódva fürkésztük Rob arcát. – Hát… holnap irány London! – mondta cseppet sem lelkesen.

A nap hátralévő órái olyanok voltak a két testvér közt, mint valami kimondatlan gyász. Azt csak sejthettem, hogy Robra valami olyan vár Londonban, amitől nagyon ódzkodik. Lizzy pedig le volt sújtva a nővére ridegségétől. Én eléggé meglepődtem, mert mikor megismertem, Victoria egy egész kedves lánynak tűnt. Pontosan ezt hívják kétszínűségnek…

Nem éreztem helyesnek, hogy ott maradjak velük egy ilyen személyes helyzetben, de Rob arra kért, hogy maradjak. Így hát maradtam. És nem beszéltünk többet a holnapi utazásról. Viszont azt akartam, hogy Rob tudja, nem csak úgy dísznek vagyok itt, meg azért, hogy néha lefeküdjünk. Nem mintha éreznék iránta valami komolyat, de azért még törődhetek vele, nem?

- Minden rendben? – kérdeztem kételkedve este, mikor már a hálóban voltunk. Egész nap próbálta elrejteni a rossz kedvét, nem csak Lizzy elől, de előlem is. Elképzeltem milyen lenne, ha nekem kéne szembenéznem a szétbomló családommal. A depressziós anyámmal, meg a totálisan seggfej apámmal. Hát ezért utálta meg Londont.

- Persze – vont vállat Rob, és úgy nézett rám, mintha valami idióta lennék, amiért ilyeneket kérdezgetek. Naná, tettessük csak, hogy minden oké…

- Figyelj Rob, ha akarsz… - Valami olyasmit akartam mondani, hogy ha akarsz róla beszélni, akkor csak nyugodtan. De ő sosem csinálna ilyesmit. És pláne nem nekem öntené ki a szívét. Hanem valakinek, aki jelent is neki valamit.

Sikeresen elcsesztem a saját kedvemet is, de Rob nem hagyott sokáig ezen gondolkodni. Közelebb jött hozzám – én a falnál álltam – és magához vonta a testem.

- Most csak egy valamit akarok – mormolta a fülembe, majd beleharapott a fülcimpámba. Azonnal átvettem az ő hangulatát. Felnyögtem az érzéstől, és a forróság megállíthatatlanul söpört végig a testemen. Megcsókolt, fülledten és vadul. Kezei végigsimítottak rajtam, a melleimtől a csípőmig, majd még lejjebb belemarkolt a fenekembe, mindkét kezével. A karjaiba emelt és az ágyhoz vitt. Nyelve tovább játszadozott az enyémmel, miközben lefektetett és fölém helyezkedett.

Kezei utat találtak maguknak a pólóm alá, ahol finoman simogatni kezdett, de aztán hirtelen megragadott és átfordított a hasamra. Kis híján felsikoltottam a hirtelen mozdulattól, de őt nem lehetett kizökkenteni. A nyakamat szívogatta, miközben kezével benyúlt a testem és az ágy közé. Kigombolta a nadrágom, így aztán akadálytalanul siklott be az alsóneműm alá. Az ajkamba harapva fogtam vissza a nyögéseimet, mikor egész tenyerét rám tapasztotta, másikkal pedig kezelésbe vette az egyik mellemet.

- Hm… nincs melltartó? – kérdezte halkan nevetgélve. – Ez már tetszik.

Rekedt hangjától és kezei mozdulatától remegni kezdtek a lábaim. Még jó, hogy már vízszintes helyzetben voltunk. Egyik ujjával izgatni kezdte máris duzzadt pontocskámat, mire én az alattam lévő lepedőt gyűrögetve sóhajtoztam egyre nagyobbakat. Ekkor újra átfordított és szemben találtam magam egy vágytól ködös szempárral.

Villámgyorsan szabadított meg a pólómtól, majd ugyanígy a nadrágomtól is. Pillantását az enyémbe fúrta, majd a lábaim közé helyezkedve leheletfinom csókokkal becézgette a combjaim belső részét. Türelmetlenül nyögdécseltem, de csak percek múlva könyörült meg rajtam. Egy-egy ujját beakasztotta a bugyimba és olyan lassan húzta le a lábaimról, hogy én szinte örökkévalóságnak érzékeltem. Mikor lekerült rólam, Rob visszahelyezkedett és lassan befúrta nyelvét puha redőim közé.

