22. fejezet

Íme itt van, a következő rész! Ráadásul hosszabb az eddigieknél. :) Köszönöm azoknak, akik írtak az előzőhöz, remélem ezt a jó szokást megtartjátok. :D
Abellana

(Rob)

Halk kopogás az ajtón. Nem fáradtam azzal, hogy válaszoljak neki, tudtam, hogy úgyis bejön. És igazam volt. Patty aggódva lesett be a résnyire nyitott ajtón. Tudta, hogy nem a szokásos helyzetben talál majd a dolgozószobámban, az asztalnál ülve, éppen dolgozva valamin. Hanem a kanapén fetrengve, ugyanabban a fekete ingben, ami tegnap is rajtam volt, és pohárral a kezemben. Szinte le sem tettem az elmúlt tizenakárhány órában. Amióta ő elment.

- Uram… ennie kellene már valamit – javasolta Patty félénken.

- Nem vagyok éhes – morogtam.

- Ez akkor sem túl egészséges – nézett rám rosszallóan.

- Ne legyél már ilyen ünneprontó, Patty – nevetgéltem, miközben a nyelvem egyfolytában összecsomózódott a szavak kiejtése közben. – Azt mondják a napi egy pohár bor egészséges!

- Csakhogy maga tegnap este óta iszik és a szaga alapján valami sokkal erősebbet, mint a bor – förmedt rám.

- Annál egészségesebb leszek! – vigyorogtam rá. Rám vetette legbotrányosabb arckifejezését, miközben mániákusan törölgetni kezdett mindent a szobában.

- Az az ing sem tiszta, le kéne vennie.

- Na de Patty! – tettettem megdöbbenést. – Le akarsz vetkőztetni a dolgozószobám közepén? Nyolc éve dolgozol nekem, de még nem tettél ilyen szentségtelen ajánlatot. Most aztán kibújt a szög a zsákból, rossz kislány!

Legdrágább anyáskodó házvezetőnőm most úgy nézett rám, mint aki mindjárt tarkón vág. – Micsoda tiszteletlenség – dohogott, aztán kimasírozott a szobából. Most nem törődtem azzal, hogy megbántottam szegény Patty-t, inkább újratöltöttem a poharam. Megfogadtam, hogy addig iszom, amíg már semmire sem emlékszem a tegnap estéből…

(Kristen)

- Kris! Kristen! Figyelsz te rám? – csettintgette az ujjait az arcom előtt Dan.

- Bocsáss meg – dörzsölgettem meg a szemeimet. Nem néztem tükörbe, de biztosan vörösek voltak a sírástól és az ébren töltött éjszakától. – Azt hiszem kicsit elkalandoztak a gondolataim.

- Azt észrevettem – jegyezte meg. – Valami gond van?

- Minden rendben – hazudtam, miközben próbáltam kipréselni magamból egy gyenge mosolyt. Dan a szemeit forgatta nyilvánvaló hazugságomra, de vette az üzenetet és nem kérdezett többet. A következő pillanatban Jessica és Andrew csatlakoztak hozzánk.

- Remek ötletünk támadt – jelentette be Andrew. – Ma el kéne mennünk bulizni egyet, ha már így összerázódtunk. Mondjuk a karaoke bárba.

- Én passzolok – vágtam rá rögtön.

- Na ne már, Kristen! Ígérem nem nevetlek ki. Jess-t sem szoktam, pedig ha rákezd akkor olyan, mint egy visító macska…

Jessica grimaszolt egyet a megjegyzésre, de válasz nélkül hagyta és felém fordult inkább. – Komolyan, Kris, gyere már! Ne hagyj egyedül ezzel a kettővel!

Felsóhajtva néztem végig legkedvesebb kollégáim arcán. – Legyen – adtam be a derekam végül. – De csak bizonyos mértékű alkoholfogyasztás után rángathattok mikrofon közelébe.

Dan felnevetett, majd rám kacsintott. – Azzal nem lesz gond, higgy nekem!

***

Munka után mi négyen taxiba szálltunk. Én benyomorodtam Dan és Jess közé a hátsó ülésen, Andrew pedig előre ült. A legnépszerűbb bár a környéken a Tonic volt, mindössze egy köpésre a Times Square-től. Azt még én is ismertem, így hát joggal feltételezhettem, hogy oda tartunk. Azonban a taxiból kiszállva egyáltalán nem ott találtam magam. Egy némivel csendesebb utcában álltunk egy eldugott bár előtt, ami valami pincehelyiségben volt kialakítva. A hely neve Don’t Tell Mama… hát amiatt nem kell aggódniuk, erről egy szót sem szólok anyámnak, az biztos.

- Biztos, hogy jó címet adtál meg? – kérdeztem bizonytalanul Andrew-tól.

- Bízz bennem, Kris. Nem a legfelkapottabb hely, de akik megismerték, eddig még sosem bánták meg – vigyorodott el.

Belépve rájöttem, hogy ez tényleg elég más. Inkább olyan sport bár-szerű volt, és nem voltak olyan puccos alakok, amilyeneket a Tonicban látna az ember. A színpadon éppen valami nem túl józan pasi énekelt egy Britney-számot, csakhogy elég gyakran összekeverte a dalszöveget. A hallgatóság részeg fele lelkesen füttyentgetett neki, a másik fele pedig nevetett.

Gyorsan befoglaltuk magunknak az egyik asztalt, Andrew pedig elment valami piáért. – Ne hagyjátok, hogy ma este ilyen állapotban felkerüljek oda – nyöszörögtem az éneklő pasast fixírozva.

- Egy duettel jössz nekem, Stewart – vigyorodott el Dan.

- Pff – nevettem el magam. – Meg a nagy büdös fenéket.

Negyedik társunk visszatért, kezében négy korsó sörrel. Azta. Nem is tudom, mikor ittam utoljára sört. Robnál leginkább az eszetlenül drága whisky volt a megszokott. A fenébe, már megint rá gondolok. Azonnal meghúztam az olcsó sört, hátha az majd segít a felejtésben. Nem sokkal később Jessica és Andrew úgy döntöttek, hogy énekelnek egyet – egyelőre még józanul. Én és Dan csak mosolyogva figyeltük a mérsékelten színvonalas produkciójukat.

- Na öntsd ki a szíved – karolta át a vállamat Dan. – Egész nap olyan voltál, mint aki máshol jár.

- A világért sem untatnálak vele – feleltem.

- Ne terelj, Kristen. Mennyire húzós az ügy? Családi dráma? Baráti zűrök? Netán szerelmi civódások?

- Eltaláltad – sóhajtottam, majd nekikezdtem az újabb korsónak.

- Ki a pasi? – kérdezte a legmegértőbb képével, amitől kicsit mosolyognom kellett.

- Hát… ő egyike a New York-i nagymenőknek. Gazdag, befolyásos, fiatal és ráadásul piszok jóképű. Eddig teljesen tökéletesen hangzik. De ő sosem akart kapcsolatot senkivel, úgyhogy mi csak… tudod…

- Prütyköltetek – vágta rá.

- Igen – nevettem el magam a szóhasználatán. – Aztán múlt héten Londonba kellett utaznia üzleti ügyek miatt és megkért, hogy kísérjem el. Az egészből az lett, hogy az apja egy senkinek hívott és jóformán megparancsolta neki, hogy keressen egy befolyásos családból származó lányt, engem meg dobjon el. Utána napokig nem beszéltünk, és végül tegnap este minden összejött. Borzasztó dolgokat ordibáltunk egymásnak. Azt mondta, hogy belém szeretett, de tönkretettem az életét. Aztán még több szörnyű dolgot mondtunk, én eljöttem, és most úgy fest, hogy vége.

