4. fejezet

Sziasztok! :)
Itt az újabb fejezet, és most először van benne Rob szemszög is, bár ezt sokáig akartam húzni, de úgy gondoltam, hogy ide most beillett. Nem is lett olyan hosszú, mint az előzőek, de azért remélem tetszeni fog.
Abellana

(Kristen)

Álmodozva léptem be a lakásba, újra és újra lejátszva az iménti perceket az ajtó előtt Robbal. Ashley éppen unottan kapcsolgatta a tévét, de az érkezésemre felkapta a fejét. – Szia! – mosolyodott el. – Hogy ment a vacsora Garrettel?

Ó, basszus. Szinte már el is felejtettem, hogy egy örökkévalóságnak tűnő pár órával ezelőtt még vele voltam. Robbal egy teljesen másik világba csöppentem, ahol más nem létezett. – Egész jó volt – füllentettem. – Aztán…

- Aztán mi? – kérdezte Ash a homlokát ráncolva, mikor vonakodtam a mondat folytatásától. – Csak nem összevesztetek?

- Nem igazán, csak… utána be kellett mennem a szállodába – nyögtem ki.

- Mégis miért hívtak be este? – értetlenkedett barátnőm, de aztán megláttam az arcán, hogy hirtelen leesett neki. – Azt ne mondd, hogy Robert miatt kellett odamenned.

- De igen – motyogtam félősen. Tisztára úgy éreztem magam, mintha az anyám vonna kérdőre valami nagyon rossz dolog miatt.

- Jaj, Kristen – sóhajtotta Ash a fejét csóválva. – És mit akart?

Nagyjából elmeséltem neki mindent, de Rob utolsó szavait kihagytam. Nem kételkedtem benne, hogy az kiakasztaná aggódó szobatársamat. Néhol meglepve tátotta el a száját, máskor idegesítően forgatta a szemeit a sztori alatt.

- Szóval, tisztázzuk – szólalt meg a történetem végén. – Drága étterembe visz és egyfolytában magához csábítgat. A bugyidba akar jutni.

- Zseniális diagnózis – feleltem epésen. – Szerintem ez azért bonyolultabb ennél.

- Rád sem ismerek, Kristen – nézett rajtam végig gyanakodva. – Nem szoktál így beleugrani a dolgokba és pláne nem szoktál elfeledkezni arról, ami állandó. Mint Garrett. Ő a te biztos pontod, ne hagyd, hogy Rob elválasszon tőle.

- Jaj, Ashley… bárcsak ilyen egyszerű lenne az egész – nevettem fel enyhén hisztérikusan. – Talán csak azért nem ugrottam eddig bele az új dolgokba, mert nem volt rá lehetőségem. Tudod mit? Unom Garrettet, ideje hangosan is kimondanom! Erre megjelenik Rob, aki már önmagában egy kaland. Alig tudok róla valamit, mégis szívesebben vagyok vele, mint a barátommal.

- Én csak aggódom érted – szorította meg a kezem. – Azt hiszed nem tudom, hogy nem vagy szerelmes Garrettbe? Szinte a testvérem vagy, már hogyne tudnám! De ha beleszeretsz valaki másba és ő utána összetöri a szíved, pokolian szenvedni fogsz.

- Értékelem, hogy törődsz velem, Ashley. Komolyan! De belefájdul a fejem, ha ezen kell gondolkodnom. És már éjfél is elmúlt, én pedig nagyon fáradt vagyok.

- Rendben van, de tartsd észben, amit mondtam – nézett rám Ash szúrósan. Csak bólintottam, jó éjszakát kívántam neki, majd bedőltem a puha ágyamba és szinte azonnal elaludtam.

Ezen az éjjelen is vele álmodtam. Ezúttal az étteremben voltunk, ami teljesen üres volt. Ott ültem Robbal szemben, szürkéskék tekintete az enyémbe fúródott. Olyan volt, mintha próbálna a lelkembe látni. Megint vibrált közöttünk a levegő, úgy éreztem mindjárt felrobbanok, ha nem kerülhetek hozzá közelebb. Aztán valami arra késztetett, hogy a terem másik végébe nézzek. Garrett szemrehányó tekintettel bámult vissza rám.

Mikor felriadtam, azt hittem még mindig éjszaka van. Lassan beszivárgott a tudatomba a fény és az ébresztőm hangja, amit rögtön le is kapcsoltam. Még emlékeztem az álmomra. És az egész még rosszabb lett attól, hogy ma is biztosan látni fogom őt. Még két napja sincs, hogy ismerem, mégis teljes zűrzavart okozott a fejemben azóta.

Elvégeztem a reggeli teendőimet és közben próbáltam őt kiverni a fejemből, de ez nem volt egyszerű. Miért jelenik meg hirtelen minden gondolatomban? Egyáltalán miken gondolkodtam mielőtt megismertem? Tényleg ilyen baromira üres lett volna az életem? Szörnyen megrémisztett ez az egész.

Vegyes érzésekkel indultam el otthonról. Megint egy teljesen kiszámíthatatlan nap elébe nézek. Mikor leszálltam a metróról, megakadt a szemem valamin. Az egyik újságosstandnál már erősen megfogyatkozott kupacban állt néhány friss Wall Street Journal. Az alján volt egy kis részlet egy cikkből, ami az újság közepén folytatódott. Az árus kezébe nyomtam érte pénzt és odalapozva olvasni kezdtem, miközben elindultam a hotel felé. A cikk arról szólt, hogy Robert Pattinson tárgyalásokat folytat egy másik cég megvételéről, és várhatóan a mai napon jutnak megegyezésre. Maga a szöveg nem igazán érdekelt, de a papíron ott virított a szemtelenül jóképű és kegyetlenül magabiztos férfi képe, aki mostanában az álmaimba is beférkőzött.

Levettem róla a szemem és beléptem a szállodába. Mikor Chloe meglátott, gyorsan körbenézett, ellenőrizve, hogy tiszta-e a terep, majd hozzám szaladt és a nyakamba ugrott. – Nagyon rossz lány vagy – vigyorgott rám.

- Öhh… kösz – nyögtem ki. – Miért is?

- Paul mondta, hogy tegnap látott téged innen kisétálni a mi kis szexi üzletemberünkkel – magyarázta.

- Akkor Paul olyan pletykás, mint egy unatkozó öregasszony – sóhajtottam. Hát ennyire tisztelik a magánéletem?

- Épp csak megemlítette – legyintett Chloe. – Mesélj már! Mi történt?

- Igazán semmi különös – feleltem.

Chloe lesújtva tekintett rám, csalódott volt, hogy csak ennyit mondok. Végül persze egy sóhaj kíséretében beletörődött. Egész délelőtt meglepő módon egy szót sem hallottam Robról. Persze, mert ő éppen dolgozik, te idióta, és nem egy hülye kislánnyal van elfoglalva – szóltam magamra rögtön. Inkább folytattam a munkát és próbáltam elterelni a figyelmem, ami egy kicsit sikerült is.

