5. fejezet

Sziasztok!!! :)
Elérkezett a csütörtök, így hát az újabb rész is. Köszönöm a véleményeteket! A függővégekért bocsánat - különösen tőled Orsi, tudom, hogy agyvérzést kapsz tőlem :D - de egyszerűen függővég függő vagyok. Bár azt mondhatnám, hogy ennek a végén nem fogtok utálni. :D Azért annyira nem vészes. Remélem tetszeni fog és számíthatok a véleményetekre! :)
Abellana

(Kristen)

Mikor felmentünk Garrett lakására, azonnal leültetett a kanapéra és fél perccel később a kezembe nyomott egy poharat. Vörösbor volt benne. Csak nem le akar itatni…? Magának is töltött, majd ő is leült a kanapéra, nagyjából velem szemben elhelyezkedve. – Mi volt tegnap este? – kérdezte hirtelen. Én ijedten kaptam rá a pillantásom.

- Tegnap este? – kérdeztem vissza értetlenül.

- Hát mikor vissza kellett menned a hotelbe!  Történt valami baj?

- Óh – fújtam ki a levegőt megkönnyebbülten. – Semmi ilyesmi. Csak amiatt a férfi miatt volt.

Garrett felhorkant. – Az ilyenek mindenkit ugráltatnak. De szerencsére ma elment, úgyhogy nem kell emiatt aggódnod.

- Hát igen – motyogtam. – Figyelj, tényleg nagyon sajnálom a tegnapit.

- Felejtsük el – mosolygott rám Garrett, majd letette a bort a kezéből. Én már néhány korty után letettem. Közelebb hajolt hozzám és ajkai megérintették az enyémeket. Emlékeztettem magam, hogy Garrett jobb barátnőt érdemel, mint amilyen mostanában voltam. Eldöntöttem, hogy ezentúl próbálom jobbá tenni a kapcsolatunkat.

Így hát belemerültem a csókjába és igyekeztem szenvedélyesen viszonozni, ami számára zöld jel volt a folytatásra. Hátradöntött a kanapén és fölém kerekedett, miközben egyik keze a combomat kezdte simogatni. Nem tiltakoztam ellene, mivel talán így elfeledkezem Robról. Aki ma olyan közel volt hozzám és aki olyanokat mondott nekem, amitől a legtöbb nő azonnal az ágyába ugrana. Elképesztően nagy a csábítás, hiszen csak egyetlen szavamba kerülne amire annyira vágyom legbelül. Elképzeltem, ahogyan ő csókol és ő forrósítja fel a testem minden érintésével…

Hirtelen eltoltam magamtól Garrettet, mikor rájöttem, hogy még most is csak Robra tudok gondolni. – Valami baj van? – zihálta.

- Sajnálom, de nekem ez most nem fog menni – mondtam. Garrett felsóhajtott, majd egyik kezével felemelte az állam, hogy a szemébe nézzek.

- Kristen, ha valami baj van, nyugodtan mondd meg – szólt higgadtan.

- Nem, én… tudom, hogy mostanában elég furcsán viselkedem. Azt is tudom, hogy mostanában nem voltam valami jó barátnő, de az az igazság, hogy most minden egy káosz – fakadtam ki.

- Tudok valamiben segíteni? – érdeklődött gyengéden, mire én legszívesebben elsírtam volna magam. Mi ketten nem egymást érdemeljük. Felálltam és a vállamra vettem a táskám. Úgy döntöttem, hogy a kérdését most nem is veszem figyelembe.

- Ígérem, hogy mostantól jobban fogok próbálkozni – mondtam. – Tényleg akarom, hogy mi ketten működjünk. De most van valami amit el kell intéznem.

- Kristen…

- Sajnálom, de tényleg el kell mennem. Később beszélünk. – Csak ennyit mondtam, és a következő pillanatban már el is tűntem a lakásából. Lehetetlen, hogy egy normális kapcsolat részese legyek, ha folyton másik pasi jár az eszemben. Le kell zárnom magamban ezt a pár napos hülye kis szeszélyt, és ha ehhez az kell, hogy beszéljek Robbal, hát legyen.

