9. fejezet

Sziasztok!
Legyen nagy örömködés, ugyanis ilyen hosszú fejezetet még életemben nem írtam... :D Van benne csábítgatás, őszinte beszélgetés, meg mindenféle. Köszönöm annak a hat embernek, aki megörvendeztetett pár sorral, örülnék, ha itt még többen írnátok. :) Jó olvasást az új részhez!
Abellana

(Kristen)

A felszállás után annyira igyekeztem kifelé bámulni az ablakon, hogy észre sem vettem, bekövetkezett a félelmem. Robbal kettesben maradtunk. – Szóval sikerült lenyűgöznöm téged? – kérdezte bársonyos hangján.

- Szerinted ilyen könnyű préda vagyok? – néztem rá tettetett magabiztossággal. Naná, hogy lenyűgözött. Minden pillanatban azt csinálja.

Rob felnevetett. – Ha az lennél, már rég megkaptalak volna. Persze nem panaszkodhatom, szeretem a kihívásokat.

- Hát ezért akarsz annyira? Mert kihívás vagyok számodra? – kérdeztem egy kis sértettséggel a hangomban.

- Ezt gondolod magadról? – emelte fel az egyik szemöldökét csodálkozva. – Nem, Kristen. Úgy gondolom több van benned, mint amit kifelé mutatsz. Nem hinném, hogy találkoztam valaha bárki olyannal, mint te.

Meglepett a hangja őszintesége. Átható tekintete az enyémbe fúródott, és én éreztem, ahogy elvörösödöm. Ha egyenesen a szemembe nézett, az mindig olyan volt, mintha látna mindent. Mintha olvasni tudna a gondolataimban. Közelebb hajolt, én pedig nyeltem egy nagyot és a légzésem felgyorsult. Mi a francért árul el mindig a saját testem?

- Birtokolni akarlak, amióta megláttalak azon a jótékonysági vacsorán. A magaménak akarlak tudni. Addig nem nyugszom – suttogta.

- Nekem ez sosem lenne elég – motyogtam ijedten a hirtelen jött sok őszinteségtől.

- Ne gondolkozz ezen, csak élvezd. Engedd el magad, Kristen – duruzsolta legcsábítóbb hangján, majd a tőlem pár centire lévő ajkai végre megérintették az enyémeket.

A csók vágyakozó volt és akaratos. A puha ajkak mozgásra kényszerítették az enyémeket, és én felnyögve üdvözöltem a közéjük besikló nyelvét. Ujjait a tarkómhoz vezette, majd ott finoman a hajamba markolt. A testem önmagától préselődött hozzá. Igaza volt. Egy pillanatra elengedtem magam és csak arra tudtam gondolni, hogy még! Áhítoztam az érintésére, egy részem azért könyörgött, hogy menjen tovább. De nem tette. Leállt, én pedig úgy maradtam, zihálva és a vágytól felforrva. Ahogy ránéztem, tudtam, hogy tisztában van vele, mit csinál. Szándékosan hagy feltüzelve.

Legszívesebben hozzávágtam volna valamit, de nem hiszem, hogy az túlságosan előkelő viselkedés egy puccos magángépen. Ráadásul a következő pillanatban odalépett hozzánk egy csinos, fiatal lány. Makulátlan egyenruhájából épp csak hogy nem buggyantak ki a méretes idomai, laza kontyából pedig itt-ott lelógott néhány göndör, vörös hajtincs. Csinos lány volt, és meglepett a hirtelen jött irigységem.

- Jó újra látni, Mr. Pattinson. Hozhatok önöknek valamit? – villantotta meg tökéletes mosolyát Rob felé.

- Chateau Latour-t. Mindkettőnknek. Köszönöm, Kate – viszonozta Rob a mosolyt nyájasan. A nő vigyora még nagyobb lett, majd újra magunkra hagyott minket.

- Micsoda meleg fogadtatás – horkantottam gúnyosan.

Rob rám nézett, majd hirtelen felnevetett. – Csak nem féltékeny vagy? – kérdezte kitörő örömmel. A büdös francba. Az lennék?