Pár órával később balszerencsémre – vagy szerencsémre? – megjelent előttem a főnököm, Martin. A kezembe nyomott egy nagy és súlyos borítékot.

- Ez Mr. Pattinsonnak érkezett – jelentette be. – Kérlek, vidd fel neki minél hamarabb.

Bólintottam, mire Martin rögtön tovább is ment. Rábámultam a borítékra, amit fel kell neki vinnem. Tehát nem kerülhetem el vele a találkozást. Pedig az sok mindent megkönnyítene. Habár én sosem a könnyű úton jártam…

Miközben felfelé tartottam, eszembe jutott a tegnap este, mikor ketten álltunk a liftben és a levegő megtelt szikrákkal. Minden egyes alkalommal, mikor túl közel voltunk egymáshoz, édes feszültség keveredett a levegőbe, amitől izgatottan összeszorult a gyomrom. És tudtam, hogy most is ezt fogom érezni.

Szinte már félve kopogtattam az ajtón. Eldöntöttem magamban, hogy amint Rob ajtót nyit, gyorsan átadom neki a borítékot és elhúzok. Nem volt ilyen szerencsém. – Gyere be – hallottam meg a hangját az ajtó túloldaláról. Lehunytam a szemem, mély levegőt vettem és beléptem. Rob éppen ekkor lépett ki a fürdőből. A testét egyetlen törölköző takarta, a dereka körül, közszemlére téve a felsőtestét.

Az eddig megrekedt levegő kitódult a tüdőmből, és valamiféle nyögést eredményezett. Baszki. Robnak nagyon is tetszett a reakcióm, ugyanis csábos vigyor ült ki az arcára. Gyorsan lekaptam róla a tekintetem és inkább a borítékot bámultam.

- Ezt át kell adnom – motyogtam. Rob közelebb jött hozzám és kivette a kezemből, majd nem is törődve vele ledobta valahova. Ezután pedig nem állt meg. Tovább közeledett felém, én pedig a levegőt kapkodva hátrálni kezdtem, míg meg nem éreztem az ajtót a hátam mögött. Két karjával megtámaszkodott a fejem mellett, és megfeszültek az izmai. Ha nem lett volna elég egyértelmű eddig, hogy sarokba szorultam, testét szorosan az enyémhez préselte.

Apró nyögés hagyta el ajkaimat és a gyomrom egy csomóba rándult össze. Mellem a mellkasának feszült, a csípőnk összeért, én pedig éreztem a belőle áradó forróságot. Annyira közel volt hozzám! Az agyam egyik szeglete képeket kezdett levetíteni előttem, amelyeken én engedek a csábításnak és még szorosabban bújok hozzá. De ezt nem tehettem.

- Mit akarsz tőlem? – nyögtem ki könyörögve.

- Téged akarlak – felelte magabiztos hangján, miközben szürkéskék tekintete egy pillanatra sem engedte el az enyémet. Egy fájdalmas sóhajjal lehunytam a szemem. Engem akar.

- Én erre nem vagyok vevő – jelentettem ki. Próbáltam erélyes lenni, és örömmel nyugtáztam, hogy ez valamennyire sikerült is.

- Mire? A szexre? – kérdezte egyik szemöldökét felhúzva. Istenkém, ebben a pillanatban legszívesebben letepertem volna. Még szorosabb lett a csomó a gyomromon, mikor kimondta a szót. Szex… méghozzá Robbal… belegondolni is émelyítő.

- Nem, az egy éjszakáig tartó kapcsolatokra – feleltem. Rob keserűen felnevetett.

- Akkor jó. Nem egy éjszakára akarlak, Kristen. És nem is kívánok semmiféle érzelmi kapcsolatot. Azt akarom, hogy a rendelkezésemre állj. Mindig. Csakis én akarlak birtokolni. – A hangja kegyetlenül csengett a csöndes szobában, én pedig alig fogtam fel a szavai értelmét. Mégis mit akar ez jelenteni? Olyan magabiztossággal ejtette ki ezeket a mondatokat és olyan kemény szenvedéllyel, hogy megremegtem.

- Jól tudod, hogy nekem ott van Garrett – böktem ki. Rob idegesen megrázta a fejét.

- Többet adhatok neked, mint ő! Ezt te is tudod, Kristen. Biztosíthatlak, hogy velem olyat fogsz átélni, amilyet azzal a fiúval soha.

Egy részem ujjongott. Komolyan engem akar. Talán az én agyammal volt valami baj, de én is azt akartam, hogy birtokoljon engem. Viszont a másik részem tudta, hogy ez nekem nem elég. Ő csak egyetlen dolgot akar tőlem.

- Ez nem ilyen egyszerű – suttogtam, kerülve Rob tekintetét. Azt hiszi, hogy csak úgy a semmiért otthagyom Garrettet, mert azt kéri tőlem? Felsóhajtott és elengedett. Szabad voltam, akár rögtön ki is rohanhattam volna. De nem tettem.

- Én pontosan kilencig leszek itt. Egyelőre nem kérek tőled semmit, Kristen. Csak annyit, hogy gondolkodj el és ha úgy döntesz, hogy ma este látni akarsz, akkor beszélünk az ajánlatomról.

- Nemet fogok mondani – jelentettem ki dacosan.

- Mint mondtam, én estig itt leszek. – Csupán ennyit mondott, én pedig elérkezettnek láttam az időt a távozásra. Leérve megszabadultam a fullasztó légkörtől, ami Rob szobájában uralkodott, de még mindig alig tértem magamhoz. Nem csak a közelsége részegített meg, de a szavai is. Még több gondolkodnivalót adott, pedig előre tudtam, hogy el kell utasítanom az „ajánlatát”.

Mikor visszatértem a recepcióra, magam elé bámulva huppantam le egy székre. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy az előbbi percek tényleg megtörténtek. Egyszer csak egy kéz érintését éreztem a vállamon. – Mi a baj, Kris? – érdeklődött Chloe nagyra nyílt szemekkel. – Történt valami odafent?

Kissé hisztérikusan felnevettem és a tenyerembe temettem az arcom. Végül mély levegőt vettem és felnéztem. – Nem, semmi sem történt odafent, minden rendben – daráltam, majd felpattantam a székről, de ekkor újabb meglepetés ért. Garrett arcával találtam szemben magam.

- Garrett! Te… te mit keresel itt? – dadogtam össze-vissza nevetgélve, mint egy agyalágyult. Ő mit sem törődve a hülye viselkedésemmel közelebb lépett hozzám és egy apró csókkal köszöntött.

- Tudom, hogy a tegnap esténk nem a legjobban alakult. De most beszéltem apámmal, ma már nincs szüksége rád, elenged. Arra gondoltam, hogy a ma estét együtt tölthetnénk – javasolta mosolyogva.