- Sajnálom, Kristen. Az a fickó egy tuskó lehet, jobbat érdemelsz nála – vigasztalt.

- Hát nem tudom, hogy Rob is így gondolja-e – morogtam keserűen, inkább csak magamnak.

- Rob? Ugye nem Robert Pattinsonról van szó? – kérdezte hirtelen.

- Honnan ismered? – pislogtam meglepetten.

- Nos, jobban örülnék, ha nem ismerném. Vagy legalább ha a menyasszonyom nem csalt volna meg vele a tervezett esküvőnk előtti napon – szorította össze a fogát dühösen.

- Jézusom, Dan…

- Kris, az egy seggfej. Örülj, hogy elkerültél a közeléből és ha szerencsés vagy, többet nem is látod – nézett a szemembe.

- De hát… ez mikor történt? – faggatóztam.

- Nagyjából két éve. Az esküvőt persze azonnal lefújtam – felelte.

- Úgy sajnálom – motyogtam.

- Ne beszéljünk erről többet – rázta meg a fejét. – Ma szórakozunk és elfelejtjük a bosszantó exeket!

És így is tettünk. Kellő alkoholmennyiség után Dan is előadta magát a színpadon, utána pedig én is bevállaltam valami buta pop dalocskát Jessicával. Hajnali egy körül Andrew már holtrészegen énekelte a Like A Virgin-t, és mikor a szám közepén elkezdte a mellbimbóját simogatni, a közönség füttyviharban tört ki, én meg majdnem belefulladtam a sörömbe a röhögéstől.

Meglepő módon remekül éreztem magam az este. Inkább ittam és ittam ahelyett, hogy elgondolkodtam volna az új információn, amit Dan osztott meg velem Robról. Végül is eddig is tisztában voltam vele, hogy megdugta fél New Yorkot, ennél rosszabb már nem igazán lehet…

Fél három körül úgy döntöttünk, végleg takarodót fújunk. A bár is egészen megüresedett már addigra. Jessica elég közel lakott, így hát ő úgy döntött, hogy hazasétál, Andrew pedig lovagiasan elkísérte. Dan és én taxit fogtunk. Az alkohol eléggé harsánnyá tett minket, úgyhogy egész úton kiabáltunk és visszaénekeltük az este legjobb pillanatait. Szegény sofőr nem is tudom, hogy bosszankodott-e miattunk, vagy inkább szórakoztattuk.

Mikor megérkeztünk a lakásom elé, Dan megkérte a taxist, hogy várjon, amíg ő felkísér az épület bejáratáig felvezető néhány lépcsőfokon. – Igazatok volt, ezt kár lett volna kihagyni – mosolyogtam rá.

- Örülök, hogy végre elengedted magad – mondta. – Mindenkinek ki kell néha eresztenie a gőzt.

Bólintottam. – Nos, köszönöm az estét. Azt hiszem holnap délelőtt mind alaposan szenvedni fogunk – nevetgéltem.

- Az egyszer biztos – helyeselt széles mosollyal. – Jó éjt, Kris.

- Neked is – feleltem, mire Dan megsimogatta a vállam és egy puszit nyomott az arcomra. Figyeltem, ahogy beszáll a taxiba, és mielőtt beléptem volna a lépcsőházba, még egy utolsót intettem neki.

Körülbelül négy órányi alvás után kiderült, hogy igazam volt. Ma szenvedni fogunk. Borzasztó fejfájással indultam el dolgozni. A másnaposság nem passzolt össze az alváshiánnyal. Bár ilyen kevés alvás után az is lehet, hogy még mindig részeg vagyok, nem másnapos. A többiekre ugyanilyen állapotban találtam. A mai munkanapunk annyiból állt, hogy feküdtünk az asztalon és ásítoztunk. Néha megpróbáltunk úgy tenni, mintha csinálnánk valamit. Tisztára, mint az iskolában…

Az ebédszünetet Jessicával töltöttem, bár mindketten csak tologattuk a kaját. Az én gyomrom felfordult bármitől, ami nehezebb, mint egy saláta. Csak annyi volt a célom, hogy ezt a napot túléljem, de valaki meg akarta nehezíteni a dolgomat…

Mikor visszamentünk, Kim, a recepciós megállított. – Kristen, van itt egy férfi. Rád vár.

Ijedten néztem arra, ahova mutatott, de nem az volt, akire számítottam. – Mi a francot keres itt? – mormogtam magamban, miközben odamentem hozzá. Mikor meglátott, elvigyorodott. – Segíthetek valamiben? – kérdeztem.

- Talán nem emlékszel rám. Tom vagyok, kétszer is találkoztunk Greene-éknél – mondta kicsit fellengzősen, mint aki igenis biztos benne, hogy rá minden nő imádattal emlékezik.

- Tudom ki vagy – feleltem bunkón. Ash szerint ez a srác még Robnál is rosszabb, és ezt magam is így vettem észre a jótékonysági esten, ahol találkoztunk. – Miért jöttél?

- Figyelj, tudom, hogy van köztetek valami gubanc, de…

- Ez nem csak egy gubanc – szakítottam félbe mérgesen. – Talán ő küldött?

- Fogalma sincs róla, hogy itt vagyok. Rob napok óta nem csinál mást, csak iszik. Patty engem hívott fel utolsó kétségbeesett pillanatában. És hidd el, az nagy szó, mert rühelli a pofámat.

- Rejtély, hogy miért – mosolyogtam rá szívélyesen.

- Mindig ilyen csípős vagy? Értem már, hogy miért van oda érted – nevetett. Rávetettem legcsúnyább pillantásomat, mire azonnal rendezte a vonásait. – Te vagy az egyetlen, aki kirángathatja ebből az állapotból.

- És mégis mit csináljak? – tártam szét a karjaim tehetetlenül. – Menjek oda és kérjek tőle bocsánatot? Azt várhatja. Ha ennyire aggódsz az egészségéért, küldd el az anonim alkoholistákhoz, vagy mit bánom én… hagyj ki ebből.

- Hé! – szólt rám mérgesen. – Beszélt a veszekedésetekről és te sem mondtad neki a legszebb dolgokat, úgyhogy ne picsáskodj!

Döbbenten néztem rá. Hogy merészeli? – Na ide figyelj – morogtam fenyegetően. – Menj máshová játszani, ez ugyanis a munkahelyem. Bizony, nekem olyanom is van, nem apuci pénzén élősködöm. A beszélgetésnek vége. – Meg sem vártam, hogy Tom felocsúdjon a döbbent hápogásból. Faképnél hagytam és visszamentem dolgozni… igencsak felpaprikázva.

Miután este hazaértem, csakis arra tudtam gondolni amit mondott. Tény, hogy fel voltam háborodva amiatt, hogy kívülállóként belepofázik a dolgaimba. De basszus… még így is igaza volt valamiben. Annyira el voltam foglalva azzal, hogy Rob megbántott, hogy el sem gondolkoztam azokon a szavakon, amelyekkel én sértettem meg őt. Nem is akartam erre gondolni, mert akkor csak magamat kezdeném el hibáztatni mindenért. Pedig mindketten hibások voltunk.

Hirtelen borzasztóan kétségbe ejtett a gondolat, hogy ő a veszekedésünk óta csak iszik. Én pedig gyáva vagyok megtenni az első lépést, és talán ő már meggondolta magát, ezért nem ő tette meg. Micsoda patthelyzet.

Mire észbe kaptam, már megint elbőgtem magam. Rob nélkül is folytatódhatna az életem. Végül is új barátaim vannak, és előbb-utóbb biztosan találnék valakit. De tudnék bárkit is valaha úgy szeretni, mint Robot? Hiszen ő volt az egyetlen, akibe eddig bele tudtam szeretni. Kétség nélkül tovább élhetnék nélküle… de a gondolat, hogy megtegyem, iszonyatos fájdalmat okozott.