- Semmi okom a féltékenykedésre – motyogtam elvörösödve. Tisztára, mint akit rajta kaptak valami rosszaságon. Kicsit szánalmasnak éreztem magam.

- Valóban nincs – felelte Rob higgadtan. Néhány másodperccel később visszatért az utaskísérő két pohár vörösborral, majd újra kettesben maradtunk. Belekortyoltam a nedűbe, annak ellenére, hogy most jobb lett volna tiszta fejjel végigcsinálni az utat. Egy ideig csendben voltunk, aztán hirtelen elkezdett pittyegni a telefonom.

- Ugye nem bánod? – néztem Robra a legilledelmesebb arckifejezésemmel.

- Csak nyugodtan – legyintett közönyösen. Előbányásztam a mobilt a zsebemből és láttam, hogy Garrett üzent. Idegesen nyitottam meg az sms-t.

Hallom haza kell menned egy kicsit LA-be. Remélem semmi komoly. Nagyon élveztem a tegnapi napot, Kris. Írj majd.

A szokásos bűntudat cseszegetni kezd, ahogy válaszolok neki: Semmi komoly. Én is jól éreztem magam. Komolyan. Azt hiszem vasárnap látjuk egymást. Sajnálom, hogy elrohantam.

Elküldtem neki a választ, majd visszacsúsztattam a telefont a zsebembe. Tehát ezt mondta neki Ashley… hogy Los Angelesbe megyek. Talán az lenne a legegyszerűbb, ha mindent elmondanék Garrettnek az egész helyzetről meg Robról. Legalább magyarázatot kapna a furcsa viselkedésemre.

- Szeretsz vele lenni? Érdekel még egyáltalán? – kérdezte Rob, kirántva engem a fullasztó gondolatokból.

- Két éve az életem része. Persze, hogy érdekel – feleltem kissé dühösen.

- De nem vagy belé szerelmes – mondta az arcomat fürkészve. Idegesen elfordítottam róla a tekintetem és inkább kifelé bámultam.

- Ehhez senkinek semmi köze – morogtam. Utáltam, mélységesen utáltam, ha valaki erről kérdezett. Senkinek sincs joga az érzéseimet firtatni. Rob gúnyosan felhorkant.

- És még te csodálkozol rajta, hogy nem hiszek a szerelemben – jegyezte meg, és már ő is kifelé bámult. Nem feleltem semmit, így hát jó ideig teljes csend telepedett közénk. Fogalmam sincs mennyi idő múlva megjelent Rob sofőrje.

- Minden simán ment, uram. Tíz perc múlva leszállunk – jelentette be, én pedig fellélegeztem. Fojtogató volt már a légkör.

- Rendben, köszönöm – biccentett Rob, majd felém fordult, mikor kettesben maradtunk. – A következő két napban ne beszéljünk a New York-i dolgokról. Csak engedd, hogy magával ragadjon, Kristen.

- Rendben van – suttogtam a kezeimet bámulva. Talán Ashnek igaza van, ez tényleg jót fog tenni. Erre az időre el kell felejtenem a gondokat.

Nem sokkal később valóban megérkeztünk Houstonba. Máskor érdekelt volna a város, de jelenleg csak az zakatolt az agyamban, hogy eltöltök két napot egyedül egy férfivel, akit csak néhány napja ismertem meg. Ez annyira nem én vagyok. Amint leszálltunk a gépről, már várt is ránk egy kocsi és azonnal elindultunk a szállodába.

- Kora este lesz egy megbeszélésem, vacsorával egybekötve. Szeretném, ha elkísérnél – nézett rám egyszer csak Rob.

- Biztos vagy benne? – emeltem fel kérdőn a szemöldököm, mire ő a szemeit forgatta.

- Ha nem lennék benne biztos, eleve meg sem kérdeztem volna – sóhajtotta.

- Nem tudom, hogy van-e nálam alkalmas ruha – mondtam szorongva. Fogalmam sincs, miket pakolt be Ashley.

- Emiatt ne aggódj. Legfeljebb veszek neked – vont vállat.