Garrett megjelenése valahogy kijózanított és a valóságba rángatott. Odafent van Rob, aki számomra kiismerhetetlen, és sosem tudom, hogy mit akar tőlem. Minden vele töltött perc valami újabb kis rejtély, valami olyan amiben még nem volt részem. És idelent van Garrett, aki nem azt akarja, hogy mindig a rendelkezésére álljak. Ő maga volt a valóságom, Rob pedig egy olyan álomkép, amitől én nagyon messze voltam…

Megpróbáltam viszonozni Garrett mosolyát. – Rendben van, mehetünk – feleltem. Meggyőztem magam, hogy ezt akarom. Az álomnak most véget kell érnie. Én Garretthez tartozom, ma este pedig semmiképpen sem találkozhatok Robbal.

(Rob)

Azon kaptam magam, hogy idegesen járkálok fel-alá. Az utolsó percekben is azzal áltattam magam, hogy még eljöhet. Tudtam, hogy ő is érzi a szikrákat. És ha tényleg érezte, az lehetetlen, hogy most ne jöjjön el.

A karórámra pillantottam. A mutató elérte a kilencest. Felsóhajtottam és kiengedtem magamból egy káromkodást. Néhány pillanattal később egy kopogás hallatszott az ajtón, és belépett Rupert. – Indulhatunk, uram? – kérdezte.

Újra sóhajtottam. Tudtam, hogy a mai nap sikertelennek bizonyult, de nem az a típus vagyok, aki ilyen könnyen feladja a játékot. Ezt mostanra már Kristen is kitalálhatta. – Igen, induljunk – bólintottam.

Idegesen vágtattam a lift felé. Eddig még senki sem utasított el. Nem tudtam kiverni ezt a gondolatot a fejemből, miközben a lift érkezésére vártam. Viszont az ajtó nyílásával nagy meglepetés ért. Ő volt az, itt állt előttem.

- Beszélnünk kell – nézett a szemembe teljes magabiztossággal, olyannal amit még sosem láttam rajta.

- Rendben – mosolyodtam el fölényesen.

4. fejezet - részlet

Gondoltam hozok nektek egy nagyon aprócska részletet a csütörtöki részből, éppen csak annyit, hogy felcsigázzon benneteket. :D

- Én pontosan kilencig leszek itt. Egyelőre nem kérek tőled semmit, Kristen. Csak annyit, hogy gondolkodj el és ha úgy döntesz, hogy ma este látni akarsz, akkor beszélünk az ajánlatomról.

- Nemet fogok mondani – jelentettem ki dacosan.

- Mint mondtam, én estig itt leszek. – Csupán ennyit mondott, én pedig elérkezettnek láttam az időt a távozásra. Leérve megszabadultam a fullasztó légkörtől, ami Rob szobájában uralkodott, de még mindig alig tértem magamhoz. Nem csak a közelsége részegített meg, de a szavai is. Még több gondolkodnivalót adott, pedig előre tudtam, hogy el kell utasítanom az „ajánlatát”.

3. fejezet

Sziasztok!
Végre letudtam minden kötelezettségemet, hivatalosan is érett vagyok. :D Így hát itt is lenne a harmadik fejezet, csak remélni tudom, hogy tetszeni fog nektek. ;) Köszönöm szépen a véleményeiteket, természetesen itt is nagyon kíváncsi vagyok rájuk!
Abellana 

(Kristen)

Garrettre pillantottam, aki viszont nem tulajdonított nagy jelentőséget annak, hogy vacsora közben megzavartak minket és folytatta az evést. Pár másodpercig teketóriáztam, hogy mihez is kezdjek, de egy merész elhatározással megszületett a döntés.

- Annyira sajnálom, Garrett. Az a helyzet, hogy apád megparancsolta, hogy mindenben álljunk a rendelkezésére ennek az üzletembernek, aki ma jött, és úgy tűnik be kell mennem a szállodába – hadartam.

- Most? De hát már egy órája lejárt a munkaidőd! – érvelt Garrett.

- Hát igen, és tényleg annyira sajnálom, de tudod, hogy a munkám miatt nem ártana, ha bemennék. Esküszöm, hogy bepótoljuk majd – magyarázkodtam.

Ő csalódottan elmosolyodott, majd letette a villát a kezéből. – Jól van, megértem. Akkor el is viszlek – jelentette ki.

- Jaj ne, arra igazán nincs szükség – ellenkeztem, kicsit talán túl gyorsan is, mert Garrett kérdőn rám nézett. – Mármint… tönkretettem az estéd, az a legkevesebb, hogy hagylak nyugodtan befejezni, ne fáradj. Fogok egy taxit.

- Ugyan már, Kris. Szívesen elviszlek – legyintett, de addigra én már felálltam és gyors csókot nyomtam a szájára.

- Nem tudom meddig fog tartani, szóval ma már szerintem nem találkozunk. De holnap beszélünk, majd kiengesztellek, szia – mondtam gyorsan, majd még egy utolsó csók után máris kifelé menekültem. Azonban mikor kiléptem az utcára, pár pillanatra megtorpantam. Mit fog gondolni rólam, hogy máris rohanok hozzá? Biztos azt, hogy egy kis kétségbeesett játékszer vagyok, amit kedvére rángathat.

Nagy levegőt vettem és megráztam a fejem, kiűzve így ezeket a gondolatokat. Túl nagy volt a kíváncsiságom és még éltek bennem Ashley szavai, miszerint Rob talán tényleg vonzódik hozzám. Végül a rosszabbik énem győzött és fogtam egy taxit. Bediktáltam az Affinia címét és kicsivel több, mint öt perc után meg is érkeztünk. Kifizettem a taxist és furcsa ütemben dobogó szívvel léptem be az épületbe.

Paul volt a recepción, egy huszonéves kollégám. Furcsállotta, mikor a lift felé indultam, de csak kedvesen rám mosolygott, én pedig viszonoztam a gesztust. Megállíthatott volna, hogy hova megyek, de mivel itt dolgozom, nyilván úgy gondolta, megvan rá az okom. És nem is tévedett.

A lift egyre feljebb vánszorgott, én pedig azon kaptam magam, hogy a lábammal dobolok és nagy levegőket veszek. Te jó ég, miért leszek mindig ennyire ideges a közelében? Próbáltam magam kicsit lenyugtatni, de nem mondanám maradéktalanul sikeresnek a törekvéseimet. Ráadásul abban a pillanatban, hogy bekopogtam, minden összegyűjtögetett nyugalmam elszállt. Nagy meglepetésemre szinte rögtön kinyílt az ajtó.

- Hát eljöttél – jegyezte meg apró mosollyal, amiben már megint ott volt egy árnyalatnyi beképzeltség.

