7. fejezet

Sziasztok!
Elég nehezen jött össze ez a fejezet, csak tegnap és ma sikerült valamit kihoznom belőle, szóval nem a legjobb, na. Kicsit leeresztettem, de igyekeztem vele elkészülni és remélem szerintetek nem lesz olyan rossz. :)
Abellana 

(Kristen)

Úgy éreztem, hogy a gyomrom süllyedni kezd. Olyan jól festett a félig hivatalos felszerelésében, enyhén borostásan, mesterien kusza hajjal. Ashre pillantottam, aki mintha dühösen méregette volna Robot. Miután már vagy egy perce csendben álldogáltunk, Ashley apja szólalt meg. – Na ne ácsorogjunk már itt, menjünk be a nappaliba!

Követtük a tanácsát mindannyian. Mikor odabent Ash mellém akart ülni, az anyja rászólt, hogy üljön máshová, ő pedig leesett állal engedelmeskedett végül. Mrs. Greene kiügyeskedte, hogy Robnak kelljen mellettem ülnie, én pedig megpróbáltam olyan távolra húzódni tőle, amennyire csak tudtam. A házaspár itallal kínált minket, és mindannyian kapva kaptunk az alkalmon ebben a furcsa helyzetben. Időközben a szolgálólányuk vagy micsodájuk bejelentette, hogy kész az ebéd, és bevonultunk az étkezőbe. Nem is kétséges, hogy ki mellé ültettek megint. Megint síri csendben kezdtünk el enni.

- Kristen, egy ideje nem hallottam a szüleid felől. Hogy vannak? – kérdezte egyszer csak Mrs. Greene.

- Jól, köszönöm – feleltem tömören, majd újra beállt a csend.

- És Robert? Úgy hallom az édesapád is sokat dolgozik Londonban – folytatta a csevegést Ash anyukája.

- Mint mindig – felelte Rob szárazon, majd belekortyolt az italába. A jelenet kezdett igencsak kínos lenni és én már szinte fulladoztam. Elnézést kérve felálltam az asztaltól, hogy a mosdóba mehessek. Becsuktam magam mögött az ajtót és a tükörképemet bámultam. Az egész olyan volt mint egy szürreális színdarab. Hát még mikor kinyílt a fürdőszoba ajtaja…

- Héé – méltatlankodtam. – A kopogtatás már nem is divat?

- Csak hogy tudd, ez nem az én ötletem volt – magyarázkodott rögtön.

- Óh, tényleg? – kérdeztem szkeptikusan.

- Tényleg! Michele megőrült és minden áron azt akarta, hogy eljöjjek ma. Nem is tudtam, hogy itt leszel. – Belenéztem Rob szemeibe és úgy tűnt, hogy igazat mond. Akkor viszont Ash anyja tényleg megőrült.

- Ettől függetlenül komolyan mondtam azt, hogy nem kéne találkoznunk – sóhajtottam.

- Meglátjuk – tért vissza a szokásos gúnyos hangnemhez. Megelégeltem ezt a beszélgetést és kiléptem az ajtón, elsétálva mellőle. Mielőtt azonban visszaértem volna az ebédlőbe, meghallottam, hogy a Greene család beszélgetése furcsa irányt vett. Ekkor már Rob is kijött és hangtalanul megállt mellettem. Gyakorlatilag hallgatóztunk.

- Nem hiszem el! – kiabálta Ashley. – Folyton olyan dolgokba ütöd bele az orrod, amihez semmi közöd! Két felnőtt emberről van szó, nem kell őket összekényszeríteni!

- Értékelném, ha nem beszélnél velem ilyen hangon – felelte Mrs. Greene. – Egyébként meg a vak is látja, hogy van köztük valami szikra.

Robra pillantottam, hiszen egyértelmű volt, hogy kikről vitatkoznak. Ő csak rám villantotta a legperverzebb, egyben furcsán szexis mosolyát, mire én égnek emeltem a szemem és visszafordultam az ajtó felé, hogy jobban halljam őket.

- Majd ha ők úgy gondolják, hogy akarnak valamit egymástól, akkor tesznek érte – mondta Ash, és ezért nagyon hálás voltam neki.

- Én teszek is – suttogta Rob a fülembe, és érzékien végighúzta egy ujját a derekamon. Egyszerre akartam megpofozni és megcsókolni.