Felsikoltottam a csodás érzéstől, és a tarkójánál fogva húztam még közelebb magamhoz, rimánkodva a megváltó gyönyörért. Kitartóan kényeztetett, miközben én össze-vissza vonaglottam, egyszerűen képtelen voltam visszafogni magam. Már a hangerőre sem figyeltem, nem érdekelt ki hallja meg, csak el akartam érni a legmagasabb pontot, ahonnan nincs visszafordulás. Gyengéden, mégis kíméletlenül munkálkodott rajtam odalent, aminek meg is lett az eredménye. Hamarosan remegve, félőrült állapotban, és jó hangosan ért el az orgazmus.

Rob szép lassan végigcsókolgatott a köldökömtől a nyakamig mindenütt, de akkor sem csillapodott a zihálásom, mikor elért az ajkaimhoz. Csak rövid ideig hagyta, hogy nyelveink egymással játszadozzanak, utána újra a fülemhez hajolt és halkan felkacagott. – Van róla fogalmad, hogy mit művelsz velem? – suttogta legszexisebb hangján, majd hozzám dörzsölte egyértelmű vágyát. Újra felnyögtem, és a csípőm magától lendült fel, válaszként az előbbi mozdulatára.

Azonnal türelmetlenül csókoltam, ujjaim pedig kétségbeesetten kutatták ingének gombjait. Ő még kevésbé tudott várni, fogta magát és nemes egyszerűséggel áthúzta a fején az inget, ami a következő pillanatban a padlón landolt. Két karjával kitámasztotta magát a fejem mellett, én pedig örömmel legeltettem szemeimet a felsőtestén. Felemeltem egyik kezem és lassan – kiélvezve a pillanatot – végigsimítottam rajta. Mellkasának puha szőrzetétől egészen le a köldökéig, majd még lejjebb. Nadrágján keresztül simogatni kezdtem feszülő vágyát, mire izmai megfeszültek, arca pedig számomra gyönyörűséges grimaszba torzult.

- Baszki – morogta, és közben egyik keze olyan erősen markolta meg a fejem mellett lévő párnát, hogy az összes ér kirajzolódott kézfején. Minél előbb meg akartam hálálni az előbbi élvezeteket, ezért gyorsan tettem róla, hogy megszabaduljon a nadrágjától. Egyetlen pillanatot szántam csak rá, hogy végigmérjem teljes meztelenségében.

- Fel – mondtam ellentmondást nem tűrően, és ő azonnal feltérdelt. Elmosolyodtam erre. Úgy tűnik, legalább az ágyban van egy kis hatalmam felette. Felültem és azonnal a kezembe vettem legbecsesebb testrészét, majd finoman mozgatni kezdtem a markomat. Ajkát férfias sóhajok hagyták el, és ez még többre ösztönzött. Apró csókokkal borítottam be az alhasát, mire ő gyöngéden simogatni kezdte a hajamat.

Hangos sóhajok törtek elő belőle, miközben ajkaim rátaláltak férfiasságára, és remegő keze óvatosan tűrte el a hajam a fülem mögé. Megállás nélkül, egyre gyorsabban kényeztettem. – Kristen, Kristen, Kristen… - suttogta a nevem szüntelenül, mint valami szent mantrát. Felnéztem rá, és ő abban a pillanatban lenézett rám. Kicsit elhúzódott tőlem, és az arcomat cirógatva döntött hátra, hogy aztán ő is fölém kerüljön. A szemembe nézett, majd három apró puszit nyomott a számra és kínzó lassúsággal töltött ki teljesen.

Felnyögtem, és közben úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta. Ő a nyakamba temette az arcát és ütemesen mozgatta a csípőjét szélesre tárt combjaim között. Nem Rob volt az első, akivel valaha szexeltem, és valószínűleg nem is az utolsó. Mégis vele éltem át eddigi életem legerotikusabb pillanatait. Amit vele csináltam az ágyban, az mindig viszonzásra talált és sosem éreztem magam szégyenkezve, ahogy régen a legintimebb pillanatokban tettem. Ki tudja, talán tényleg csak erre volt szükségem… jó kis forró, érzelem nélküli szexre.

Órákig folytattuk anélkül, hogy a testünk elszakadt volna egymástól. Néha vadul ringatóztam a csípőjén ülve, máskor ő kényszerített maga alá és kínzott édes lassúsággal. Néhányszor olyan lassan élveztük egymást, hogy szinte nem is mozogtunk. Esküszöm, még félálomban is csak szexeltünk.

Mikor valamikor hajnalban elértem már nem is tudom hányadik orgazmusomat, kimerülten omlottam Rob mellkasára. Nagyon kimerülten, de végtelenül elégedetten. Szinte abban a pillanatban elaludtam, hogy cirógatni kezdte a hátamat ujjainak hegyével.