Mikor Ashley nem sokkal később benyitott a szobámba, az ágyamon talált összekuporodva, vörös fejjel. – Kris, édes… látogatód van – nézett rám szánakozva.

- Ki az? – kérdeztem, miközben felálltam és a tükröm elé sétáltam, hogy megállapítsam, vállalható-e az arcom. Ashnek nem akaródzott válaszolnia, ezért elfordultam a tükörtől és rá néztem. – Ashley, ki az?

- Rob – felelte csöndesen. Egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni. Nem tudtam, hogy örüljek-e vagy inkább sem. Azt sem tudom, hogy milyen szándékkal jött. Kiléptem az ajtón, Ash pedig hangtalanul követett.

- Rob… - leheltem halkan. A szemébe néztem és ő állta szomorú pillantásom. El sem akartam hinni, hogy itt van. Most jöttem csak rá, hogy mennyire hiányzott.

- Magatokra hagylak titeket – motyogta barátnőm, és besurrant a szobájába. Mi pedig itt maradtunk kettesben, egymással szemben…

21. fejezet

Újra csütörtök és itt az új rész! :) Köszönöm a véleményeket az előző részhez! Ez most nyilvánvaló okok miatt nem hiszem, hogy annyira tetszeni fog, de ne utáljatok nagyon, kíváncsi vagyok rá, hogy ti mit gondoltok róla. Egyébként nagyjából tudom már, hogy mit akarok még megírni ebben a történetben, de még nem tudom, hány fejezet van még hátra. Azért időben meg fogjátok tudni, hogy mikor lesz vége. :)
Abellana

(Kristen)

Hétfő reggel a lehető legkevesebb lelkesedéssel indultam munkába. Nem sok okom volt a jó kedvre. Napok óta nem beszéltem Robbal. Mikor hazarepültünk Londonból, próbált rájönni, hogy mi bajom van. Nem mondtam neki semmit. Hazavitt és megcsókolt, amit én nem viszonoztam. Teltek a napok és ő hívott, de én sosem vettem fel. Pedig akartam vele beszélni. És rettentően vissza akartam csókolni. De a fejemben ott zakatolt, hogy a kis senki lány Kaliforniából, a játékszer… nem voltam több ennél. Rob egy másik világhoz tartozott.

Mikor beléptem az épületbe, igyekeztem elfeledkezni a gondjaimról. Nem akartam amatőrnek tűnni. Aztán egyszer csak egy mosolygó arc ugrott elém. – Kristen! Jó, hogy visszatértél! – lelkendezett a fiatal, vörös hajú lány. Látásból ismertem, még Megan mutatott be neki az első napomon. Jessica volt a neve, és ő is csak nem rég jött az újsághoz. Hát persze… az utazásom előtt a főnököm tájékoztatott, hogy ezentúl csapatban fogunk dolgozni.

- Hát… köszönöm – mondtam bizonytalanul. Jessica megragadta a kezem és az asztalunk felé húzott.

- Nagyon izgatott vagyok már, biztosan remekül fogunk majd együtt dolgozni – kacarászott. Láthatóan nem várt választ, így hát nem is vettem a fáradságot. Bár mindenképpen egy vidító jelenség volt. – Kristen, ismered már Dan-t és Andrew-t? – kérdezte, mikor odaléptünk az asztalhoz. A két srác feltekintett. Nem találkoztam még velük, így hát mosolyogva kezet ráztam mindkettejükkel. Hallottam már róluk. Dannek már volt jó néhány neves újságnál és magazinnál munkája, ami figyelemre méltó ahhoz képest, hogy csak huszonnyolc éves. Ha jól tudom, Andrew nagyon jó barátja volt és még az egyetemen ismerkedtek össze. Róla nem hallottam annyit.

Meg kell mondjam, hamar össze lehetett rázódni mindannyiukkal. Még akkor is, ha közben az járt a fejemben, hogy basszus ezek az emberek sokkal okosabbak és kreatívabbak nálam. De a fiúk elég bolondosak voltak, Jessica meg szörnyen élénk, így hát egészen felvidítottak.

Délután Dannel tartottunk egy kis kávészünetet a sarki Starbucksban. Egész nap ültem, úgyhogy jól esett kinyújtóztatni a lábaimat, miközben szép lassan visszasétáltunk. – Szóval… milyen volt London? – kérdezte Dan, mire én értetlenül felkaptam a fejem.

- Honnan tudod, hogy ott voltam? – emeltem meg az egyik szemöldököm kérdőn.

- Csak Aaron említette, mikor közölte, hogy együtt fogunk dolgozni ezután – magyarázta.

- Óh. Hát, igazából… nem mókából mentem oda. Szívesebben lettem volna itt, ami azt illeti – sóhajtottam.

- Zűrös ügyek? – puhatolózott. – Nyugodtan kiadhatod magadból, sok nő sírt már az én kemény vállaimon.

- Azt el tudom képzelni – nevettem fel, mire Dan megcsipkedte a vállamat.

- Hé, ne gúnyolódj – mosolyodott el. – Csak mondom, hogy jó hallgatóság vagyok. Ha valaha szükséged lenne rá.

- Köszönöm – próbáltam viszonozni a mosolyát, de nem mondtam többet. Egyelőre még magamban sem tudom elrendezni a dolgokat…

A kis kitérő után visszatértünk a munkához, ahonnan végül néhány óra múlva szabadultam. Tudtam, mi következik most. Hazamegyek és már megint rajta fog járni az eszem. Ma újabb három nem fogadott hívásom volt tőle. Nem bujkálhatok örökké, előbb vagy utóbb beszélnem kell vele. De azért arra nem készültem fel, hogy most rögtön…

Mikor kiléptem az ajtón, ott állt a kocsijának dőlve és rám várt. Ezúttal teljesen egyedül volt. – Mit keresel itt, Rob? – sóhajtottam. Nagyon, de nagyon nem akartam ezt most.

- Nem veszed fel a telefonod – vont vállat. – Hozzám se szóltál, mióta hazaérkeztünk. Nem értelek, Kristen. Ha tettem valamit, mondd meg. Nem az a megoldás, hogy úgy teszel, mintha nem is léteznék.

- Nem tettél semmit – feleltem csöndesen.

- Akkor meg mi a baj? – emelte meg a hangját. – Világosíts fel, mert nem látok a fejedbe!

- Most nem akarom ezt megbeszélni. Hazamegyek – mondtam, és már elfordultam volna tőle, de mellém lépett és megragadta a karomat.

- Hadd vigyelek én haza. Kérlek. – A szemembe nézett és én nem bírtam nemet mondani. Hangtalanul bólintottam.

Egész úton azon erőlködtem, hogy ne őt bámuljam. Néha így is rá pillantottam futólag, mikor úgy gondoltam, hogy nem veszi észre. Nyugtalannak tűnt. Elgondolkodtam, hogy ez vajon miattam lenne? Ennek semmi értelme. Hiszen mibe kerülhet neki találni egy újabb lányt, aki az ágyába bújik? Talán csak egy csettintésbe. Egy részem abban reménykedett, hogy talán engem jobban megkedvelt. Hogy az eddigiekkel ellentétben én jelentek neki valamicskét. De a racionálisabb felem elutasította ezt a lehetőséget.

Mikor megérkeztünk a lakására, Rob rögtön az ő kis menedékéhez fordult… a bárszekrényhez. – Megkínálhatlak valamivel? – nézett rám. Csak megráztam a fejem. Ez a beszélgetés még tiszta elmével is nehéz lesz.