- És most elnézést – szólalt meg Ashley, majd székcsikorgás hallatszott és léptek közeledtek. Elléptünk a fal mellől, de már késő volt. Ash kilépett az ebédlőből és döbbenten megpillantott minket. – Ti hallgatóztatok?

- Negen – vágtuk rá egyszerre. Ez az összekutyult változata volt annak, hogy én nemmel feleltem, Rob pedig igennel.

Ash vágott egy grimaszt, majd újra megszólalt. – Mindegy. Amúgy is téged kerestelek, szerintem mennünk kéne – nézett rám. – Még mielőtt rossz társaságba keveredsz. – Ezúttal Robra nézett.

- Most a lelkembe tiportál – gúnyolódott az említett.

- Fogd be, kurafi – vágott vissza Ash a dühtől elvörösödő fejjel. Késztetést éreztem rá, hogy elnevessem magam a kurafi megnevezésen, de akkor én húztam volna a rövidebbet. Beleegyeztem, hogy távozzunk a kínos hangulatú ebédről.

Ashley szülei sajnálkozva fogadták, hogy menni készülünk, de a lányukat nem lehetett visszatartani. Búcsúzáskor Rob a fülemhez hajolt és belesuttogott. – Remélem hamarosan viszontlátlak – mormolta, majd leheletfinom csókot nyomott a fülem alatti gödröcskébe. Mindezt észrevétlenül a többiek számára, de egy apró nyögés majdnem elárult. Mi a fenéért teszi ezt velem?

- Bocsánat a hibbant anyám nevében – puffogott legjobb barátnőm, mikor már a metró felé tartottunk. – Valami mániája lett a múltkori jótékonysági este után, hogy összehozzon téged meg a kurafit.

- Muszáj kurafinak hívnod? – szúrtam közbe.

- De hát tényleg az! – emelte fel a hangját Ash. – Anyámat viszont ez nem érdekli, csak nyélbe akar ütni valami jó kis frigyet, hogy aztán elmondhassa, hogy mindez az ő műve!

- Akkor téged kéne összeboronálnia Robbal – vigyorodtam el.

- Na persze – horkant fel. – Van egy olyan érzésem, hogy nekem is szánt már valakit.

Hazafelé már nem beszéltünk erről, úgyis csak tovább dühítette volna Ashley-t. Mikor azonban megérkeztünk, meglepetés várt minket. Legalábbis engem. Garrett állt a bejárati ajtó előtt, hanyagul a lépcső korlátjának támaszkodva, kezeivel a zsebében. Ebben a pillanatban valahogy… aranyosnak tűnt. Ahogy rám várt és apró mosoly bújt meg a szája sarkában. Az ilyen pillanatokban nem akartam elhagyni.

- Óh – lehelte meglepetten Ash. – Szia, Garrett.

- Szia, Ashley – köszönt vissza udvariasan mosolyogva. Ash rám nézett, majd valami olyasmit motyogott, hogy magunkra hagy minket, és felment. Én kiprodukáltam magamból egy mosolyfélét és közelebb lépkedtem Garretthez.

- Sokáig vártál? – kérdeztem.

- Nem, gondoltam, hogy tart még az ebéd, de nem érdekelt – vont vállat. – Tűrhető volt?

- Elment – bólintottam. Mellé álltam és én is a korlátnak támaszkodtam.

- Szóval… arra gondoltam, hogy mivel tegnap hagytam neked egy kis teret, talán ma elmondod, hogy mik ezek a rejtélyesen gyors lelépések amiket mostanában csinálsz.

- Figyelj, Garrett…

- Nem kell nekem elszámolnod semmiről, Kristen – szakított félbe. – Nem vagyok az a fajta, ezt te is tudod. Csak tudni szeretném, hogy mi a helyzet kettőnkkel.

Felsóhajtottam. Bárcsak tudnám, hogy mi a helyzet kettőnkkel! – Tudom, hogy pár napja egy kicsit megbolondultam. És nagyon sajnálom. Megérteném, ha ezek után látni sem akarnál.

- Ne legyél már hülye – mosolyodott el, és egyik kezével maga felé fordította az arcomat. – Csak annyit akartam tudni, hogy minden rendben van-e, de nem kell többet mondanod. Bízom benned és szeretlek.