Rátekintettem az órámra, ami fél kilencet mutatott. Ha most taxit fogok és nem lesz olyan nagy a forgalom, talán odaérek. Leérve azonnal le is intettem az egyik taxit és bemondtam a szálloda címét. Magamban szitkozódni kezdtem, ugyanis a forgalom miatt folyton álltunk. Idegesen tekintgettem az órámra minden percben. Tényleg hallani akartam pár dolgot Robtól és a kíváncsiságom nem várhatott holnapig.

Fellélegeztem mikor megérkeztünk, és gyorsan kifizettem a taxist. Kiszállva megint az órámra néztem, ami szerint nem sokkal múlt kilenc. Még talán itt lesz, hiszen senki sem ennyire pontos. Na jó, belőle kinéztem, hogy nagyon is az. Belépve rögtön a recepcióhoz siettem.

- Paul! Itt van még Ro… izé, Mr. Pattinson? – kérdeztem rögtön.

- Az egyik embere épp most jelentkezett ki helyette – hangzott a felelet, én pedig csalódottan felnyögtem. – De ő még csak most fogja elhagyni a szállodát.

Ettől újra felélénkültem és további választ nem várva a lift felé indultam. Vagy tízszer megnyomtam a hívógombot, pedig tisztában voltam vele, hogy így sem fog gyorsabban jönni. De túl sok volt bennem a felesleges energia…

Mikor beszálltam a liftbe, némi elégtétellel jöttem rá, hogy most nem is igazán izgulok, inkább csak fúrja az oldalam a mérhetetlen kíváncsiság. Tudni akartam, hogy mégis miért én kellek neki és kicsit szégyenkezve vallottam be magamnak, hogy a feltételei is érdekelnek. Még akkor is, ha a jövőben semmi közöm nem lehet hozzá.

Szinte már meg sem lepődtem, mikor a lift ajtaja kinyílt és én szemben találtam magam Robbal. Ott volt mellette a sofőrje is, de most ez sem érdekelt. – Beszélnünk kell – jelentettem ki a szemébe nézve, és magam is meglepődtem a hangom magabiztosságán.

Csupán halvány jelét adta a meglepődésnek, de rögtön elmosolyodott. Azzal a gúnyos, „én mindenkit megkaphatok”-mosollyal. – Rendben – felelte. Ő és a sofőr beszálltak a liftbe, ami elindult a földszint felé.

- Remélem nem bánod, de a szállodát most el kell hagynom. A kocsiban fogunk beszélgetni – mondta, figyelembe sem véve az emberét.

- Hová viszel? – kérdeztem kissé ijedten.

- Nyugalom, Kristen – felelte Rob higgadtan. Semmi mást nem mondott. Mikor leérve kiszálltunk a liftből, Rob sofőrje megszólalt.

- Hátul kell kimennünk – mondta mély, mégis valahogy barátságos hangján.

- Igen-igen, tudom – legyintett Rob türelmetlenül, a sofőr pedig azonnal arra terelt minket.

- Miért kell hátul mennünk? – kíváncsiskodtam, akaratlanul is lehalkítva a hangom.

- Újságírók – felelte Rob tömören. – Nagy megegyezés született ma, ők pedig tudni akarnak róla és már jól tudják, hogy itt tartózkodom. Ezért hátul megyünk ki. Nem éppen a munkámról cikkeznének, ha mi ketten kilépnénk azon az ajtón.

- Óh – nyögtem ki. Erre nem is gondoltam. Néhány pillanattal később már kint voltunk. Rob a fejével biccentett valamit a sofőrnek, aki erre bólintott és beszállt. Rob hidegen rám mosolygott, majd kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját, arra várva, hogy én is beszálljak. Mikor mindketten bent voltunk, azonnal elindult az autó egy számomra ismeretlen úti cél felé.