Lehuppantam az egyik fekete puffra, amíg ő italt töltött magának. Miután belekortyolt, letette az asztalra és leült velem szemben. Megmertem volna rá esküdni, hogy a szívem kihagyott egy ütemet, mikor Rob megfogta az egyik kezem. – Mi a baj, Kristen? – kérdezte szelíden.

- Annyira bonyolulttá teszel mindent – szaladt ki a számon. Világosan kifejtette, hogy nem fog belém szeretni és ez csak testi kapcsolat lesz, de akkor miért csinálja ezt? Miért ilyen átkozottul édes néha? Miért simogatja ilyen gyengéden a kezem?

A tekintete elsötétült és haragos lett. – Én teszek mindent bonyolulttá? – hitetlenkedett. Elengedte a kezem. – Napok óta hívlak, de nem veszed fel. Próbálom kihúzni belőled, hogy mi a baj, de nem beszélsz velem. Most is megkerestelek. És ezek után azt mered az arcomba vágni, hogy én teszek mindent bonyolulttá?

- Azt hiszem igazad van – ismertem be. – Az én hibám. Nem kellett volna ebbe belemennem. Tudtam, hogy csak rosszul jöhetek ki ebből. De azzal áltattam magam, hogy csak azért, mert eddig nem szerettem bele senkibe, majd beléd sem fogok. De megtörtént és ezt nem tudom visszacsinálni. Tisztában vagyok vele, hogy te nem akarsz komolyabbat senkivel. És ha majd egyszer eljön az idő, hogy mégis, az valaki olyannal lesz, aki jót tesz majd a hírnevednek és gyarapítja a befolyásod.

A szeme továbbra is dühösen csillogott, de mintha valami bekattant volna az agyában. – Honnan szeded ezt a baromságot? – kérdezte egyelőre higgadtan, de láttam rajta, hogy belül tombol. Mert már tudta a választ.

- Nem számít – feleltem kitérően. – Soha nem áltattam magam és most sem fogom. Tisztában vagyok vele, hogy az érzéseink közel sem azonosak.

Rob még mindig magán tartotta a higgadt álcát. Nem szólt egy szót sem, csak a kezébe vette az italát. Révedő tekintetét egy pillanatig sem irányította felém, de én láttam, mennyire remeg a keze, miközben a szájához emeli a poharat. Aztán hirtelen a földhöz vágta az egészet, én pedig hatalmasat ugrottam az ijedtségtől. Megszámlálhatatlan apró üvegszilánk hevert a lába előtt, az alkohol pedig kis tócsaként gyűlt össze körülöttük.

- Mit tudsz te az én érzéseimről? – kiabálta. Most vettem csak észre, hogy talán már azelőtt elkezdte az ivást, hogy eljött értem. Határozottan pocsék ötlet volt.

- Figyelj, Rob… most azt hiszem le kéne feküdnöd. Aludd ki ezt, aztán holnap, mikor már minden lenyugodott, megbeszéljük – javasoltam. De az ajánlat nyilvánvalóan süket fülekre talált.

- Szerinted én csak valami seggfej vagyok! Soha a kurva életben nem tudod bennem meglátni a jót! Azt hiszed én talán nem vagyok képes szeretni? Vagy törődni?

- Ez mindvégig a te feltételed volt! – kiabáltam most már én is. – Te akartad ezt az egész semmi érzelem cuccot! Ne engem hibáztass érte!

- Hát nem veszed észre? – kérdezte kétségbeesetten, miközben két keze közé szorította az arcomat. És egyáltalán nem abban a romantikus, gyengéd értelemben. Inkább kissé erőszakosan. – Tönkretettél! Azelőtt képes voltam figyelmen kívül hagyni, hogy az életem szart sem ér. Erre megjelensz te és én hülye reménykedni kezdek, hogy a dolgok megváltozhatnak. Hogy én is boldog lehetek! De akárhányszor elkezdem ezt érezni, te mindig ellöksz!

- Sosem löktelek el! – tiltakoztam, miközben forró könnyek gurultak le az arcomon és én utáltam magamat minden egyes cseppért.

- Az utóbbi napokban is csak ezt csinálod! – kiáltott fel dühösen. – Sőt, már a legelejétől kezdve. Nem hiszed el rólam, hogy képes lennélek szeretni!

- Mert szerintem nem is lennél rá képes! – kiabáltam vissza zokogva. Rob ettől végleg feldühödött. Erősen belemarkolt a vállaimba és közelebb rángatott magához. Fájt, de nem szóltam semmit.

- Én hülye barom beléd szerettem, de te nem vagy más, csak egy gyáva nő, Kristen! – üvöltötte. Józanul talán nem tett volna ilyet, de most már nem csak az én szememet hagyták el könnyek. – Ne merészelj úgy tenni, mintha én lennék az egyetlen hibás!

- Hogy mondhatsz ilyet, hogyan mondhatod, hogy gyáva vagyok? – bőgtem. Megpróbáltam ellökni őt magamtól a mellkasánál fogva, és amilyen bizonytalan volt most az egyensúlya, sikerült is. – Egy szavadba került volna és én máris a tiéd vagyok! A francba, már így is csak a tiéd vagyok! Egészen eddig az irántad érzett szerelemmel birkóztam és erre most gyávának nevezel? Menj a pokolba!

Gyűlöltem őt, nagyon gyűlöltem ezért. De közben annyira szerettem, és a szívem nem bírta ezt elviselni. Kiviharzottam a nappaliból és már nyitottam volna az ajtót, hogy kijussak a lakásból, de megragadta a karomat és megállított. Száját az enyémre tapasztotta és alkohol ízű nyelvét erőszakosan tuszkolta be ajkaim közé. Elhúztam tőle a fejem, de őt ez nem akadályozta meg abban, hogy a nyakamra szorítsa ajkait.

- Maradj itt, maradj velem – mormolta kétségbeesetten.

- És feledkezzek el a problémákról? Azt csak egy gyáva nő tenné – vágtam az arcába, és kiszabadultam karjai közül. Rob döbbenten hagyta, hogy kicsússzak az ujjai közül és én azonnal kiléptem a lakásból, becsapva magam után az ajtót.

Mikor beszálltam a liftbe, alig tudtam megnyomni a gombot, annyira remegett mindenem. Lehetséges, hogy valakinek szó szerint összetörjön a szíve? Mert az enyém kegyetlenül fájt. Könyörtelenül mart belém a sajgás, de ez nem állított meg. Legszívesebben hagytam volna a büszkeségemet a fenébe és rohantam volna vissza hozzá. Hiszen kimondta azt, amit nem hittem, hogy valaha is fog. Szeret engem.

Ettől határtalanul boldognak kéne lennem. De ugyanakkor… szeret engem, és mindvégig tartotta magát ahhoz, hogy ebből nem lesz igazi kapcsolat. Egyszer sem volt bátorsága elmondani, hogy mit érez. Soha nem mondta, hogy próbáljuk meg úgy, mint a normális emberek. És ő nevez gyávának?

Ekkor fájdalmasan sújtott le rám a tudat, hogy én sem mondtam meg neki soha, hogyan érzek. Úgy viselkedtem, mint akinek elég mindaz, ami köztünk volt. De mindig is tudtam, hogy nem elég. Talán tényleg gyáva vagyok.

Ahogy leértem a ház elé, anélkül kezdtem el hazafelé sétálni, hogy egyáltalán észrevettem volna. Csakis azokon a dolgokon járt az eszem, amiket mondott. A szemembe nézett és kíméletlenül az arcomba vágta, hogy tönkretettem és ellöktem őt magamtól. Én viszont a képébe kiabáltam, hogy szerintem nem lenne képes szeretni. Hát ennyi. Egyikünk sem jobb a másiknál. Mindketten borzasztó dolgokat mondtunk. Nem akartam belegondolni, hogy most mit csinálhat. Talán folytatja az ivást. Esetleg keres valakit, aki „megvigasztalja”. A szívem megszakadt erre a gondolatra.