Ajkaink gyengéd csókban forrtak össze, a szívemet pedig a bűntudat hasogatta. Tegnap ezt még másik pasival műveltem. És az azt megelőző este is. Ő meg persze bízik bennem és szeret. Egy hülye, hülye, hülye barom vagyok! Hirtelen mindennél jobban akartam viszonozni az érzéseit.

- Mondd, hogy töltsük együtt a mai és a holnapi napot! – kiáltottam fel lelkesedve, miután eltávolodtunk egymástól. – Csak mondd, hogy most azonnal menjek el veled és én megteszem.

- Ezt szeretnéd? – kérdezte, miközben megsimogatta az arcom. – Egy kis időt kettesben?

Bólintottam, és egy aprócska csókot nyomtam az ajkaira.

- Akkor mondom. Gyere velem! – nézett rám mosolyogva. Felnevettem és újra bólintottam. Csak annyit kértem, hogy felmehessek szólni Ashnek és elpakoljak egy-két cuccot.

- Szóval akkor tényleg megpróbálod elfelejteni Robertet? – kérdezte legkedvencebb lakótársam, miután elmondtam neki, hogy Garrettel leszek.

- Igen – helyeseltem. – Már ma délelőtt is megmondtam neki, hogy tényleg nem lenne jó többet találkozni. Nem adom be a derekam. Ő pedig úgyis feladja előbb-utóbb.

Ashley elmosolyodott. – Szerintem jól döntesz – mondta kedvesen. – Garrett rendes srác és teljesen oda van érted.

Egyetértettem vele és abban a reményben indultam el lefelé, hogy Garrettnek talán tényleg sikerül ma elfeledtetnie velem Robot.

- Várj, Kristen! – szólt utánam Ash, mikor már majdnem becsuktam magam mögött az ajtót. – Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?

A pillantásából megértettem, miért kérdezi. Az eszem a régi, jól bevált kapcsolatot akarta. A szívem valami újra és kalandosra vágyott. És bizony mindketten ragaszkodtak a véleményükhöz, de csak egyikükre hallgathattam.

- Meg kell próbálnom – vontam vállat Ashley kérdésére, majd lementem Garretthez.

A délután hátralévő részét és az estét együtt töltöttük, és komolyan elkezdtem abban reménykedni, hogy ez az egész működhet tovább. Sétáltunk a Central Parkban, elmentünk kajálni, az estét pedig nála fejeztük be és én mindeközben jól éreztem magam. Azonban éjfél körül, mikor ő már mellettem szuszogott, én még mindig a plafont bámulva vártam a megváltó álmokat. És úgy tűnt, nem csak én nem tudok aludni…

A lehalkított mobilom hirtelen világítani és rezegni kezdett az ágy melletti szekrényen. Odanyúltam és magamhoz vettem, mielőtt Garrett felébredne rá. Egy üzenetem érkezett. Fájdalmasan felnyögtem a feladója láttán.

Holnap Houstonba utazok. Előtte még szeretnék veled beszélni.

Mégis miről? Megint játszadozni akar velem? Játszadozni én is tudok…

Nincs már miről beszélnünk, nemet mondtam. És különben is, holnap a BARÁTOMMAL leszek, ahogy ma délután is. De azért jó utat.

Kis elégtétellel biggyesztettem oda azt az utolsó pár szót, hogy azt higgye, mennyire nem érdekel. Pár percig nem is érkezett válasz, és én már azt hittem, hogy sikerült győzelmet aratnom. Gondolatban jól fejbe vertem magam amiért örültem neki, hogy végül újabb üzenet érkezett.

Meg fogom kapni, amit akarok.

Csak ennyi. Már megint ezzel jön. És már megint megijeszt az, hogy ezt el is hiszem neki. Minden erőfeszítésem, hogy ne vágyakozzak utána, kárba ment. Eltöltöttem egy napot Garrettel és még az sem volt rám olyan hatással, mint egy hülye kis sms Robtól. Tudtam, hogy ha beszélni akar velem holnap, akkor fog is. Gondterhelt sóhajjal tettem le a telefonom és feküdtem vissza Garrett mellé. Pedig ha tudtam volna, hogy mi vár rám holnap, sokkal jobban aggódtam volna…