- Kristen – suttogta bele az éjszakába.

- Hm? – motyogtam álmosan.

- Gyere velem Londonba – mondta, majd belecsókolt a hajamba. Erőt vettem magamon, hogy kinyissam a szemem és felkönyököljek. Belenéztem kérlelő szemeibe és abban a pillanatban valami a világban – az én kis világomban – megváltozott. Teljes csönd honolt és a sötétségben csakis az arcát tudtam kivenni. Egyetlen szó nélkül néztünk egymás szemébe és most először elkezdtem valami olyat érezni, mint még soha ezelőtt. Ettől meg kellett volna ijednem. Tudtam, hogy nem helyén való ezt éreznem, de ebben a végtelennek tűnő néma pillanatban maradéktalanul boldog voltam. Nem törődtem semmi mással.

- Jól van, veled megyek – feleltem halkan. Ő elmosolyodott és egy aprócska csókot nyomott ajkaimra. Ezek után nyugodtan hajtottam vissza a fejem a nyaka tövébe, hogy a következő pillanatban átadjam magam az édes álomnak.

2012. október 15., hétfő

17. fejezet - részlet


Bocsánat az újbóli kimaradásért, de a múlt hetem egyszerűen katasztrófa volt. Most próbálom összehozni az új részt, remélhetőleg a napokban felkerül. :)
Abellana


Délután mentünk vissza Robhoz, akinek rögtön felragyogott az arca, mikor beléptünk az ajtón. Gondolom azért, mert hiányzott már neki a ritkán látott húga. – Merre jártatok? – kíváncsiskodott.

- Kristennel elmentünk néhány helyre a városban – vont vállat Lizzy. – Ha már a bátyám annyira elfoglalt…

- Mondtam már, hogy volt néhány dolog, ami nem várhatott – emlékeztette Rob a nővérét. Lizzy a szemeit forgatta.

- Hogyne. Mindegy, én félrevonulok az új szerzeményeimmel – rázta meg az egyik kezében tartott papírszatyrot, amiben ott lapultak a ma vásárolt ruhái, majd a vendégszoba felé vette az irányt.

- Remélem nem borított ki – mondta Rob, kétkedve felemelve az egyik szemöldökét, mint aki igenis azt hiszi, hogy kész tortúra volt számomra a délelőtt a nővérével.

- Lehetnél kicsit jobb véleményről is róla – kuncogtam. – Jól éreztem magam. Lizzy igazán kedves lány.

Rob tetőtől talpig végigmért, miközben beszéltem, mintha nem is hallotta volna a szavaimat. Talán nem is. Egyre közelebb lépkedett hozzám, mígnem megragadta a csípőmet és magához szorított. – Nekem inkább az jár a fejemben, hogy mi is félrevonulhatnánk – suttogta a fülembe érzékien, én pedig biztos voltam benne, hogy a szívem kihagyott egy ütemet.

2012. október 4., csütörtök

16. fejezet



Sziasztok! :)
Csütörtök, tehát új fejezet, méghozzá jó hosszú és már kezdenek kibontakozni az érzelmek is... :D Köszönöm azoknak, akik írtak.
Abellana


(Kristen)

A szőke lány csak szipogva álldogált az ajtóban, vöröslő szemekkel. – Liz… - lehelte Rob meglepetten, mire a lány felzokogott és a nyakába ugrott. Rob úgy viselkedett, ahogyan még soha nem láttam. Szorosan magához ölelte a lányt és szeretetteljesen ringatta a karjaiban, míg ő lenyugodott. Aztán pár pillanat múlva megpillantott engem.

- Óh, jaj! – ugrott el gyorsan Robtól. – Annyira sajnálom, nem tudtam, hogy vendéged van, én igazán…

- Hagyd csak, én éppen indulni készültem – szakítottam félbe a mentegetőzését mosolyogva.

- Dehogy készültél – szólt rám azonnal Rob, majd visszafordult a lányhoz. – Liz, ő itt Kristen, egy nagyon jó… barátom. Kristen, ő a nővérem, Elizabeth.

- Hívj csak Lizzynek – mondta a lány kedves mosollyal, miközben odajött hozzám megszorította a kezem. – Tényleg rettenetesen sajnálom, hogy csak így beállítottam és megzavartalak titeket.