- Nos, miről szeretnél beszélgetni? – nézett rám Rob. – Csak nem máris meggondoltad magad?

- Természetesen nem – vágtam rá gyorsan. Talán túl gyorsan. Rob elmosolyodott.

- Akkor miben állhatok a rendelkezésedre? – kérdezte.

- Én csak… nem is tudom – hebegtem elbizonytalanodva. Mégis mi a francért kellett megint eljönnöm hozzá? – Hogy a fenébe képzelted ezt az egészet? Azt akarod, hogy csak úgy ejtsem a barátomat egy pasiért aki nem is akar tőlem semmit?

- Te mindent feketén és fehéren látsz, Kristen – sóhajtotta Rob. – Nem veszed észre, hogy én kiutat ajánlok neked. Te is jól tudod, hogy nem akarsz a barátoddal lenni, de a te kis világodnak megvannak a szigorú keretei, és megszoktad már a kapcsolat kényelmét. De én látom, hogy nem ilyen vagy legbelül.

- Áh, szóval te azt hiszed, hogy annyira ismersz engem! – kiáltottam fel. – Tudod mit? Ha találkozol egy nővel, két nappal később ne kérd meg, hogy legyen a szajhád!

- Bocsáss meg, jobban éreznéd magad, ha később kértelek volna meg? – kérdezte Rob, miközben láthatóan nagyon jól szórakozott a kitörésemen. Teljesen felhúzott a nagyképűsége és az, ahogyan rólam beszélt.

- Állítsd le a kocsit! Mondd, hogy álljon meg! Kiszállok!

- Eszem ágában sincs – felelte higgadtan.

- Állítsd le a kocsit vagy most azonnal kiugrom – fenyegetőztem a legijesztőbb hangommal. Azonban ez sem hatott Robra. Dühösen morgott egyet, és hirtelen rám vetette magát. Két kezemet az üléshez szorította, arca pedig egy hajszálnyira volt az enyémtől. Zihálni kezdtem a közelségétől. Tekintete félelmetes keménységgel fúródott az én pillantásomba.

- Civilizált, felnőtt emberek módjára fogunk beszélni – mondta lassan, a suttogásnál alig hangosabban. – Megértetted?

Lehunytam a szemem és bólintottam egyet. Ő elengedte a kezeimet, majd újra ugyanúgy ült, mint pár perccel ezelőtt. Egyszerre lettem csalódott és megkönnyebbült az érintése hiányától. Ráadásul elérte, hogy úgy érezzem magam, mint egy buta kislány. Néhány idegtépő percig csendben ültünk és közben meghallottam, hogy odakint dörög az ég.

- Nem hiszem, hogy annyira ismerlek – szólalt meg egyszer csak Rob. Pár pillanatig megpróbáltam értelmezni a szavakat, majd rájöttem, hogy arra válaszol, amit néhány perce mondtam neki. – De szerintem senkinek sem hagyod, hogy igazán megismerjen. Van benned valami más. Ez vonz engem, Kristen.

Elgondolkodva vizslatta az arcom, nekem pedig megint felgyorsult a szívverésem. Én vonzom őt. Hihetetlennek tűnt a gondolat. Minden egyes szavával valami bűnös élvezet felé csábított és én túlságosan gyenge voltam az ellenálláshoz.

Nem tudtam mit feleljek a szavaira, de szemlátomást nem is várt választ. Nem sokkal később leállt a kocsi. Még nem esett, de a zajos városon mégis valami súlyos csend terpeszkedett, a levegő pedig megtelt feszültséggel. A vihar előtti csend…

Kiszállva megállapítottam, hogy egy hatalmas épület előtt voltunk. Rob mellém lépett és úgy nézett fel az égimeszelőre, mintha ő is most látná először.

- Hol vagyunk? – kérdeztem.

- Az 56. utca és a Broadway sarkán – felelte Rob kedélyes mosollyal.

- Óh, így már is érthető – puffogtam. Ő még jobban elmosolyodott.