- Jaj, Rob… tisztára úgy érzem magam, mintha a Micsoda nőben lennénk – nyögtem fel fájdalmasan. Nem az a fajta voltam, aki elfogad mindenfélét. Ő persze csak nevetett a tiltakozásomon.

Alig negyed óra múlva megérkeztünk a Hyatt Regency szállodához. A hatalmas előcsarnokba lépve megint felmerült bennem a kérdés, hogy mégis mi a fenét csinálok én itt? Aztán eszembe jutottak Rob szavai. Engednem kell, hogy az egész magával ragadjon… hát, rajtam ne múljon. Mikor bejelentkeztünk, a recepciós nőci magához hívott két srácot, hogy felvigyék a cuccainkat és megmutassák a lakosztályokat.

- Nyugodtan barátkozz meg a hellyel, húsz perc múlva találkozunk – súgta Rob a fülembe mielőtt elváltunk, én pedig csak bólintani tudtam. Külön lakosztály… te jó ég. A fiú, aki az én csomagomat vitte, körülbelül velem egykorú lehetett. Mikor beléptünk a helyiségbe, letette a táskám az ágy mellé és megkérdezte, hogy mindent rendben találok-e. Csak szórakozottan bólintottam, ő pedig el is tűnt, mire feleszméltem. Kicsit furcsálltam, hogy nem kért borravalót.

Körbenézve mindenről a hatalmas szó jutott eszembe. Hatalmas tér, hatalmas ágy, hatalmas tévé a falon. A hatalmas ablakokon kitekintve pedig csodás kilátás nyúlt el. Nagyot sóhajtva próbáltam felfogni, hogy ez nem valami álom, majd a táskámhoz léptem, hogy felfedezzem az Ash által bepakolt cuccokat. Nagy megkönnyebbüléssel láttam, hogy van benne kényelmes farmer, valamivel elegánsabb fekete nadrág, néhány a jobb felsőim közül, és – az ég áldja érte – két ruha is. Az egyik az az ezüstös mini, amit a jótékonysági vacsorán viseltem, mikor Robbal találkoztam. Ezen kívül bepakolta a fekete magassarkút is, amit a szülinapomra vett. Hirtelen rám tört a szeretetroham legjobb barátnőm iránt.

Kimentem a mosdóba, hogy ellenőrizzem, még mindig tűrhetően nézek-e ki. Miután átfésültem a hajam, úgy határoztam, hogy igen. A maradék egyedüllétemet tényleg arra használtam, hogy megbarátkozzak a hellyel. Körbejártam a lakosztályt és az összes lehetséges szögből megvizsgáltam a kilátást. Furcsa volt nézni, ahogy odalent sétálnak az emberek… itteni lakosok, munkába igyekezve vagy épp onnan jövet, anyák a gyerekeikkel, beszélgető barátnők… élik a mindennapi életüket, miközben én fentről figyelem őket. Egy lány, akinek semmi köze a városhoz, azt sem tudja mit keres itt, csak hirtelen idetévedt.

Köddé váltak a gondolataim, mikor meghallottam az ajtó nyílását a hátam mögött. Rob lépett be. – Mindennel meg vagy elégedve? – kérdezte udvariasan.

- Persze – bólogattam.

- Sikerült megfelelő ruhát találnod?

- Igen – feleltem. – Mikor lesz ez a vacsora?

- Másfél óra múlva. De Houston érdekes város, azt reméltem addig elkísérsz egy kis sétára. De persze ha le akarsz pihenni, akkor…

- Nem – szakítottam félbe. – Mehetünk.

Már azelőtt kiszaladtak a szavak a számon, mielőtt belegondolhattam volna. Séta? Mi van?? Újabb alkalmat adjak rá, hogy elcsábítson? Persze nem volt mit tenni, ez sem volt nagyobb őrültség mint elutazni vele.

- Egyáltalán mióta szoktál te csak úgy sétálgatni? – kíváncsiskodtam, mikor kiléptünk a hotel ajtaján.

- Segít gondolkodni – vont vállat.

- Miről kell gondolkodnod? – feszítettem tovább a húrt. Rob gyanakvó pillantással méregetett.