- Te akkor jössz, amikor akarsz – nézett a testvérére Rob csillogó szemekkel. Le sem tagadhatták volna, hogy mennyire szeretik és tisztelik egymást. A férfi, akit ismertem, mintha teljesen átváltozott volna a nővére közelében… - Ülj csak le szépen, azt hiszem el kell beszélgetnünk. Téged pedig – fordult felém – eszem ágában sincs haza engedni az éjszaka közepén. Várj meg a hálóban – simított végig az arcomon. Az utolsó szavakat olyan halkan suttogta, hogy csak én halljam.

- Rendben – feleltem. – Jó éjt, Lizzy!

- Jó éjt, Kristen – mosolyodott el a lány, bár szemei még mindig könnyektől csillogtak. Mikor bementem a szobába, eltűnődtem, hogy vajon miért van itt. Rob szerint Londonban él. Ráadásul valami nagyon megviselhette, hiszen az ember nem állít be ilyen feldúltan a testvéréhez az éjszaka közepén csak úgy…

Kibújtam a magassarkúmból, és most ébredtem csak rá, hogy mennyire fáj a lábam. A nem éppen otthoni viseletre tervezett ruhától is gondolkodás nélkül megszabadultam, és helyette kölcsönvettem Rob egyik pólóját. Csak nem bánja…

Hallottam, ahogy elkezdtek beszélgetni. Kíváncsiságom az uralma alá hajtott és tettem egy lépést az ajtó felé, hogy tisztábban halljam a szavaikat.

- Szóval mi történt? – kérdezte Rob. – Egy szóval sem említetted, hogy New Yorkba fogsz jönni.

- Hirtelen történt az egész, egyszerűen csak kiborultam. Apa tajtékzik, azt hiszem van néhány probléma a cégnél. Bár ezt te úgy is jobban tudod nálam. Néhány napja anya eljött meglátogatni. El sem tudod képzelni, mennyire elkeseredett volt, Rob. Annyira rossz volt látni, hogy boldogtalan. Aztán apa megtudta, hogy eljött hozzám. Annak ellenére, hogy megtiltotta neki. Feljött a lakásomba, ordibált, teljesen kikelt magából. Azt mondta megszégyenítettem az egész családot, hogy iskola után zenélgettem meg utazgattam. A régi nótát fújta megint, hogy példát vehetnék Victoriáról. Nem bírtam tovább. El akartam menekülni az egésztől – magyarázta megtörten Lizzy.

- Ugye nem vettél be semmit? – kérdezte Rob azonnal, azzal a dühös hanggal, amit én már jól ismertem. Nem érkezett válasz, de a következő pillanatban Rob felmordult. – A rohadt életbe, Liz!

- Tök mindegy, itt vagyok, nem? – mondta Lizzy szemrehányóan.

- Ne merj nekem ilyet mondani, megértetted? Ez már a harmadik próbálkozásod volt, Lizzy! – kiabálta Rob. Szinte magam előtt láttam, ahogy vérben forog a szeme.

- Jól vagyok – felelte makacskodva a nővére. – Nem is igazán akartam megtenni, csak… kicsit felejteni akartam, de tudtam, hogy úgy sem lesz igazi bajom. A fiúk persze nem bírták nézni a szerencsétlenkedésemet. Szóval ide küldtek hozzád.

Azta. Rob egyik szokatlanul őszinte pillanatában már elárulta, mekkora seggfej az apja. De nem tudtam, hogy ennyire szétcseszte a családját. Sejtettem, mivel próbálkozott Lizzy már harmadjára. Az agyam egy hátsó része pedig eltűnődött, hogy vajon milyen fiúkról beszélt. Akárhogy is, nem hittem, hogy volna olyan személy aki jobban vigyázhatna rá, mint Rob. Egy perc után Lizzy újra megszólalt.

- Kristen nagyon rendesnek tűnik – mondta. A szívem meglódult, ahogy Rob válaszára vártam.

- Az is – felelte tömören.

- Ne kelljen már elővennem a harapófogót – morogta ingerülten a nővére. – Szomjazom az információt! Vagy minden „nagyon jó barátod” arra kéred, hogy várjon meg a hálószobádban? Egyáltalán mióta töltik nálad a lányok az egész éjszakát?

- Felnőttek vagyunk, Liz – sóhajtotta Rob, de kihallottam a mosolyt a hangjából. – Csupán csak élvezzük egymás társaságát.

- Tudom, tudom… csak semmi érzelem. Van elég bajod a szerelem nélkül is – mondta Lizzy gúnyosan, mint valami betanult szöveget. De aztán ismét lágyabb lett a hangja. – Pedig jót tenne neked, Rob. Komolyan mondom. Kedvelem.