- Mint látod – feleltem. Próbáltam nemtörődöm hangon beszélni, mintha szörnyen unnám az egészet és legszívesebben máshol lennék. – Mivel nagy szükségem van a munkámra, eljöttem. Mit szeretnél?

- Gyere be, Kristen – utasított, félreállva az ajtóból. Kis habozás után beléptem. Alaposabban végigmértem Robot, aki megint a „hivatalos” öltözékét viselte, azzal a különbséggel, hogy nem volt rajta zakó és nyakkendő, és az inge felső két gombjával látszólag nem vesződött, így az szabadon hagyta a mellkasa egy részét. Nagy bánatomra csak egy kis részét.

Magamra szóltam, hogy ne is gondolkozzak ilyeneken, majd Rob megszólalt. – Kérlek, várj meg itt. Egy pillanat.

Továbbra sem értettem semmit, de vártam. És valóban, Rob egy pillanat múlva újból megjelent, ezúttal frissen felöltött zakójával, de továbbra is nyakkendő nélkül. – Szóval… elmagyaráznád végre, hogy mi is lenne a feladatom? – tártam szét a karjaim kérdőn.

- Ó, hát persze. Vacsorázni megyünk – felelte teljes természetességgel.

- Micsoda?? – kérdeztem vissza meglepődötten. – Mégis hová? És miért?

- Mindig mindent tudnod kell, igaz? – vizslatott újra a rejtélyfejtő tekintetével.

- Csak, hogy tudd, épp az imént voltam vacsorázni. A barátommal. Mikor egyszer csak elrángattál. Én hülye persze meg rohanok ide, mert nem akarom elveszteni az állásom.

Rob gúnyosan felnevetett. – Nem ezért jöttél ide, Kristen. Ezt te is tudod. Úgyhogy most kérlek, hogy gyere le, ülj be az autómba, aztán vacsorázz meg velem. Hajlandó vagy ezt megtenni, vagy a vállamon cipeljelek le?

Türelmesen várta a válaszom, a rosszabbik énem pedig rögtön kiabálni kezdett volna, hogy kérlek szépen, vegyél a válladra. – És mégis miért vacsoráznék én éppen veled? – tettem fel a legfontosabb kérdést.

Rob erre rám bámult, szürkéskék szemei az arcomat kutatták. Olyan átható volt a pillantása, hogy úgy éreztem, bármibe lyukat ütött volna. – Azt hiszed vicceltem a lecipelésről? Várass még egy percet és meglátod, hogy komolyan mondtam.

- Jól van – sóhajtottam. Magam sem tudtam, hogy ez biztosan jó ötlet-e. Rob kinyitotta az ajtót és előreengedett, majd beszálltunk a liftbe. Összezárva a szűk térben vele, úgy éreztem, hogy felrobbanok az idegességtől. Észre sem vettem, hogy megint rázom magam, csak mikor Rob megszólalt.

- Mondd, lehetne, hogy abbahagyd a végtagjaid indokolatlanul gyors mozgását fel-alá? – pillantott rám gúnyosan.

- Semmi közöd a végtagjaimhoz! – csattantam fel. Rob felsóhajtott és újra a liftajtót fixírozta.

- Ebben sajnos igazad van – mondta, mire nekem elkerekedtek a szemeim, de nem szóltam egy szót sem. Mikor leértünk, észrevettem Paul meglepődött pillantását, de én nem néztem felé. Kiléptünk a szállodából, és Rob sofőrje – aki tegnap is hazavitt – rögtön ajtót nyitott.

- A Delmonico’s-ba – adta ki a rövid utasítást Rob és a kocsi el is indult. Továbbra is csendben voltunk, én pedig a térdemet bámultam, emlékeztetve magam, hogy ne rázogassam semmimet. Jesszusom, micsoda idióta, ügyetlen lánykának tűnhetek mellette.

- Miért akarsz elvinni vacsorázni? – böktem ki végül a kérdést, ami végig az oldalamat fúrta. Rob rám pillantott, és úgy tűnt, hogy megfontolja a válaszát.

- Érdekesnek talállak, Kristen. Szeretnék többet tudni rólad. Úgy gondoltam, hogy egy vacsora illedelmesebb mód erre, mint az, hogy nyomoztassak utánad – felelte végül. Érdekesnek talál. És szeretne többet tudni rólam. Hűha, erre nem számítottam.

- Honnan tudod a telefonszámom? – tettem fel a következő kérdést. Rob halványan elmosolyodott. Most nem gúnyosan vagy leereszkedően, hanem mintha viccesnek találna valamit.

- Nos, az tényleg egy kis kutakodás eredménye – mondta. A mosolya most egy bűnös kisfiúéra emlékeztetett.

El kellett gondolkodnom a válaszain. Tehát azt hiszem egyértelmű, hogy érdeklem. Olyannyira, hogy vacsorázni hív – na jó, hurcol – és nyomoztat a számom után. De vajon ez azt jelenti, hogy nőként tekint érdekesnek? Vagy esetleg úgy, mint egy eltévedt lánykát aki véletlenül részt vett a „nagyok” jótékonysági rendezvényén? Sőt, egyáltalán mi az, hogy érdekesnek talál? Vonzódik hozzám, vagy esetleg akar tőlem valamit? És mégis miért sajnálja, hogy nincs köze a végtagjaimhoz?

A fejem tele volt a sok kusza gondolattal. Rob már megint az arcomat fürkészte. – Mi az, ami ennyire elgondolkodtat?

- Én mikor fogok többet tudni rólad? – kérdeztem félénken. Rob láthatóan meglepődött a kérdésemen, majd egy pillanat múlva újabb kérdést tett fel nekem.

- Mit szeretnél tudni? – érdeklődött gyanakodva.

- Hát… nem is tudom – motyogtam. Váratlanul ért ez a helyzet, és hogy őszinte legyek, mindent tudni akartam róla. – Azt elmondtad, hogy Londonban nőttél fel – kezdtem, Rob pedig bólintott. – Milyen volt a gyerekkorod? Már akkor is tudtad, hogy… ilyen lesz a jövőd?

Rob elmosolyodott és most ő kezdte el a térdét bámulni. – Fogalmam sem volt róla – felelte. – Sokat voltam a barátaimmal és utáltam az iskolát, mint bármelyik gyerek. Otthon jól megvoltam anyámmal meg a két nővéremmel. Apámat szinte sosem láttam. Mikor befejeztem a középiskolát, Londonban akartam maradni. Victoria mindig is az üzleti életben akart tevékenykedni, így természetes volt, hogy ő ide utazott, New Yorkba. Én mással akartam foglalkozni. Az apám bevetette a jó öreg zsarolási trükkjeit, hogy vagy irány nekem is New York, vagy kidob a házból és nem enged egyik családtagom közelébe sem többet. Így hát maradt ez az opció. A fiatalabbik testvérem, Lizzy viszont már fellázadt az apánk ellen. Londonban maradt és most egy zenekarban énekel. Az apám megtiltotta, hogy többé egy szóval is említsük valaha Liz-t, anyám pedig jóformán összetört és titokban néha-néha meglátogatja.