- Szerinted tényleg ennyire rossz vagyok? Csak egy gazdag férfi akinek soha nem kell csinálnia semmit és nem érdekli más, csak a nők meg a pénz?

- Sosem mutatod ennek az ellenkezőjét, Rob – néztem a szemébe. – Sosem mutatod meg, hogy ki vagy valójában.

Rob elfordította rólam a tekintetét és a járdát bámulta, miközben lassan meneteltünk egymás mellett. A két szeme közt megjelent egy kis aggodalmaskodó ránc, elgondolkodott, talán mondani is akart valamit. De nem tette, inkább témát váltott.

- Szóval mit hisz a barátod a hollétedről?

- Ashley azt mondta neki, hogy hazautaztam egy kicsit Los Angelesbe. Kezdem magam szar alaknak érezni – sóhajtottam. Már megint azelőtt mondtam ki a szavakat, hogy egyáltalán belegondoltam volna. Kit érdekel a nyavalygásom…?

- Minden ember ezt teszi, Kristen. Önzők vagyunk mind. És ezért hibákat követünk el. Nem vagy ettől rosszabb, mint mindenki más, csupán ember.

Azta. Elképesztett, hogy ilyen szavakat hallok Rob szájából. Néha annyira… normális. És ilyenkor látok benne valami másféle vonzerőt is. Sokáig hallgattam a gondolataimba gubódzva, de a köztünk beállt csend nem volt kínos, miközben egymás oldalán lépkedtünk.

- Miért nem szeretsz beszélni róla? – kérdezte egyszer csak, mire én felnéztem. Nem tudtam mire érti. – A szerelemről?

Felsóhajtottam. Már megint ez a téma. Kényelmetlen volt erről beszélnem, most mégis megtettem. – Két év után mindenki elvárja, hogy halálosan szerelmes legyél a partneredbe. Hogy haladjon valamerre a kapcsolatotok. De én nem vagyok szerelmes. És nem halad a kapcsolatunk. Mégis úgy érzem, hogy mellette a helyem.

- Mert ezt várják el tőled – folytatta a gondolatmenetet.

- Éppen neked kéne ezt megértened – mondtam. – Azért vagy ott, ahol, mert ezt várták el tőled.

Rob hirtelen megtorpant, és az arckifejezése tisztán elárulta, hogy közeledünk egy határhoz, amit nem akar átlépni. – Hamarosan el kéne készülnünk a vacsorához. Menjünk.

Az arcát fürkésztem egy néma percig, keresve annak az embernek a jeleit, aki az előbb egy kicsit hajlandó volt megnyílni. Végül csalódottan felsóhajtottam. – Rendben – suttogtam, és elindultunk visszafelé.

Ezután csak semleges témákról esett szó köztünk, például hogy mi is ez az üzleti ügy, ami miatt ma lesz a vacsora, meg ilyesmik. Mikor megérkeztünk, Rob felkísért a lakosztály elé. – Úgy fél óra múlva kell ott lennünk a hotel éttermében, magadra hagylak elkészülni. Itt foglak majd várni.

- Hagyd csak, nem szükséges. Az étteremben találkozunk. Épületen belül úgy sem veszhetek el olyan nagyon.

- Biztos vagy benne? – kérdezte kétkedve.

- Meg foglak találni – bólintottam.

- Hát jó, ott találkozunk – felelte, majd a saját lakosztálya felé vette az irányt. Miután beléptem, megint feltúrtam a táskám a két ruha után. Összehasonlítottam a két darabot, és úgy határoztam, hogy nem az ezüst koktélruhát veszem fel. A fekete, testhez simuló költemény kicsivel hosszabb, és ezáltal illedelmesebb volt. Grimaszolva bár, de magamra erőszakoltam a magassarkút is, a hajamat pedig kiengedve hagytam, és elégedetten állapítottam meg, hogy nagyon is szalonképes vagyok. Minimális mértékben felkerült egy kis smink is, az csak dobhat a megjelenésemen.