- Húsz perce sem ismered.

- Viszont tévedhetetlen vagyok – vágott vissza Lizzy vidáman.

- Menj aludni, fáradt lehetsz. Tudod, hogy merre találod a vendégszobát – zárta le a témát Rob. Gyorsan elléptem az ajtótól és az ágyhoz rohantam, hogy beoperáljam magam a takaró alá. A következő pillanatban belépett Rob. – Rendkívül jól mutatsz a pólómban – vigyorodott el.

- Remélem nem bánod – néztem fel az arcára, mire ő csak megrázta a fejét. – Szóval ő lenne a nővéred…

- Igen – bólintott. – Bocsáss meg, amiért megvárakoztattalak, de ő elég bonyolult eset.

- Ugyan – legyintettem. – Úgy tűnik nagyon szereted őt. Van valami különleges a szemedben, mikor rá nézel.

Rob elgondolkozott, miközben ellökte magát az ajtótól és lassan kigombolta az ingét. – Igen, gondolom. Ő megtette azt, amire én nem voltam képes. Nem volt hajlandó megálljt parancsolni az álmainak. Nem hagyta, hogy más irányítsa. Pedig tudom, hogy fáj neki mindaz, amivel ez járt. Éppen ezért tisztelem őt nagyon.

Eltűnődtem a szavain, miközben ő ledobta a nadrágját is és bemászott mellém az ágyba. A póló alá benyúlva elkezdte a hátamat simogatni és belecsókolt a nyakamba. Elmosolyodtam erre a kedveskedő érintésre, és ő visszamosolygott mikor a szemembe nézett. A pillantása annyira… nem is tudom milyen volt, de még sosem láttam ilyennek. Talán a nővére érkezése hozta ki belőle ezt a kedvességet vagy még mindig bocsánatot akart kérni az este miatt, nem tudom… de mikor ajkai a következő pillanatban megtalálták az enyémeket, már nem is érdekelt.

(Rob)

Lázasan csókoltam Kristent, miközben megszabadítottam a pólómtól, hogy aztán magamhoz vonjam törékeny testét. Hátradöntöttem az ágyon és mellé feküdtem, hogy kezeim hozzáférjenek. Végigsimítottam mellei puhaságán, végigfutattam ujjaim a csípőjén, hogy aztán utat találjak selymes combjaihoz. Nem tudom mit művelt velem ez a lány, de annyira kívántam, mint eddig még senkit sem.

Éreztem, hogy libabőrös lesz finom érintéseimtől, és belemosolyogtam nyelveink játékába. Nyaka érzékeny bőrét kezdtem el szívogatni, miközben kezem lejjebb azon dolgozott, hogy eltüntesse róla az utolsó ruhadarabot. Egyre sűrűbben törtek fel belőle a sóhajok, mikor legérzékenyebb pontján körözgettem, azt pedig már én sem bírtam hangok nélkül, mikor ujjaim mindennél könnyebben siklottak belé. Kristen fejét hátravetve nyögött fel, én pedig ámulva figyeltem enyhén szétnyílt ajkait és nyakának kecses ívét.

Megbabonázva űztem őt a gyönyör felé rendíthetetlenül, mikor ajkain egyszer csak megrekedt a sóhaj, szempillái rebegni kezdtek, ujjait pedig belemélyesztette a karomba. Mikor kitisztult a tekintete, a szemembe nézett. Végre nem rejtette el előlem azt az igéző zöld szempárt. Magam sem tudom mi ütött belém, mikor ajkaim lágy csókba csábították az övéit, de most nem is akartam ezzel törődni. Elterelte a figyelmem a mai nap összes szarságáról és végül is ez volt a lényeg, nem?

Mikor Kristen fölém akart gördülni, hagytam neki, de ahogy megéreztem lejjebb kalandozó kezeit, felültem vele az ölemben, mert türelmetlenül vártam a saját beteljesülésemet. Csípőjénél fogva húztam magamra és vettem birtokba a testét – a mai napon már másodszorra.

Kényelmes tempóban kezdett el rajtam mozogni, miközben szüntelenül édes sóhajok hagyták el ajkait. Volt már alkalmam megfigyelni, hogy ilyenkor mindig felszabadultabb és gátlástalanabb lett, mintha minden más kiment volna a fejéből. Csak az ösztönök számítottak. Határozottan örültem, hogy ilyenkor el tudja engedni magát.