Szájtátva hallgattam Rob történetét. Feltört bennem az együttérzés ő és a testvére iránt és a szenvedélyes gyűlölet egy olyan férfi iránt, akit még sosem láttam. Aztán kibukott belőlem a kérdés. – Te miért nem lázadtál fel ellene? Mármint persze megértem, hogy fontos a családod, de talán továbbra is kapcsolatban maradhattál volna valahogy az anyáddal és a nővéreiddel. Miért jöttél mégis New Yorkba?

Kérdésem hallatán a szomorú szürkéskék szempár felém fordult. – Anyámnak nehéz élete van az apám mellett. Ha engem is elveszített volna, biztosan magába roskad.

Kibámultam az ablakon, hogy elrejtsem Rob elől az arcomra kiülő érzelmeket. Hirtelen teljesen más szemszögből láttam őt. Nem egy beképzelt férfi képe jelent meg előttem, hanem egy tehetetlen fiúé, aki a családjáért feladta azt a jövőt, amit szeretett volna. Még valamit tudni akartam, de nem tudtam, mennyire tabu ez nála, így hát csak habozva harapdáltam az ajkamat.

- Van még valami, amire kíváncsi vagy? – kérdezte, újra apró mosollyal. Nem a beképzelt féloldalassal, hanem egy egészen kedves mosollyal.

- Azt mondtad mással akartál foglalkozni. Mi az? – félénken vártam a válaszát, míg tekintete újból rabul ejtette az enyémet. Egyetlen röpke pillanatra úgy tűnt, mintha szólásra nyitná ajkait, de amikor a kocsi hirtelen lefékezett, csak sóhajtott egyet.

- Megérkeztünk – zárta le az előző témát. Kiszálltunk az autóból és az étterem bejáratánál Rob egy udvarias mosollyal újra előre engedett. Viszonoztam a mosolyt.

- Üdvözlöm, Mr. Pattinson – köszöntötte ismerősként az egyik itt dolgozó nő Robot egy hatalmas vigyorral. – A szokásos asztalt?

- Nem, köszönöm. Ezúttal csak ketten leszünk – felelte Rob. A nőnek szinte leesett az álla, majd végignézett rajtam. – Hát… öh, rendben van. Kövessenek kérem.

Rob finoman – és számomra nagyon is váratlanul – a hátam aljára csúsztatta a kezét. Megborzongtam az érintésétől, csakis jó értelemben persze. Megköszörültem a torkom és próbáltam újra normálisan lélegezni.

- Gyakran jársz ide? – kérdeztem. Reménykedtem benne, hogy nem érzi meg, mekkora hatást gyakorol rám ezzel az egyetlen érintéssel.

- Főleg üzleti ebédek esetén – felelte szárazon. Végignéztem a hatalmas helyiségen, ahol mindent az arany és a mahagóni dominált. Gyönyörű volt, és határozottan valami olyan, amit én sosem tudnék megengedni magamnak. A nő leültetett minket egy kétszemélyes asztalhoz, letette elénk az étlapokat, majd sietősen távozott.

- Szóval… nem fogsz válaszolni a kérdésemre? – érdeklődtem felbátorodva.

- Most te vagy soron, Kristen – mondta.

- Hát jó. Mit akarsz tudni? – kérdeztem, kerülve a tekintetét. Inkább az étlapot tanulmányoztam helyette.

- Nos, te is a gyerekkoromról kérdeztél. Kezdetnek mesélj te is a tiédről.

- Los Angelesben nőttem fel. Mikor elérkezett a gimnázium vége, egy nevesebb egyetemre akartam jelentkezni. Viszont tudtam, hogy a szüleim ezt nem engedhetik meg maguknak. De én vagyok az egyetlen gyerekük, úgyhogy ők mindent meg akartak adni nekem. Ragaszkodtak hozzá, hogy menjek ahová csak szeretnék. Nagy erőfeszítésükbe került, hogy a Columbusra járhattam, így minden megkeresett pénzemmel próbálom nekik visszafizetni ezt a hatalmas szívességet, még akkor is, ha tiltakoznak ellene – meséltem.

- És az újságírás? Miért dolgozol még mindig az Affiniában? – kérdezte Rob őszinte érdeklődéssel, ami meglepett.

- Nos, nincs akkora szerencsém, mint Ashnek. Ő gyakornok a New York magazinnál, az apja kapcsolatai sok helyre kiterjednek. Én kicsit komolyabb témákkal akarok foglalkozni, valamelyik napilapnál. De még nem engedhetem meg magamnak, hogy felmondjam a biztos állásom a hotelben. Majd meglátjuk, mit hoz a jövő – vontam vállat.

Rob újra az arcomat fürkészte, mikor felnéztem. Mielőtt bármelyikünk is megszólalhatott volna, felbukkant egy pincér. – Sikerült választaniuk? – kérdezte udvariasan.

Rob futólag rápillantott az étlapra, most először, mióta letették elé. – Én egy Delmonico steaket kérek – felelte mégis szinte azonnal. – Kristen?

- Öhm… - rájöttem, hogy az utóbbi öt percben csak bámultam a menüt, de egy betűt se olvastam el belőle. Végül ráböktem valami csirkés cuccra, ami jónak ígérkezett. Miután a pincér elment az asztalunktól, Rob gyorsan témát váltott.

- Mióta vagy együtt a barátoddal? – kérdezte, megint az utasító hangján. Nekem kicsit bűntudatom támadt, ahogy eszembe jutott Garrett.

- Két éve – mondtam nyugtalanul fészkelődve. Rob kissé meglepődött, de rögtön rendezte a vonásait.

- Komolynak neveznéd a dolgot? – nézett rám szigorúan, profi vallatóként.

- Hát… nem is tudom – motyogtam. – Ez bonyolult. Ő kedves és figyelmes, bármelyik lány álomférfija lehetne.

- Te viszont nem vagy bármelyik lány – fúrta kíváncsi tekintetét az enyémbe. Újra felgyorsult a légzésem. Megint csend telepedett ránk és újból a pincér mentett meg minket. Lerakta elénk a nagyon is remekül kinéző fogásokat, jó étvágyat kívánt, majd magunkra maradtunk újfent.

- Szeretsz New Yorkban élni? – kérdezte Rob újabb éles váltással.

- Nagyon is – bólogattam, miután lenyeltem az első falatot. Nagyon finom volt, annak ellenére, hogy nemrég még nem voltam éhes.

- És nem tervezel visszamenni Los Angelesbe?

- Időnként hazalátogatok, de úgy döntöttem, hogy itt szeretnék élni és dolgozni – válaszoltam. – És te? Idővel nem akarsz visszamenni Londonba?