Mikor hazaértem, nem akartam mást, csak bebújni az ágyamba, a takaró alá, hogy többé ne találjon meg senki. De nem voltam kisgyerek és ráadásul Ashley-t sem kerülhettem el. Neki semmit sem meséltem Londonról, mindössze annyit vett észre az egészből, hogy az utóbbi napokban nem találkoztam Robbal.

Ahogy meghallotta az érkezésemet, máris kiszólt a konyhából. – Később jöttél a szokásosnál. Rendeltem kaját, úgyhogy ma nem neked kell… Kris, veled meg mi történt? – érdeklődött aggódva, mikor kijött és meglátott. Nem tudtam tovább visszafogni magam és újból zokogásban törtem ki. Ash egy szó nélkül azonnal mellettem termett és megölelt. A kanapéra telepedett velem és nem engedett el, amíg véget nem ért a sírásom. Nem is kérdezősködött.

- Nagyon szeretem – hüppögtem bele a pulcsijába.

- Tudom – suttogta.

- De most már vége van – mondtam. És ezzel könnyeim újra utat találtak maguknak…

20. fejezet

Nos, a szünet után újra itt... nagyon megszenvedtem ezzel a fejezettel, és az elejével nem is vagyok kibékülve, de hajnali kettőkor befejeztem, mert mára ígértem. Köszönöm azoknak, akik írtak, most is kíváncsi vagyok a véleményetekre! :)
Abellana

(Kristen)

A nyugodt nap egy csapásra fordult a visszájára. Egészen pontosan akkor, mikor Rob, Victoria és az apjuk este hazaérkezett… Mivel a mai nap még itt Londonban is különösen meleg volt, úgy döntöttem, felfrissítem magam egy zuhannyal. Nem akartam, hogy Rob nem a lehető legjobb formámban lásson. Akkor hallottam meg a hangokat odalentről, mikor kiléptem a víz alól.

- Én tettelek azzá, aki vagy! – kiabálta Richard. – Hálás lehetnél!

- Te erre még büszke is vagy? – kérdezte Rob.

- Örülnöd kéne, hogy nem úgy végezted, mint Lizzy! – nyafogott Victoria. Esküszöm, még idegesítőbb volt az apja közelében.

- Talán ennyire biztos vagy benne, hogy megkapod majd a részedet az örökségből? – ordított még mindig Richard.

- Leszarom a rohadt a pénzedet – köpte a szavakat Rob, majd odalent hirtelen egy ajtó csapódott, és pár pillanattal később idefent is. A vendégszoba ajtaja, ahol mi aludtunk.

Mikor kiléptem a fürdőből, idegesen járkált fel-alá a szobában. Megpillantott, és az arcán hirtelen valami más is megjelent a düh mellett.

- Sajnálom. Sajnálom, hogy végig kellett hallgatnod – mondta, tovább folytatva a járkálást.

- Mi történt? – kérdeztem gyengéden, miközben elé léptem, ezzel megállásra késztetve őt. Nem felelt, csak két keze közé vette az arcom és úgy pillantott rám, ahogy talán még soha.

- Egyszerűen… gyűlölöm – morogta. Felemeltem a kezem és végigsimítottam az arcán, amiben volt valami szívszorító. Nem tudtam, hogy mi történt. De el akartam vele feledtetni. Lábujjhegyre állva felé hajoltam és ajkaink lassú, óvatos csókban forrtak össze. Körém fonta a karjait és még közelebb húzott magához, mígnem tökéletesen összesimultunk. Könnyű volt elfelejteni minden mást, ha ilyen szokatlan figyelmességgel csókolt.

Miközben egy pillanatra sem váltunk el egymástól, lassan az ágy felé araszoltunk. A vállánál fogva lenyomtam Robot az ágy szélére, de én állva maradtam vele szemben. A magam köré csavart törölközőhöz nyúltam és próbáltam a lehető legszexisebb módon eltávolítani magamról. Rob a csípőmre tette kezeit, majd végigsimított a két oldalamon és eközben pillantása megbabonázva követte mozdulatait. Azt hiszem máskor elpirultam volna, vagy reflexből takargatni kezdem magam, de most volt valami a viselkedésében, ami inkább magabiztosabbá tett. Kioldottam a nyakkendőjét, lesimítottam vállairól a zakót, majd az ingét kezdtem gombolgatni. Mikor sikerült megszabadítanom tőle, készségesen hagyta, hogy az ágyra lökjem és fölé másszak. Míg ajkaink hevesen kóstolgatták egymást, az egyik kezem egyre lejjebb kalandozott, hogy ne legyek végre ilyen alulöltözött, de ekkor Rob megragadta a kezem és az egész testemet maga alá gyűrte. Tekintete megperzselt és lázba hozott, de hamarosan már nem az arcomat tüntette ki a figyelmével. Ajkai a nyakamra haladtak tovább, és ő pontosan tudta, hol csókoljon ahhoz, hogy az őrületbe kergessen. Halk nyögések szabadultak fel belőlem, ahogy kezei birtokba vették testem minden kis részletét. A bőröm felforrósodott, mégis libabőrözni kezdtem ott, ahol végigvezette ujjait. Kicsit eltávolodott tőlem, hogy a szemembe nézhessen.

- Köszönöm – suttogta. Meg akartam kérdezni, hogy mit köszön meg, de nem hagyta. Ajkai máris az enyémeket kutatták, és ő maga szabadult meg sebesen a maradék ruhadaraboktól. Miután úgy érezte, hogy készen állok, már bennem is volt.

Felnyögtem a hirtelen érzéstől és többé már eszembe sem jutott, hogy mit akartam kérdezni. Nem gondolkodtam. Csak élveztem, hogy itt vagyok a karjaiban. Ezzel a kis akcióval én akartam vele elfeledtetni mindent, ami ma történt, de éppen fordítva történt. Kínzó lassúsággal kezdett el mozogni, de amikor már végképp nem bírtam a tehetetlen vágyakozást és fölé akartam kerülni, megfogta a kezemet és az ágyhoz szorította, elmosolyodva a türelmetlenségemen.

Egyre csak épült bennem a mindent elsöprő érzés és amikor éreztem, hogy egyre közelebb jutok hozzá, Rob ajkaihoz hajoltam egy csók reményében, amit ő készségesen adott meg. Mikor azonban vágyakozva beleharaptam az alsó ajkába, megingott a határozottsága és gyorsabb tempóra váltott. Úgy tűnik nem csak én voltam olyan türelmetlen…

Nekem csak ennyi kellett, hogy átadjam magam a végső élvezetnek és pár pillanattal később ő is követett. Mellém feküdt és szorosan magához húzott, hogy egymással szemben legyünk. Miközben még mindig kapkodtuk egy kicsit a levegőt mindketten, kezével végigsimított kipirult arcomon, majd a vállamon és a karomon, folytatva az utat egészen a csípőmig. Én elmélyülten tanulmányoztam a most szokatlanul kedves szürkéskék szempárt.

- Hogy értetted, amit mondtál? Mit köszönsz? – kíváncsiskodtam.

- Hogy nem kell egyedül itt lennem – vont vállat keserű mosollyal. Ebbe a válaszba valamiért beleremegett minden végtagom és szenvedélyesen vetettem magam az ajkaira. Úgy éreztem mindjárt elbőgöm magam. Mikor elváltak ajkaink egymástól, továbbra is közel tartott magához és a tarkómon körözgetett ujjaival, néha pedig csavargatni kezdte egy-két tincsemet, ami mosolygásra késztetett. – Mit csináltál ma? – érdeklődött.