Kristen egyre gyorsabban ringatta csípőjét, néha leírva egy-egy kört vele, én pedig – ezzel elfojtva feltörni készülő morgásomat – mellének tökéletes formáira hajoltam. Ujjai a tarkómra kúsztak, mint mindig, mikor ezt csináltam. Egy idő után még türelmetlenebbek és még szenvedélyesebbek lettünk. Nyirkos testünk összetapadt, ajkaink minden lökésnél súrolták egymást, forró leheletünk összekeveredett. Nem bírtam tovább, megragadtam Kristen csípőjét és még egy utolsó lökés után magamra szorítottam. Hátravetett fejjel kiáltottam fel, egy percig semmit sem érzékelve. Magamhoz térve rögtön az arcára pillantottam. Ugyanúgy zihált, mint én. Végül kimerülten omlottunk az ágyra, egymás mellé.

(Kristen)

Elmerengve tanulmányoztam Rob nyugodt arcát, ami csakis álmában szokott ilyen aggodalommentes lenni. Én még mindig nem tudtam elaludni, az agyam túlpörgött, mint mostanában minden nap végén. Pár óra leforgása alatt egyszerre rettentem meg a dühétől, és ámultam el szokatlan kedvességétől. Mikor belementem ebbe a csak szex dologba, mindenre számítottam, csak arra nem, hogy olyan lesz mint egy személyiségzavarossal. Nem tudtam őt megfejteni.

Sóhajtva felkeltem az ágyból. Hirtelen úgy éreztem, kiszáradt a szám. Magamra kaptam a pólót és halkan kisurrantam a konyhába. Azonban valaki felkapta a fejét az érkeztemre. Lizzy halkan üldögélt az egyik bárszéken. – Inszomnia? – kérdezte féloldalas mosollyal. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, hogy mennyire hasonlított ez az arckifejezés Robra.

- Olyasmi – feleltem. – Te sem tudsz aludni?

- Kicsit összekavartak az időzónák – mondta. – Ráadásul nekem félelmetesen nagy ez a hely, megszoktam már, hogy össze vagyok zárva egy kis lakásban három sráccal.

Miközben beszélt, öntöttem magamnak egy pohár vizet és jólesően kortyoltam bele, de majdnem ki is köptem. – Három srác? – kérdeztem, miközben a szemöldököm felszaladt a homlokomra. Lizzy felnevetett.

- Igen, együtt zenélünk. Persze ez a kezdőknek nem túl jövedelmező szakma, úgyhogy együtt is lakunk egy kis londoni albérletben. De valójában olyanok nekem, mint egy rakás aggódó báty. Pont, mint Rob – ült ki széles mosoly az arcára. – Ő persze könyörög, hogy vehessen nekem egy jóval nagyobb lakást, de megmondtam neki, hogy eszem ágában sincs elköltözni. Egyedül nem is bírnám.

Én ennek a teljes ellentéte voltam. Jobban szerettem egyedül lenni, vagy csakis olyanokkal, akiket jól ismerek. Rob nővérének viszont szüksége volt a folytonos társaságra, a lüktetésre, a rohanásra… irigyeltem néha az ilyen embereket.

- Rob nem említette, hogy te mivel foglalkozol – szakította félbe a gondolataimat.

- Hát… úton vagyok az újságírás felé, azt hiszem – feleltem. Erről már megint eszembe jutottak korábbi aggodalmaim a „kapcsolatokról”, de nagyon nem akartam most ezzel törődni.

- És mióta ismered az én többnyire kiállhatatlan öcsémet? – kérdezte, mire felnevettem.

- Igazából csak két hete – mondtam kissé elpirulva. Lizzy nyilván nem volt ütődött, tudhatta, hogy mi folyik köztünk. Nem akartam, hogy ilyen könnyelműnek gondoljon. De láthatólag nem bírált.

- Azt hittem, hogy rosszabb állapotban találom majd itt. Hogy majd megint egymásra kell támaszkodnunk. De úgy tűnik, ezúttal csak én támaszkodom rá. Jobb kedvre deríted.

Utolsó mondatának hallatán legszívesebben felhorkantam volna. Még hogy én jobb kedvre derítem Robot, hát ezzel tudnék vitatkozni! De az első mondata jobban lekötötte a figyelmem. – Miért hitted, hogy rosszabb állapotban lesz? – kíváncsiskodtam.

- Azt hiszem csak hülyeségeket beszélek – hárított Lizzy egy fáradt nevetéssel, és lecsusszant a székről. – Kicsit elálmosodtam, megpróbálok aludni. Jó éjt, Kristen.