- Nem – felelte tömören. Felsóhajtottam. Tudtam, hogy vacsora közben semmit sem fogok kihúzni belőle. Az étkezés hátralévő részében Rob tovább faggatott. Nagy meglepetésemre a legkisebb dolgok is érdekelték, nekem pedig fogalmam sem volt róla, hogy mire megy ki ez az egész. Kizárt, hogy tényleg ennyire érdekeljem.

Mikor végeztünk, meglepődve fedeztem fel az egyik órán, hogy már több mint két órája itt ülünk és beszélgetünk – vagy legalábbis Rob kérdez, én pedig válaszolok. Ő is észrevette az időt, és felsóhajtott. – Azt hiszem ideje mennünk – mondta. Kikérte a számlát, én pedig kényelmetlenül fészkelődtem, nem igazán szerettem, ha valaki fizetett helyettem valamiért. Garrett mindig elintézte annyival, hogy ne butáskodjak. Robbal szemben úgy éreztem, hogy esélyem sem lenne vitatkozni. Olyan típusnak tűnt, mint aki rögtön beírást adna az ellenőrzőmbe, ha ellenkezni próbálok. Ahogy elnéztem őt, nem tartottam kizártnak, hogy van egy olyan oldala, amitől félni tudnék. Megborzongtam a gondolattól.

- Mehetünk? – kérdezte végül, én pedig félszegen bólintottam. Kimentünk és kocsiba ültünk. Rob bediktálta a címem a sofőrjének és elindultunk. Újfent meglepőnek találtam, hogy megjegyezte a lakásom címét. Az út közben nem kérdezgetett többet, úgy tűnt, hogy a gondolataiba mélyedt. Elmerengtem, hogy vajon rólam gondolkodik-e, vagy esetleg valami másról. Lehet, hogy csak valami unalmas, munkával kapcsolatos dologról. Majd’ meghaltam azért, hogy megkérdezzem tőle.

Mikor megérkeztünk, Rob látszólag egy időre felhagyott az elmélkedéssel. Istenem, bár tudnám mi jár a fejében. Biztosan könyveket lehetne megtölteni vele, és én örömmel olvasnám őket. Futólag rám mosolygott, aztán velem együtt ő is kiszállt a kocsiból.

- Nem bánod, ha elkísérlek az ajtóig? – mutatott a nagy üvegajtóra, ami a lépcsőházunkra nyílt. Megráztam a fejem, és komótosan elballagtunk odáig. Rob végül bizonytalanul rám pillantott és újra megszólalt. – Ez az utolsó kérdésem mára. Szeretném, ha őszintén válaszolnál.

- Eddig is azt tettem – motyogtam.

- Mondd, hogy érezted magad ma este? – kérdezte. A szemöldököm felszaladt a homlokomra csodálkozásomban. Soha nem lepődtem meg még annyiszor, mint a mai napon, Rob mellett. Tényleg fontos neki, hogy mit válaszolok?

- Remekül – feleltem halkan, döbbenten nyugtázva, hogy ez valóban igaz. Nem érdekelt, hogy elrángatott Garrett mellől, és nem érdekelt, hogy egész este vallatott. Őt figyelhettem közben.

Rob elgondolkozott, mintha mérlegelné ezt az egyetlen szót. Sejtelmem sem volt róla, hogy erre vajon mi lesz a válasza. Aztán egyszer csak meglepő komolysággal nézett egyenesen a szemembe. – Mocskos módszerekkel játszom, Kristen. És mindig megkapom, amit akarok – mondta, nekem pedig a lélegzetem is elakadt. Mielőtt bármit is mondhattam volna, vagy legalább átgondolhattam volna a szavait, Rob megfordult és lassan visszasétált az autóhoz.

2. fejezet

Sziasztok!
Köszönöm szépen a kommenteket az első fejezethez, remélem ez is tetszeni fog! :) Örömmel olvasnám a véleményeteket erről is.
Abellana

(Kristen)

Csak mi voltunk a táncparketten. Sőt, csak mi voltunk az egész teremben. Lassan ringatóztunk a lágy dallamra. Éreztem a testéből áradó forróságot, éreztem ahogy tenyere végigsimít az oldalamon egészen a csípőmig. Olyan szorosan magához szorított, hogy szinte teljesen összepréselődtünk. Megéreztem forró leheletét a nyakamnál, majd ajkaival puhán megérintette a fülem alatti részt és végighúzta a nyakam aljáig. Kapkodni kezdtem a levegőt. Ajka egyre közelebb araszolt az enyémhez, és abban a pillanatban, mikor belenéztem a szürkéskék szempárba, távoli zaj sértette meg a fülem. Erőtlenül küzdöttem, hogy vele maradjak, de mielőtt ajkai elérték volna az enyémeket, elmosódott minden.

Reflexszerűen kapcsoltam ki a mobilom ébresztőjét. Az álmom már teljesen szertefoszlott, nem maradt belőle semmi. Felültem az ágyban, ezzel is próbálva elkerülni azt, hogy visszaaludjak. Ahogy eszembe jutott, hogy hétfő van, máris elment a kedvem mindentől.

Megkönnyebbülten tapasztaltam, hogy Ash már elment, így csakis enyém a fürdőszoba. Miután letusoltam és felöltöztem, megszólalt a kapucsengő. Ki a fene keresheti bármelyikünket is hétfő reggel? – Ki az? – szóltam bele kicsit mogorván. Egyeseknek dolgozniuk kéne, nem kéne őket zaklatni…

- Én vagyok, cica – szólt bele Garrett. Utáltam, ha cicának hívott. – Be kell mennem a szállodába beszélnem apámmal, elviszlek téged is.

- Ez… figyelmes – nyögtem ki valami kedves szót. Valójában ma semmi kedvem nem volt társasághoz. Nagyon harapós kedvemben voltam és azt is tudtam, hogy miért. Úgy éreztem, hogy a tegnap este egy totális megszégyenülés volt… lejárattam magam egy idegen előtt. Ráadásul ez a Rob valahogyan elérte, hogy teljesen elveszítsem az eszem. Egész este vonzott magához, miközben itt van nekem Garrett. – Két perc és elkészülök, megvársz lent?

- Hát persze – felelte kedvesen. Még gyorsan lófarokba kötöttem a hajam, bedobtam a mobilt a táskámba és máris lefelé igyekeztem. Ahogy odaléptem Garretthez, rögtön magához húzott egy csókra. – Jó reggelt – mosolyodott el vidáman.

- Neked is – préseltem ki magamból valami mosolyfélét én is. Az úton a szálloda felé Garrett érdeklődött a tegnap estéről, én pedig szűkszavúan feleltem. Emlékeztettem magam, hogy szólnom kell majd Ashley-nek, nehogy véletlenül bármit is kikotyogjon Garrett előtt Robról. Az aztán szép is lenne.