Kicsit szorongva léptem ki a hotelszobából, és indultam az étterem keresésére, amit Rob mondott. Szerencsére nem volt nehéz dolgom, a szálloda folyosóin ugyanis jókora táblák ábrázolták, hogy mi merre található. Mikor beléptem a helyiségbe, azonnal megpillantottam Robot az egyik asztalnál. Egy pillanattal később ő is meglátott. Az arcán megjelent valami új kifejezés, amiből egyszerűen nem tudtam olvasni. Vajon elfogadhatónak találja a kinézetem?

Felállt a székről, mikor odaértem mellé. – Nagyon csinos vagy – mondta egy apró mosollyal, amitől nekem viszont óriási vigyor kúszott az arcomra, hiába próbáltam titkolni.

- Köszönöm – próbáltam higgadtan felelni. Még le sem tudtunk ülni, mikor megjelent mellettünk két ember. Az egyikük egy öltönyös férfi, valószínűleg az ötvenes éveiben járhatott. A másik egy csinos, nagyjából vele egykorú nő.

- Robert! – kiáltott fel a férfi mosolyogva, majd megrázta az említett kezét. Láthatóan régebbi volt az ismeretségük.

- Charlie – üdvözülte Rob egy bólintással. – Hadd mutassam be egy kedves ismerősömet, Miss Kristen Stewart.

A férfi ugyanolyan barátságos mosollyal fordult felém is, majd bemutatta nekünk a feleségét. A további kötelező kézrázások és „örvendek a találkozásnak” után helyet foglaltunk. Én Rob és a bizonyos Charlie felesége között ültem. A két férfi elkezdett az ügyeikről társalogni, és nyilvánvalóan lefoglalta őket a saját kis üzleti világuk. Eközben a nő, aki Carlaként mutatkozott be – és szintén szimpatikusnak tűnt – felém fordult.

- Meg kell mondjam, meglepődtem, hogy női társaságban találom Robertet – mosolygott.

- Valóban?

- Igen – bólintott. – Nem szokta a magánéletét belekeverni az üzleti találkozóiba. Persze miért is tenné, hiszen köztudott, hogy még nem állapodott meg.

- Óh. Mi nem úgy vagyunk egymással. Mi nem… mi… - habogtam össze-vissza.

- Pedig azt kell mondjam, remekül mutatnak együtt. De bocsásson meg, nem az én dolgom, tudom jól. Néhány korty bor és máris beleütöm az orrom mindenfélébe – legyintett mosolyogva.

Remekül mutatunk együtt? Én Rob mellett? Képzeletben felhorkantam. Ezt elég nehéz volt elhinni. Vacsora közben tovább folyt a társalgás, és kellemes meglepetéssel nyugtáztam, hogy nem minden üzletember unalmas és érdektelen. Charlie és a felesége jó társaság voltak. Ráadásul nem sokkal később valaki más is csatlakozott hozzánk. Láthatóan ő is jól ismerte már Robot, aki Jaredként mutatta be őt nekünk. Ő is elég fiatalnak látszott, talán csak pár évvel lehet idősebb Robnál. Folytatták tovább az eszmecserét, én pedig jól elbeszélgettem Carlával. Nem is figyeltem a másik beszélgetésre, míg egyszer csak meg nem hallottam a nevem.

- Érdekes, Miss Stewart nemrégiben végzett a Columbián. Újságírást tanult – mondta Rob Jarednek, aki ekkor érdeklődve felém fordult.

- Valóban? – kérdezte. Az arckifejezése olyan volt, mint mikor sokáig keres az ember valami kis tárgyat és végre megtalálja ott, ahol nem várja.

- Jared a New York Observer tulajdonosa – magyarázta Rob. – Éppen most említette, hogy egy új írót keresnek.

- Nagyon örülnék, ha összeegyeztetnénk egy találkozót New Yorkban, Miss Stewart – mondta.

Váó. El sem akartam hinni. Az Observer tulajdonosa találkozót akar munkaügyben… nem semmi. – Az remek lenne – nyögtem ki meglepetten.

- Pompás, ezt megbeszéltük – bólintott elégedett tekintettel. Hirtelenjében teljesen felvillanyozódtam a ténytől, hogy az egész elutazós dolog eddig jól sikerült. Ma kaptam egy kis betekintést Rob valódi énjébe, és a vacsora is jobb volt, mint vártam. Ráadásul felcsillant a remény, hogy tényleg elkezdhetek végre írni.