- Jó éjt – mondtam halkan, miközben ő elment. Úgy tűnik ez a titokzatoskodás családi vonás. Engem pedig az őrületbe kergettek vele. Az agyam ekkor döntött úgy, hogy mára elég lesz a rejtélyeskedésből, túlságosan elfáradt. Egy perccel később én is visszamentem aludni.

Reggel a telefonom csörgésére ébredtem. A napfény betöltötte a szobát, Rob viszont már nem volt mellettem. Felvettem a mobilom, anélkül, hogy ránéztem volna a kijelzőre. Egy túlságosan rikácsoló hang már azelőtt rákezdett, hogy egyáltalán beleszólhattam volna. – Kristen! Na végre! Azonnal be kell jönnöd.

Eltartottam a készüléket a fülemtől és megpillantottam a hívó nevét. Megan. Hát persze. – Ma szombat van. Úgy volt, hogy nekem ma nem kell bemennem – emlékeztettem a lehető legkedvesebb hangomon, mielőtt még leordítanám a fejét véletlenül.

- Bocsáss meg, talán derogál bejárni a munkahelyedre? Túlságosan elkényeztet a pasid – jegyezte meg epésen. Ha nem fölöttem állna a ranglétrán, most nem állnék jót magamért, de sajnos nem így volt.

- Mikorra menjek be? – morogtam.

- Természetesen most azonnal! – kiabálta, majd le is csapta a kagylót. Fantasztikus. Ennyit a jó munkahelyi légkörről.

Füstölögve kászálódtam ki a túlságosan is kényelmes ágyból, hogy aztán gyorsan magamra kapjam a ruhámat. Odakint csak Patty és Rob volt, utóbbi az egyik bárszéken ült, előtte egy tányér érintetlen kajával, és közben valakivel telefonált.

- Reggelit, Miss Stewart? – kérdezte Patty anyáskodó mosollyal.

- Nem, köszönöm. Nagyon kell sietnem – feleltem, mire Rob kíváncsian rám nézett és belemorogta a telefonba, hogy majd később visszahívja.

- Hová sietsz annyira? – méregetett gyanakvó arccal.

- Most hívott Megan – fintorogtam. – Változtak a tervek, mégis be kell ma mennem. Nem vagyok éppen a szíve csücske.

- Elrendezem ezt a dolgot – mondta rögtön, szemében harag csillant.

- Te csak ne rendezz el semmit! – szóltam rá. – Magam is el tudom intézni az ügyeimet, Rob! Nem vagyok egy elkényeztetett kisgyerek!

A tekintete megenyhült. – Egy percig sem gondoltam, hogy az lennél – mondta halkan, a tányérját bámulva. – Dean szívesen elvisz, vele hamar odaérsz. Ha nem bánod, utána el is hozhatna. Lizzy nagyon örülne a társaságodnak.

A hangja megint annyira kedves volt, hogy belemart a szívembe a bűntudat, amiért felemeltem a hangom vele szemben. Felsóhajtottam és oldalra sandítottam. Szerencsére Patty nem velünk foglalkozott, úgyhogy odahajoltam Robhoz és pár pillanatig hagytam, hogy ajkaink édesen becézgessék egymást. – Akkor délután találkozunk – suttogtam.

Rob gyorsan szólt Deannek, és mire leértem az utcára, már mindenre felkészülten várt ott. Megkértem, hogy előbb haza vigyen, ahol aztán sietősen felfrissítettem magam és átöltöztem. Ashley nem volt sehol, de most nem is bántam, igyekeznem kellett.

A munkahelyemen iszonyú lassan telt a délelőtt. Megan föl-alá ugráltatott, olyan feladatokat osztogatva, amelyek egyáltalán nem az én hatáskörömbe tartoznak, és közben előszeretettel hangoztatta csípős megjegyzéseit is. Úgy bírtam ki az egészet, hogy közben magamban szép csendesen eltervezgettem, hogy hányféleképpen tudnám megkínozni az irodaszerekkel. Éppen azon morfondíroztam, hogyan is okozhatnék neki fájdalmat a tűzőgéppel, mikor végre elengedett – utolsóként, természetesen. Persze ma estére még plusz feladatot sózott a nyakamba…

Odakint már várt rám a kocsi, és én megkönnyebbülve ültem be, hiszen hétfőig megszabadultam Megan bosszújától. Nagyot csalódtam benne, hiszen az első napjaimon olyan kedvesnek tűnt. Azt hittem kicsit érettebb lesz ebben a helyzetben. Robra is haragudnom kellett volna, de ma képtelen voltam rá. Talán majd holnap. Valamivel úgyis mindig feldühítjük egymást.