- Igazából anyukád körbevitt és megmutogatta a környéket. Nagyon kedves nő – jegyeztem meg.

- Akkor remélem nem untad magad halálra – dobta be a féloldalas mosolyt.

- Épp ellenkezőleg, érdekes felfedezni magamnak, hogy hol nőttél fel. Lassan felfedem a titkaidat – incselkedtem vele, mire felnevetett.

- Nem olyan könnyű az – mormolta, miközben finom csókot lehelt a nyakam oldalára. – Jut eszembe… holnap reggel lesz egy kerti parti-szerűség, az apám egyik üzlettársa rendezi és muszáj ott lennem. Persze ez is a szokásos sznob cucc, amit utálsz, de szeretném ha eljönnél.

Rávetettem a legelbűvölőbb mosolyomat, vagy legalábbis próbáltam. – Elmegyek – bólintottam. Viszonozta a mosolyt és egy aprócska csókot nyomott a homlokomra. És tessék, én már megint felhőtlenül boldog voltam, már csak ennyitől is. Pedig tudtam, hogy most kéne a legjobban aggódnom… életemben először szerelmes voltam.

***

Mikor reggel Rob felébresztett, már csak mi voltunk a házban, mivel a családja előbb elindult. Meg tudtam érteni, hogy Rob miért nem akart csatlakozni a „boldog család” színjátékhoz. És azt is most értettem meg igazán, hogy milyen lehet Lizzynek ennyire kívülállónak lenni. Úgy tűnt, hogy csinálhat bármit ebben a családban az ember, sosem lesz boldog.

Próbáltam kiűzni ezeket a gondolatokat a fejemben, most az volt a legfontosabb, hogy Rob mellett legyek. És a tegnap este alapján ő hálás is ezért. Kiválasztottam egy kék, mintás ruhát ami eltakarta azt, amit illett eltakarni, de nem kaptam benne hőgutát.

- Csak egy-két órát kell maradnunk, ne aggódj – suttogta Rob a fülembe, mikor megérkeztünk.

- Miből gondolod, hogy annyira utálom az ilyen dolgokat? – kérdeztem. Persze, utáltam. De ha arról van szó, kibírok egy-egy ilyen rendezvényt, pláne ha közben vele lehetek.

- Ennyire már kiismertelek – mosolyodott el.

Bemutatott a házigazdáknak, egy negyvenes házaspárnak. Bár a pasi nevét azonnal elfelejtettem, amint kimondta, de legalább a felesége nevére emlékeztem. Cathynek hívták, és elsőre egy szimpatikus nőnek tűnt. Még akkor is, ha általában a frász kerülget a kirakatfeleségektől. Vele beszélgettem, amíg Rob a kötelező köröket futotta. Csak a szokásos kérdések kerültek elő, mint a „mivel foglalkozol?” és hasonlók, aztán persze Robra terelődött a szó. Utáltam bájvigyorral azt válaszolni másoknak, hogy jó barátok vagyunk, ami virágnyelven azt jelentette, hogy lényegében megdughat amikor úgy tartja kedve. Hiába viselkedett úgy múlt éjszaka, mintha nem így lenne, attól még nem változott semmi. Mindössze csak az, hogy én már teljes bizonyossággal tudtam, hogy beleszerettem. Rosszul voltam ettől a gondolattól és attól, hogy közben mégis a „minden a legnagyobb rendben” álcát kell viselnem. Eddig én helytelenítettem, hogy az olyanok, mint mondjuk Rob vagy Ashley családja szerepet játszottak. De becsaptam magam. Én is szerepet játszottam mindvégig. Mindannyian ezt tesszük. Mind a részei vagyunk.

Elnézést kértem és megkérdeztem, hogy merre van a mosdó. Bementem a házba, ám nem jutottam el a mosdóig, ugyanis az egyik szoba mellett elhaladva hangokat hallottam. Nem szokásom hallgatózni, de felismertem Richard hangját, így hát megálltam az ajtó mellett, hogy ne lássanak.

- Nem sokáig folytathatod ezt – mondta dühösen.

- Engedtem, hogy befolyásold a karrierem, nem maradtam Londonban zenélni, mint Lizzy. De a magánéletembe nem szólhatsz bele! – Meglepetésemre ezt a hangot is felismertem. Rob.

- És szerinted milyen hírneved lesz, ha sosem állapodsz meg? Mennyi idő, míg megunod a mostani játékszeredet és kidobod végre? New York tele van a legbefolyásosabb családok elkényeztetett lányaival, akik örömmel teszik azt amit mondasz nekik. Elvehetnél valakit, akinek a neve jelent is valamit a szakmában, nem pedig valamiféle senkik nevelték egy olyan nevetséges helyen, mint Kalifornia!

Hirtelen valami csörömpölés hallatszott. Mint amikor az üveg vagy a porcelán eltörik. – Hogy a kurva életbe jössz ahhoz, hogy őt bíráld? – morogta Rob a legijesztőbb hangján. Anélkül, hogy eddig észrevettem volna, forró könnycseppek gurultak végig az arcomon.

- Térj már észhez – ordította Richard. – Nem csak a munka számít. Ha elcseszed a hírneved, szart sem ér az egész!

Nem tudtam tovább hallgatni. Rohanni kezdtem, anélkül, hogy láttam volna merre megyek. Csak ki akartam jutni innen, minél hamarabb. Mikor kiléptem a házból, beleütköztem valakibe, de nem néztem rá. Csak zokogtam.

- Kristen drágám, mi a baj? – kérdezte egy aggódó hang.

- Sajnálom… elnézést… - motyogtam, miközben kiszakítottam magam Claire karjai közül. Rosszul voltam. Nem gondolkodtam, hogy merre menjek, de pár pillanat múlva újabb karok találtak meg. Erősebbek.

- Miss Stewart, jól érzi magát? – Férfihang volt. Az agyam egy hátsó része jelezte, hogy Dean az. Ő hozott minket ide, de persze a partin nem vett részt. Csak megráztam a fejem, miközben a könnyek szünet nélkül folytatták az útjukat. – Jól van, jöjjön szépen…

Alig érzékeltem, ahogy besegített a kocsiba. Útközben nem kérdezett semmit, de néha éreztem, ahogy a visszapillantóból ellenőrzi, hogy nincs-e bajom. Mikor megérkeztünk a házhoz, kinyitotta nekem a kocsi ajtaját és segíteni akart, de én ellöktem magamtól. – Hagyjon! Egyedül is be tudok menni.

Ebben láthatóan kételkedett, de azt tette amit mondtam. Felmentem a vendégszobába és lerogytam az ágyra. Tegnap még minden rendben volt. Tegnap még ezen az ágyon szeretkeztünk. Akkor még nem éreztem magam ennyire semmirekellőnek. Richard szavai az egyik legfájóbb pontomat találták el, de a legkínzóbb dolog, hogy igaza van. Én senki vagyok. Robhoz mérve egy különösen nagy senki. Hogy a fenébe kerültem ide egyáltalán? Otthon kéne lennem, New Yorkban, Ashleyvel és Garrettel. Nem tartozom ide. Nem tartozom Robhoz.

Mintha csak a gondolataimból lépett volna elő, a következő pillanatban kivágódott az ajtó. – Van róla fogalmad, hogy milyen kibaszottul aggódtam? – kiabálta. Nem néztem rá. – Anyám azt mondta, úgy néztél ki mint aki menten elájul, Dean meg közli velem, hogy hazahozott, mert nyilvánvalóan nagyon rosszul vagy. Mi a fene történt veled?