Mikor beléptünk a munkahelyemre, nem a szokásos hétfő reggeli, nyugis környezet fogadott. A személyzet fel-alá rohangált. Mikor Martin meglátott minket, megkönnyebbülten felsóhajtott és odasietett hozzánk. – Fiam, menj hátra, mindjárt ott leszek én is – szólt Garrettnek feszülten.

- Ööh… rendben – válaszolt ő bizonytalanul. – Minden rendben van itt?

A főnököm csak legyintett és elhessegette a fiát. – Kész őrültek háza van ma itt, Kristen! – fordult felém. – Valami nagymenő fejes az éjszaka közepén találta ki, hogy áthelyezteti a cége mai tárgyalását az Astoriából ide. Pont ide!

Martin úgy nézett ki, mint akinek mindjárt szétrobban a feje az idegességtől. Meg is tudtam érteni, a befolyásos emberek nem éppen ide rendezik a tárgyalásaikat. És pláne nem az előző éjszaka közepén változtatják meg a helyszínt. Valahogy sejtettem, hogy ebből számomra sem sülhet ki jó. Martin kifújta a levegőt, majd újra megszólalt. – A lényeg, hogy az emberünk két napig marad a hotelben. Addig is nagyon fontos, hogy mindenben a rendelkezésére kell állnod, Kristen. Ha füttyent, te ugrasz! Sajnálom, hogy ez van. Fogalmam sincs miféle gazdag seggfej lehet, de tesszük neki a szépet és kész.

Hát ez remek… nem elég, hogy az életkedvem valahol a nulla körül volt, a következő két napban valami beképzelt vénembernek kell pattognom.

- Úgy lesz – bólintottam megértően, mire ő elmosolyodott és hátra ment. Én a jól megszokott pulthoz vettem az irányt, ahol Chloe fülig érő mosollyal köszöntött. Ő is nagyjából akkor kezdett el itt dolgozni, mikor én. Kedves kisugárzású, szőke lány volt, az életvidámságával mindig Ashre emlékeztetett. – Mi ez a fülig érő vigyor? – kérdeztem gyanakodva.

- Az a pletyka járja, hogy a pasi egy igazi szexisten – kacsintott rám vidáman. Nem tudtam nem elmosolyodni.

- Csak azt ne mondd, hogy valami nyolcvan éves az – röhögtem a saját kis tréfámon.

- Azt mondják fiatal – vont vállat Chloe. – Ahh, képzeld el milyen jó lenne leakasztani egy pénzes ürgét. Aki ráadásul még dögös is.

Én csak mosolyogva csóváltam a fejem kolléganőm ábrándos szavain. Nagyjából fél óra múlva Garrett újra megjelent, úgy tűnik az apjával megbeszéltek mindent, amit akartak. Odalépett hozzám és egyik karját körém fonta. – Akkor áll még a ma este?

- Hát persze – feleltem. Legszívesebben inkább kialudtam volna magam holnapra, de mostanság eléggé elhanyagoltam Garrettet. Kijárt neki ennyi. – Mi lesz a program?

- Nem is tudom. Elmehetünk valahova vacsorázni, aztán… - Nem folytatta a mondatot, de éreztem, ahogy keze egyre feljebb csúszik rajtam. Elkaptam, mielőtt még túlságosan eltévedt volna.

- Hé, a munkahelyemen vagyunk – kuncogtam.

- Értettem – vigyorodott el, majd ajkai hosszú csókban tapadtak össze az enyémekkel. Miután elment, szórakozottan tekintettem az órára, amelynek mutatója a nyolcashoz közeledett. Ez azt jelentette, hogy hamarosan megérkezik a pasas akitől úgy rettegnek. Ki lehet az a fickó, aki ennyire fontos?

Engem mindenesetre nem érdekelt az egész, csak végezni akartam a munkámat és túllenni ezen a két húzós napon. Épp ezért fel sem néztem, tudtam, hogy még van időm és addig inkább belefeledkeztem egy könyvbe. Aztán elém állt valaki és megszólalt bársonyos hangján.

- Szeretnék bejelentkezni. – Felpillantottam, és csak elképzelni tudtam, hogyan nézhetett ki a reakcióm kívülről. Az állam nagyjából a padlón koppant, a kezemben tartott könyv pedig úgyszintén. A jól megjegyzett gunyoros félmosollyal találtam szemben magam.

- Aztaku… - hadartam el majdnem egy káromkodást egy szóban. – Rob? – kérdeztem, mintha el sem hinném, hogy ő áll előttem. És valóban nehezemre esett.

- Helló, Kristen – köszönt még gúnyosabb mosollyal. Esküszöm, mintha mindenkit lenézne… talán az arcához tapadt ez a kicseszett térdremegtető mosoly, vagy mi? – Örülök, hogy újra találkozunk.

- Mit keresel itt? – kérdeztem kissé talán faragatlanul, de ő csak higgadtan mosolygott.

- Tárgyalni jöttem, természetesen – közölte olyan hangnemben, mintha ő minden nap ide járna tárgyalgatni. – Holnap estig maradok.

Te jó ég. Rob lenne az érkező befolyásos üzletember? Aki valamilyen okból áthelyeztette a mai programját ide. Ráadásul az tegnap éjszaka, miután megtudta, hogy itt dolgozok. Ezt én nem értem… Csak bámultam szürkéskék szemeibe, mintha azt várnám, hogy onnan kiolvashatom a válaszokat. Miért van rám egy idegen ekkora hatással, és miért kell vele még itt is összeakadnom? Végül nem kérdeztem semmit, talán csak kinevetne, amiért ilyeneken gondolkodom. Odaadtam neki a lakosztálya kulcsaként szolgáló kártyát, ő pedig egy utolsó kifürkészhetetlen pillantást vetett rám, majd beszállt a liftbe és felment.

- Te ismered? – kérdezte Chloe, aki úgy nézett rám, mintha az előbb épp Jézus jelentkezett volna be és haverkodtam volna vele egy kicsit. Eddig ő is csak döbbenten és leesett állal szemlélte a lezajlott jelenetet.

- Ja, ő Rob – rántottam meg a vállam.

- Rob? Rob??? Ő Robert Pattinson, New York egyik leggazdagabb és legnagyobb hatalmú embere! És a neveden szólított!

Ránéztem Chloe-ra, ő pedig kérdőn tekintett vissza rám. Felsóhajtottam. Magyarázatot várt. – Jól van, na. Tegnap elkísértem Ashley-t egy hülye jótékonysági vacsorára és ő is ott volt. Táncoltunk, beszéltünk egy kicsit aztán hazavitt. Ennyi a történet.

- Táncoltatok?? Te jó ég! – sikoltott fel Chloe, én pedig nem győztem lepisszegni. Olyan volt, mint aki rohamot készül kapni. – Nem merem elhinni, hogy hozzáértél Robert Pattinsonhoz. És beültél a kocsijába is!