Valamikor tizenegy körül járhatott az idő, mikor mind elbúcsúztunk egymástól, és Rob megint elkísért az ajtómig. – Szóval… sikeres volt a megbeszélés? – érdeklődtem illedelmesen.

- Az majd New Yorkban kiderül – villantotta meg féloldalas mosolyát. – És úgy tűnik rád is új lehetőségek várnak.

- Hát igen – motyogtam a lábamat fixírozva. Nem csak a munka terén várnak rám új lehetőségek…

- Nos, örülök, hogy jól érezted magad – mondta, nagy meglepetésemre ezúttal egy egész kedves mosollyal. – Jó éjt, Kristen.

- Neked is – viszonoztam a mosolyt, Rob pedig sarkon fordult és elindult. Én azonban néhány lépés után újra megszólaltam. – Várj, Rob! – Kíváncsian megfordult. – Még meg sem köszöntem igazán… az utat, meg a mai estét.

- Igazán nincs mit megköszönnöd – felelte, hamisítatlan „ne beszélj már badarságokat” hangnemben, majd a szobája felé vette az irányt.

Nagyot sóhajtva beléptem az ajtón, azonnal lerúgtam a cipőmet, majd lehuppantam az ágyra és végigfeküdtem rajta a plafont bámulva. Miért? Miért csábít annyira? Teljesen nyugodt lenne most az életem, ha öt nappal ezelőtt nem kísérem el a legjobb barátnőmet egy idióta és sznob rendezvényre. Újból felsóhajtottam, gondterheltebben mint valaha. Felálltam és az ablakhoz sétáltam. Éjszaka még szebb volt a kilátás, bár New Yorkhoz nem volt fogható.

Igaz, hogy még csak negyed tizenkettő volt, de ágyba akartam bújni, hogy magam mögött hagyjam a terhes gondolatokat és a mai hosszú napot. Azonban az agyam maximális sebességen volt, tudtam, hogy lehetetlen lenne most elaludnom. Belebújtam egy kényelmesebb cipőbe, és lefelé vettem az irányt. Úgy döntöttem sétálok egyet a hotel körül. Az előcsarnok majdnem teljesen üres volt már, mikor én kiléptem az ajtón. A sétámra azonban nem indulhattam el. A szálloda rendelkezett egy hatalmas medencével, én pedig megpillantottam benne valakit, és legyökerezett a lábam.

Az alak sebesen úszta a hosszokat. A sötétségben csak a medence lámpáinál látszottak megfeszülő hátizmai. Meg kell mondjam, nyálcsorgató látvány volt. És természetesen azonnal tudtam, hogy ki az. Néhány perc észrevétlen bámulás után ő is észrevett engem és leállt. Meglepődött.

- Nem tudtam, hogy szoktál úszni – szóltam.

- Szeretek esténként úszni – vont vállat. – Azt hittem alszol.

- Most nem tudnék aludni. Inkább kijöttem egy kicsit a levegőre – válaszoltam.

Rob kissé perverz módon megnyalta az ajkát. – Ha már itt vagy, miért is nem csatlakozol?

Inkább nem próbáltam meggyőzni, hogy ez mekkora őrült ötlet, helyette azt feleltem: - Inkább kihagyom, a ruhatáram nem készült fel az éjszakai fürdőzésre.

- Semmi szükséged fürdőruhára – heccelt tovább. Élvezte, hogy ugrathat engem, és tudta, hogy egy részem vágyódik mellé a medencébe. Már megint kegyetlen volt. Látszott rajta, hogy ő maga sem hiszi el, hogy bemennék mellé. Tényleg ennyire gyávának néz?

Megugrott bennem az adrenalin és hirtelen ötlettől vezérelve levetkőztem, míg már csak a fekete csipkés melltartóm és bugyim takarta el a testemet előle. Élvezettel figyeltem, ahogy Rob ledöbben, miközben lassú léptekkel besétáltam a medencébe…