Nem feleltem, így hát újra ő szólalt meg. – Tudod mit? Igazából nem is számít. Hazamegyünk!

Ekkor felnéztem. – Miért? – kérdeztem a sírástól rekedten. Ő ekkor már előkapta a bőröndöket, amikből ki sem pakoltunk, csak néhány ruhadarab lézengett itt-ott a szobában.

- Nem maradok itt egy perccel sem tovább – mondta. Újabb sietős léptek hallatszottak a lépcsőn, majd Claire lépett be a szobába. Először rám pillantott.

- Ó istenem, hát jól vagy! – sóhajtott megkönnyebbülten, majd Robra nézett. – Ne menjetek el, fiam! Nem gondolja komolyan, amit mond!

- Ne áltasd már magad! – kiáltotta Rob undorodva. – Persze, hogy komolyan gondolja. Ez benne a szomorú.

- Robert, kérlek – nézett rá könyörögve Claire. Rob nem felelt. Fogalmam sem volt róla, hogy mit hisznek most rólam. Vagy hogy egyáltalán sejtik-e, hogy hallottam a beszélgetést. De most nem is érdekelt.

- Sajnálom – mondta Rob az anyjának, mikor becipzárazta a bőröndöket. – Nem tudok tovább itt maradni.

És ahogy kimondta ezeket a szavakat, én is rájöttem valamire. Nem tudok tovább vele maradni.

19. fejezet

Szenvedősen, de azért mára is sikerült összehoznom valamit. Viszont nem tudom, hogy ez a jövő héten is sikerül-e, mert úgy érzem, hogy se időm, se kedvem nincs most az íráshoz. Egyszerűen úgy érzem, hogy ti sem igazán szeretitek a történetet (ennek ellenére vannak, akik mindig írnak, és nagyon köszönöm nekik) és már szinte én magam is unom amit írok. Pedig már meg van a fejemben az, hogy mit akarok és nagyjából mi lesz a vége, de mikor odaülök a gép elé, hogy leírjam ezeket a gondolatokat, már nem olyan könnyű. Szóval ha a jövő héten nem lesz friss, ne haragudjatok. Próbálkozom azért, szeretném, ha a hátralévő fejezetek tartalmasak és hosszúak lennének, szóval már nincs olyan sok hátra. De először kicsit össze kell szednem a fejem hozzá és eltervezgetni, hogy mit hogyan akarok. Az előző részhez érkezett véleményeiteket pedig köszönöm!
Abellana

(Kristen)

Az út Londonba majdnem hét teljes óráig tartott. Ott éppen kora este volt, mikor megérkeztünk. A kevés alvás, hosszú repülőút és az időeltolódás most aztán megtette a hatását, legszívesebben beleájultam volna egy puha ágyba, de most nem lehetett.

- Azt hiszem be kell néznünk a szüleimhez, mielőtt a hotelba mennénk – suttogta Rob a fülembe, mikor még a magángépen ültünk. Victoria végig utálkozó pillantással méregetett minket, és akármennyire is nem voltam harcos típus, most legszívesebben lerángattam volna a szőke sörényt a fejéről.

Robra pillantottam és akaratlanul is elvigyorodtam. – Mi az? – kérdezte gyanakodva.

- Gondoltad volna néhány hete, hogy be fogsz mutatni a szüleidnek? – kacagtam gúnyosan. Kétlem, hogy hazavitte az eddigi nőit. Ő erre csak a szemeit forgatta, de láttam rajta, hogy próbál elfojtani egy mosolyt.

Most pedig itt voltunk, a hatalmas londoni házuk előtt és én mindenféle gondolatokkal kínoztam magam. Utálni fognak és azt mondják majd Robnak, hogy menjen és játszadozzon valami normálisabb lánnyal, aki legalább gazdag meg befolyásos. Persze ez közel sem szokványos helyzet volt. Legutóbb Garrett mutatott be a szüleinek, akik kedves és egyáltalán nem sznob emberek. Rob családja viszont…

Megráztam a fejem, mintha így megszabadulhatnék minden aggasztó dologtól. Egy középkorú, de kifejezetten csinos szőke nő nyitott ajtót. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ki az. Végigtekintett két gyermekén – és futólag rajtam is – majd nagy mosoly kúszott az arcára.

- Végre itt vagytok! – kiáltotta boldogan, miközben magához húzta Victoriát, aki a lehető leggyorsabban szabadult az ölelésből, hogy aztán bemasírozzon a házba.

Rob édesanyja mosolyogva nézett végig a fián – gyanítottam, hogy régóta nem látta már – de nem ölelte meg, inkább olyan volt, mintha várna valamire. Rob hirtelen a homlokára csapott.

- Ó, elnézést. Anya, hadd mutassam be Kristent…

- Kristen, hát persze! Annyit hallottam rólad! – vágott a szavába az anyja, majd hirtelen magához húzott. Én csak értetlenül pislogtam Robra, aki gyanakodva méregette az anyját. – Én Claire vagyok, és tegezz csak nyugodtan! – mosolygott rám, miután elengedett. Megpróbáltam viszonozni a mosolyt és bólintottam.

- Mégis honnan hallottál Kristenről, ha szabad kérdeznem? – kérdezte tőle Rob. Claire idegesen hátrapillantott, kissé paranoiásan.

- Felhívtam Lizzy-t – mondta valamivel halkabban. – Mesélt róla, hogy elutazott hozzád.

Rob elgondolkodott valamin, de nem felelt. Claire újra olyan lelkes lett, mint az előbb. – Ne ácsorogjunk itt, éppen vacsorához készülődünk! Hol vannak a csomagjaitok?

- A kocsiban – felelte Rob. – Nem maradunk sokáig.

- Jaj, ne butáskodj már! – tromfolta le Claire, miközben bevezetett minket a házba. – Ez a ház hatalmas, bőven elférünk mind nyugodtan. Itt nőttél fel, ez az otthonod, mégis miért mennétek szállodába?

- Tudod jól, hogy miért – mondta Rob, szinte már szigorúan. Claire láthatóan megértette, miről van szó, de nem fűzött hozzá semmit. Talán azért mert nem is akart, vagy azért mert beléptünk az étkezőbe ahol éppen Victoria üdvözölte az apját, aki ekkor ránk pillantott.

- Robert – biccentett a fiának, mintha nem is érdekelné, hogy ott van. – Látom vendéget is hoztál. Nos, üdvözlöm Miss…

- Stewart – mosolyodtam el, és megráztam a felém nyújtott kezét. Rengeteget hallottam már róla, és személyesen is nagyon ridegnek tűnt, de udvarias volt, így hát nem adott rá okot, hogy ne viselkedjek én is ugyanilyen illemtudóan.

Claire ragaszkodott hozzá, hogy maradjunk vacsorára, pedig Rob már egyértelműen szabadult volna, én pedig nem örültem, hogy ennyire nyugtalannak látom. De nagy illetlenség lett volna elutasítani, szóval maradtunk. Az elején csak az üzleti dolgaikról esett szó, amiből én szinte semmit nem értettem, és Claire sem szólt bele a dologba, de mikor elkapta a pillantásom, bátorítóan rám mosolygott. – És te mivel foglalkozol, Kristen? – kérdezte.

- A New York Observernél dolgozom – feleltem.

- Ó, egy újságíró tévedt a házunkba! – kacagott fel Richard.

- Valójában még nem vagyok egészen újságíró, csak most kezdtem – válaszoltam félszegen.

- Melyik egyetemen végzett? – nézett rám szigorúan, mintha ez döntő kérdés lenne.

- A Columbián – mondtam, mire ő egyértelműen meglepődött, de pár pillanat után próbálta palástolni. Rob valamiért keserűen elnevette magát, de az apja nem törődött vele.