- Itt lakom, Kristen. – Mindössze ennyit mondott, majd intett, hogy kövessem és elindult előttem. Nekem közben csendesen koppant az állam a betonon. Miért hozott ide?

Mikor az ajtónyitogató ember – egyáltalán mi a nevük ezeknek? – meglátta őt, azonnal tiszteletteljesebb tartást erőltetett magára és mosolyt festett az arcára. Rob rá se hederített. Egy szó nélkül beszálltam vele a liftbe, ő pedig megnyomta a legfelső gombot. Ezúttal csak ketten voltunk.

- Miért hoztál ide? – kíváncsiskodtam kissé félénken. Ő elégedetten elmosolyodott.

- Nincs okod az aggodalomra – mondta válasz helyett. Szerintem meg nagyon is van rá okom, de ezt inkább nem mondtam ki hangosan. Ennyire azért nem akartam gyávának tűnni.

Mikor kinyílt a liftajtó, Rob egy udvariasnak szánt mozdulattal kitessékelt maga előtt, majd beléptünk egy hatalmas lakásba. Időm sem volt körbepillantani, mikor meghallottam egy közeledő női hangot. – Örülök, hogy megérkezett Mr. Pa… óh. – Döbbenten vett észre a kedvesen mosolygó nő. Alacsony volt, rövidre vágott barna haja pedig nagyon „mamás” volt. Ránézésre talán az ötvenes éveiben járhatott.

- Elnézést, nem tudtam, hogy hölgy társasága is van ma este – mosolyodott el kínosan Robra nézve, akinek ekkor szabályosan szeretetteljes kifejezés jelent meg az arcán, amitől most én döbbentem le.

- Patty, a hölgy Miss Stewart. Kedves… ismerősöm – mondta, miközben próbálta visszafojtani a vigyorát. – Kristen, ő a házvezetőnőm, Patricia.

Az említett kedvesen megszorongatta a kezem és rám mosolygott. – Hívjon csak Pattynek, kedves – szólt, majd újra Robra nézett. – Kívánnak most vacsorázni?

- Azt hiszem később, Kristennel megbeszélnivalónk van – felelte, mire a házvezetőnő bólintott és máris magunkra hagyott minket. Most először alaposan végigmértem a helyiséget. A hatalmas előtér egybe volt nyitva a konyhával. Minden modern volt és egyszerű, semmi csicsás díszítés vagy ilyesmi. Az előtérben fehér szőnyeg takarta a végtelenül fényes, szürke csempelapokat. A konyháról üvöltött, hogy egy férfi lakásához tartozik. Szögletes formák, fényes faborítás, rozsdamentes acél. Semmi felesleges giccs. – Gyere – szólalt meg egyszer csak Rob, félbeszakítva a felderítésemet.

Követtem a konyha melletti helyiségbe. A falak fele ablakokból állt, a többi része pedig fehér volt, akárcsak a szőnyeg. Fekete, bőr borítású puffok és fehér bőrkanapé foglalta el a helyiséget, középen egy üvegből készült asztallal. A sarokban valami ultramodern tévé terpeszkedett. A fejemet tettem volna rá, hogy Robnak zéró köze volt a berendezéshez.

Kitekintve a hatalmas ablakokon, lélegzetelállító kilátás tárult elém. Az egész Central Park látható volt innen, sőt, Manhattan nagy része is. A távolban megpillantottam az egyik hidat is. – Elképesztő – ámultam el halkan, azt hiszem csak magamnak suttogva. Rob szórakozottan kitekintett az éjjeli város fényeire, de ő nem méltatta több figyelemre. – Foglalj helyet, Kristen – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Leültem a fehér kanapé egyik végébe, ő pedig egy bárszekrényhez lépett és elővett két poharat.

- Azért vagy itt, mert tudni akarod, hogyan is működne ez az egész – jelentette ki. Nem ellenkeztem. Leült mellém és felém nyújtotta az egyik poharat. Ebben nem bor volt, mint Garrettnél. Whiskey.