Mikor megérkeztem Rob lakására, ő és Lizzy éppen a konyhában voltak. Úgy tűnik, valamin nagyon jól szórakoztak, össze-vissza nevetgéltek. – A megmentőm! – kiáltott fel Lizzy, mikor megpillantott. Azonnal hozzám szaladt, megragadta a kezemet, és Rob felé húzott, aki elmosolyodott. Nem a féloldalas mosoly volt, hanem egy igazi. – Talán te meg tudod győzni a csökönyös öcsémet, Kristen.

- Alig vagy nálam idősebb – morogta közbe Rob, de Lizzy úgy folytatta, mintha meg sem hallotta volna.

- Szombat este van és a világ legklasszabb városában vagyunk! Mégis hogy teheted, hogy nem viszel el két ilyen szép lányt szórakozni?

- Mi dolgozó emberek vagyunk, Liz. És bizony az ilyen keményen dolgozó emberek baromi kimerültek szombat este. Arról igazán nem tehetek, hogy képtelen vagy nyugton ülni a seggeden – gúnyolódott Rob.

- Hogy bírod őt elviselni? – mormolta nekem Lizzy.

- Valójában nem mehetek sehova. A főnököm elküldött, hogy írjak kritikát valami ostoba, amatőr színdarabról. Végül persze be sem fogja rakni a lapba, és ez amúgy sem az én dolgom lenne. Sőt, ez senki dolga nem lenne, csak imád cseszegetni – magyaráztam.

- Megan rád szállt? – kérdezte Rob dühösen.

- Az nem kifejezés – puffogtam. – Mindegy, a lényeg, hogy ma el kell mennem erre a darabra, szóval semmiképpen sem érek rá.

- Majd én elmegyek veled – ajánlkozott Lizzy azonnal.

- Önként vetnéd bele magad a halálunalomba?

- Majd elszórakoztatjuk egymást – vont vállat.

- Tudjátok mit? Azt hiszem ez nagyon jó ötlet. Menjetek csak, nézzétek meg azt a darabot, aztán szórakozzatok egy kicsit. Végül is New York éjszaka a legjobb. Nekem van némi elintéznivalóm – mondta Rob.

- Hát rendben – bólintottam, mire Lizzy visítva ugrott a nyakamba.

(Rob)

Amint Liz és Kristen elmentek, én kocsiba ültem. Attól féltem, nem tudok majd normálisan vezetni, annyira elöntött a düh. Mégis inkább egyedül mentem, a lányokat pedig Dean gondjaira bíztam. Tudtam, hogy vele biztonságban lesznek.

Még emlékeztem az útra, pedig csak egyszer tettem meg. Mikor megérkeztem, szerencsém volt. Valaki nyitva hagyta a lenti ajtót, így még csak csöngetnem sem kellett. Pompás, legalább minden haragomat személyesen zúdíthatom rá. Csak pár emeletet kellett lépcsőznöm – mert lift persze nem volt – hogy megtaláljam a megfelelő ajtót. Próbáltam nem dörömbölni, a jelenetet inkább bentre tartogattam. Megan meglepődött képpel nyitott ajtót.

- Mit keresel itt? – kérdezte inkább kíváncsian, a „takarodj innen” hangnem helyett.

- Kibaszott kicsinyes és szánalmas vagy, remélem tudod – morogtam, miközben beengedtem magam. Ő becsukta az ajtót, majd gőgösen felém fordult.

- Nem tudom, hogy miről beszélsz – hazudott.

- Akkor elmondom úgy, hogy a te végtelenül egyszerű agyad is felfogja, drága Megan – mosolyogtam a lehető legkedvesebben. A hangom mindvégig nyugodt maradt. – Még egy megjegyzés Kristennek vagy még egy idióta bosszú ellene, és fél kézzel zúzom össze az egész karrieredet, világos? Tudod, hogy van hatalmam. És ha még egyszer úgy mersz hozzászólni, hogy az neki nem tetszik, elintézem, hogy többé egy rohadt szavad sem jelenhet meg nyomtatásban.

Pillantásában ott kavargott a negatív érzelmek egész skálája. Ijedtség, félelem, szégyen, megbántottság. Viszont nem tudtam sajnálni, mivel szemernyi megbánást sem mutatott. Csak a büszkesége sérült.

- Megértetted amit mondtam? – sziszegtem a képébe. Legyőzötten bólintott, de közben a szemembe sem mert nézni. Helyes. Minden további szó nélkül otthagytam. Viszont egy valamit tudtam. Nem lesz túl kellemes, mikor Kristen ezt megtudja.