- És a szülei? – folytatta a vallatásomat.

- Ők Los Angelesben élnek. Mindketten tanárok. – Richard halkan felhorkant, mire Rob úgy tűnt mindjárt feláll és az apja képébe borítja az asztalt, Claire pedig feddő pillantást vetett férjére, aztán rám nézett és elmosolyodott.

- Biztosan nagyon büszkék rád – mondta kedvesen.

- Tudjátok mit? Azt hiszem nekünk indulnunk kéne a szállodába – szólt közbe Rob.

- Ne beszélj hülyeségeket, természetesen itt maradtok! – kiáltott fel az apja ellentmondást nem tűrően. – Hogyan nézne már ki, ha szállodába mennél, az emberek azt hinnék, hogy nem jössz ki a saját családoddal.

- Nem is – morogta Rob a szemeit forgatva. – A lényeg, hogy a hírneved ne sérüljön és senki még csak ne is gyanakodjon, hogy nem vagyunk a legtökéletesebb család, nem igaz? – vigyorgott pimaszul.

- Vigyázz, mit beszélsz! – villant Richard szeme dühösen a fiára. – Nem vitatkozom, a téma le van zárva!

Ezen vitatkozhattak volna még egy darabig, de mindannyian tudtuk, hogy semmi értelme. A vacsora után Claire felvezetett minket az egyik vendégszobába, ami kissé meglepett, de aztán rájöttem, hogy miért nem Rob régi szobájában fogunk aludni. Mert ez a vendégszoba a lehető legtávolabb volt onnan, ahol ők és Victoria aludtak. Még egyszer elmondta, hogy örül a találkozásnak, jó éjszakát kívánt, aztán magunkra hagyott minket. A csomagjaink már itt voltak, mivel Dean felhordta őket.

- Sajnálom, tudom, hogy nem így terveztük. De apámnak mániája a boldog családkép – szólalt meg Rob.

- Engem egyáltalán nem zavar – feleltem őszintén.

- Akkor azt sajnálom, hogy egy bunkó volt – mondta keserűen. – Mikor a szüleidről kérdezett. Lenéz mindenkit, aki nem olyan felfuvalkodott seggfej, mint ő.

- Az sem zavar – vontam vállat mosolyogva, mire ő hozzám lépett és a csípőmnél fogva magához húzott.

- Hát téged semmi sem zavar? – kérdezte incselkedve, majd belecsókolt a nyakamba.

- Ez például határozottan nem – feleltem, miközben ő ajkaival bejárta a nyakamat. – Tudod… nem is tűnik annyira rossznak. Mármint az apád.

Rob kicsit eltávolodott tőlem, hogy a szemembe nézhessem. – Én itt próbálok veled szexuális aktusba lépni, drága Kristen, kérlek ne emlegesd ilyenkor az apámat. – Felnevettem az arckifejezését látva, de aztán komolyabb hangon folytatta. – Persze, hogy nem tűnik annak. Nagyon ügyel a külcsínre. Pláne, ha egy ilyen veszedelmesen csinos amerikai újságírónő keveredik a házába.

Utolsó mondata közben elmosolyodott, majd ajkai rátaláltak az enyéimre. Ezen az estén már nem is törődtünk többet a szavakkal…

Mikor reggel felébredtem, Rob már talpon volt, sőt, indulásra készen. Tudtam, hogy ma be kell mennie az apja vállalatához. Elmosolyodott, mikor meglátta, hogy ébren vagyok. Leguggolt az ágy mellé, hogy egy vonalba kerüljön a szemünk, aztán óvatosan hátrasimított egy tincset az arcomból. – Sajnálom, de ma itt kell, hogy hagyjalak – mormolta, miközben pillantása gyengéden pásztázta az arcom. A szívem őrülten kezdett verni a tekintete láttán.

- Megleszek – feleltem mosolyogva, mire ő odahajolt hozzám és ajkai finoman súrolták az enyémeket.

- Azért jobb ha figyelmeztetlek, anyám valószínűleg halálos kérdésrohamot indít majd ellened és tudni akarja majd életed minden apró részletét – viccelődött.

- Azt hiszi, hogy a barátnőd vagyok? – kérdeztem kíváncsian, mire Rob arcán a vidámságot valami bizonytalanság vette át.

- Nem avatom be a részletekbe. Ha szeretné ezt hinni, csak rajta – vont vállat.

Miután Rob elment, lassan felöltöztem, és közben elgondolkodtam. Végig tudtam, hogy mibe megyek bele. Elhagytam Garrettet, aki szeretett, egy olyan férfiért, aki biztosan nem fog szeretni. Viszont a különbség az, hogy Garrett szerelmére nem vágytam. Rob szerelmét viszont nem kaphatom meg. Ennek ellenére tovább kínoz azzal, hogy néha egyszerűen csak olyan könnyed és törődő mint bárki más, de aztán egy fél szó kell csak ahhoz, hogy kiábrándítson az álmodozásból.

Mint mindig, most is inkább megszabadultam a rossz gondolatoktól. Kiléptem a szobából és lementem a földszintre, ahol megpillantottam Claire-t. Éppen egy halom cuccot pakolt be a mosogatógépbe, és mikor megfordult, ő is észrevett engem.

- Jó reggelt, Kristen – mosolyodott el kedvesen. – Remélem jól aludtál.

- Igen, köszönöm – bólintottam. – Valójában még azt sem volt alkalmam megköszönni, hogy itt lehetek a házukban.

- Ugyan már, ne butáskodj – legyintett. – Örülök, hogy a fiamnak van végre valami értelmes társasága. És igazából el akartam mondani, hogy sajnálom a férjem faragatlanságát. Néha kissé… - Claire keresgélni kezdte a szavakat, de nem talált megfelelőt. Viszont azt hiszem mégis értettem, mit akar mondani.

- Igen, hallottam már róla – jegyeztem meg kissé keserűen. – Semmi gond, nem bántott meg.

Claire hirtelen aggódónak tűnt, és leült az egyik székre. Idiótán éreztem magam így állva, úgyhogy leültem vele szemben. Láttam, hogy mondani akar valamit. – El tudom képzelni, hogy Rob és Lizzy mit meséltek róla. De hidd el, ő a maga módján csak jót akar – mentegetőzött a férje nevében. Valahogy szomorú látvány volt a megtört arca, miközben egy olyan embert védett, aki eltiltotta őt a saját gyerekétől.

- Hát persze – feleltem udvariasan. Nem akartam azt mondani, hogy ezzel én egyáltalán nem értek egyet, még akkor is, ha nem igazán ismerem Richardot. És ezt Claire is észrevette, de nem hozta szóba. Inkább rólam és Robról kezdett el faggatózni. Leginkább csak olyan alapkérdéseket, hogy mióta ismerjük egymást és hol találkoztunk, én meg próbáltam úgy válaszolni, hogy ne tűnjön fel neki a tény, hogy csak egy ágymelegítő vagyok, semmi több.

Nagyon kedves nő volt és jól el lehetett beszélgetni vele. Látszott, hogy mennyire felvidította Victoria és Rob ittléte. Én el sem tudnám képzelni, hogy milyen lehet kettesben élni egy olyan emberrel, mint Richard. Már amikor éppen otthon van. Félelmetes volt belegondolni, hogy Claire mennyire egyedül lehet. Vajon Robbal is ilyen lehet együtt élni? Gyorsan leszidtam magam, amiért ilyeneken jár az eszem. El kell már szánnom magam, hogy abbahagyom végre a Rob utáni siránkozásomat, az utóbbi két napban csakis ez járt a fejemben. De akkor még nem tudtam, hogy mi fog történni ma este.