- Volt már egyáltalán monogám kapcsolatod? – kérdeztem őszinte kíváncsisággal. Rob a szemeit forgatta majd beleivott az italába. Én is ezt tettem.

- Persze, hogy volt. Nem vagyok olyan rossz, mint amilyennek hiszel. Persze az a kapcsolat is nélkülözte az érzelmi kötődést.

- Miért ódzkodsz tőle ennyire? – grimaszoltam.

- Nem ódzkodom. Egyszerűen csak nem hiszek benne – vont vállat. A jelenlétében most először felnevettem.

- Mi az, hogy nem hiszel benne? A szerelemben? Hogy nem hihetsz benne?

Rob az arcomat fürkészve megszólalt. – Voltál már valaha szerelmes, Kristen?

A kérdés kissé mellbe vágott. Kényelmetlen téma volt ez számomra. – Nem igazán – feleltem kelletlenül. – De a hátam közepét se láttam még soha, mégis készségesen elhiszem, hogy létezik.

Rob jóízűen felnevetett, amitől elmosolyodtam. Furcsán jó érzés volt hallani. – Emlékszel mit mondtam, mikor tegnap este ott álltunk az ajtód előtt? – kérdezte. Hihetetlen, hogy csak tegnap volt, annyi minden történt azóta.

- Mocskos módszerek – motyogtam az italomat fixírozva.

- Nem akarom őket bevetni, Kristen – felelte. – Nos, ahogy mondtam, azt szeretném, ha mindig rendelkezésemre állnál. Azt akarom, hogy az enyém legyél, bármiféle ellenkezés nélkül. És eszem ágában sincs osztozni.

- Szóval szakítsak Garrettel, hogy egyike lehessek azoknak a nőknek, akikkel henteregsz? – horkantottam megvetően.

Rob a homlokát ráncolva elgondolkodott. – Jól van – vágta rá végül.

- Mi van jól? – kérdeztem értetlenül.

- Vannak olyan lányok, akikkel egyszer lefekszem és soha többet nem látom őket. Vannak olyanok, akiknek többször keresem a társaságát. De ha ez az ára, megpróbálhatjuk a monogám kapcsolatot is. Persze ez továbbra sem jelentene semmit, csak két felnőtt lennénk, mindenféle kötöttség nélkül.

- Óh, milyen nagylelkű vagy – kiáltottam fel hitetlenkedve. – Ráadásul úgy beszélsz, mintha máris beleegyeztem volna.

Rob újból elővette a gúnyos féloldalas mosolyt. – Bele fogsz egyezni, Kristen – felelte teljes nyugodtsággal. A magabiztosságától idegesen felpattantam és a szoba másik végébe mentem, így újból az ablakok előtt álltam.

- Nem tehetem ezt Garrettel – győzködtem magamat. – Én nem ilyen vagyok.

- Tudom, hogy akarod, Kristen – suttogta Rob csábítóan, miközben felállt és lassan mellém lépett. Egyik ujja végigsimított szabadon hagyott karomon, amire rögtön reagált a testem. Lehunytam a szemem és fájdalmasan sóhajtottam.

- Nem mondok igent – mondtam viszonylag higgadt hangon. A gúnyos mosoly újra visszatért.

- Majd fogsz – felelte a szemembe nézve. Már épp ellenkezni kezdtem volna, az arcába akartam kiabálni, hogy elmegyek és ezt verje ki a fejéből. De ekkor az én balszerencsém elzárt előlem minden menekülési útvonalat.

Hatalmas villanás világította meg az égboltot, a következő pillanatban pedig vészjóslóan hangos dörgés töltötte be a teret. Fél pillanat alatt hirtelen minden fény kihunyt. A szoba lámpái és a konyhából beszűrődő fény nem világítottak többé. Sőt, odakint is minden sötétségbe borult. Manhattant megszállta az áramszünet. Engem pedig összezárt Robbal.