- Tudom, én is alig hiszem el, mivel anyukám arra tanított, hogy ne üljek idegenek kocsijába – jegyeztem meg epésen.

- Egyébként azt olvastam az egyik magazinban, hogy valami modell a csaja – csicsergett tovább túlságosan is lelkes kolléganőm.

- Cöhh… jellemző – horkantam fel. Az ilyenek mindig üresfejű, anorexiás csajokat döngetnek. Ő miért lenne más?

Kilenckor kezdődött a tárgyalásuk a hotel egyik földszinti termében. Szerencsére Martin nem engem küldött, hogy menjek kávét felszolgálgatni nekik, hanem Chloe-t. Belőlem valami olyasmit váltott ki Rob, amitől nem voltam benne biztos, hogy akarom-e látni őt. Ráadásul a munkámra sem tudtam figyelni, mert minden egyes percben ő járt a fejemben. Néha emlékeztetnem kellett magam, hogy nekem barátom van.

Kezdtem azt hinni, hogy simán meg fogom úszni ezt a két napot és Rob tényleg valami komolyabb dolog miatt rakta át ide a tárgyalást. Hiszen ő maga mondta tegnap, hogy ez egy kellemes hotel, talán a dolognak semmi köze hozzám. Egyszerre éreztem magam megkönnyebbültnek és csalódottnak ettől a verziótól. Aztán dél körül Chloe vette fel a pultban a telefont és miután letette rám vigyorgott.

- Az überszexi pasi akivel tegnap táncikáltál, látni akar. Csakis téged. A szobájában – kacsintott.

Gyanútlanul és kicsit félve mentem fel az Affinia legdrágább lakosztályába, nem tudva, hogy mire számítsak. Mikor beléptem az ajtón, Rob éppen a telefonált. Én megálltam és türelmesen megvártam, hogy befejezze, miközben összefontam kezeimet a hátam mögött.

- Áh, Kristen! – pillantott rám, miután ledobta az ágyra a mobilját. – El kéne faxolni néhány dokumentumot, ott vannak az asztalon, rajta van a szám is.

- Rendben – bólintottam kötelességtudóan és az asztalhoz léptem. Ekkor azonban megéreztem mellkasát a hátamnál.

- Kérlek – tette hozzá a fülembe suttogva. Nyeltem egy nagyot és próbáltam figyelmen kívül hagyni a bizsergést, ami elárasztotta minden porcikámat. A jobbik felem ellökte volna őt magától, de a rosszabbik még többet akart és legszívesebben hozzásimult volna a mellkasához. Megfordultam, arra számítva, hogy így könnyedén elsétálhatok mellőle, de ehelyett ő elállta az utamat.

- Ha ennyire sürgős, talán jobb lenne, ha kiengednél – próbáltam erélyesen felszólalni, de ő csak mosolygott rajtam. Annyira közel volt hozzám, hogy éreztem a köztünk vibráló forróságot.

- Annyira azért nem sürgős – felelte, majd úgy fürkészte az arcom, mintha valami megfejthetetlen rejtély volnék.

- Tudod… nem kéne ilyen bizalmas közelségbe kerülnöd minden nővel. Úgy hallottam, hogy valami modellel jársz – böktem ki hirtelen jött bátorsággal. Úgy éreztem, meg kell tudnom, hogy ez igaz-e. Pedig tisztában voltam vele, hogy semmi közöm hozzá, és nem kéne, hogy érdekeljen.

Rob láthatóan nagyon is meglepődött. – Nem hittem volna, hogy szennylapokat olvasgatsz – jegyezte meg összevont szemöldökkel.

- Nem is – húztam fel az orrom gőgösen. – Az egyik barátnőm mondta. Valami okból teljesen beléd van zúgva.

Rob erre felnevetett. Láttam én őt már nevetni egyáltalán? Fogalmam sincs, de határozottan legalább olyan szexi volt, mint a szokásos mosolya. – Szóval belém zúgott, mi? Remélem mások is követik a példáját – nézett rám jelentőségteljesen, miközben megnyalta ajkait. Nem tudom, hogy szándékosan csinálta-e, vagy észre sem vette, de nekem azért volt közben egy mini infarktusom. Lehetséges, hogy valakinek minden egyes mozdulata ilyen kábító legyen?

- Mennem kell – nyögtem ki, majd végre kikerültem a bűvköréből. – Tehetek esetleg még valamit? – kérdeztem meg jó munkaerőhöz méltón.

Meglepetésemre Rob újból felnevetett. Volt egy olyan érzésem, hogy ezt nem sokszor csinálja. – Óh Kristen, annyi mindent tehetnél. De egyelőre ennyi lesz, köszönöm.

Kurtán bólintottam, majd kiiszkoltam a szobából. A szívem hevesebbeket dobbantott, akárhányszor lejátszódott a fejemben, ahogy kimondja a nevem. Kristen. Még sosem tűnt ennyire szépnek a nevem. Álmodozva ballagtam vissza a pulthoz, Chloe pedig csak somolygott rajtam és nem kérdezősködött. Egészen estig a szobában lejátszódó jelenet részletei jártak a fejemben. Több hívást szerencsére azóta nem kaptam tőle.

Hazafelé a metrón próbáltam kiűzni őt a gondolataimból és próbáltam a ma estére koncentrálni, amit Garrettel töltök. Pedig nem sok kedvem volt hozzá. Sőt, mostanában azért hanyagoltam őt, mert egyáltalán semmihez nem volt kedvem vele. Hogy akkor miért nem szakítok vele? Hát ez jó kérdés. Az elején még azt hittem, hogy megszerethetem, de most, két évvel később, már kezdem elhinni, hogy erre nincs esély. De mégis, ebben a két évben része volt az életemnek és ha nem is vagyok belé szerelmes, kötődöm hozzá. Sőt, hűséggel tartozom neki, épp ezért nem kéne Robra gondolnom.

Mikor beléptem a lakásba, Ashley felkapta a tekintetét a magazinról amit éppen olvasott. Észrevette furcsa hangulatomat, ezért a kanapéra parancsolt és kifaggatott. Én pedig vonakodva elmondtam neki a ma történteket. Ő türelmesen hallgatott, és próbálta visszafogni, hogy kiüljenek arcára a reakciói. Mikor befejeztem, ő homlokráncolva kutatta az arcom.

- Kris… te mégis mit érzel a közelében? – puhatolózott óvatosan. – Mármint az egyértelmű, hogy ő rád van kattanva.

- Azt erősen kétlem – feleltem őszintén. – Szerintem ő csak játszadozni akar valakivel. Ismeri a saját hatását az emberekre és szépen ki is használja.

Ash elgondolkodott, komolyan megfontolva amit mondtam. – Hát nem is tudom – húzta el a száját. – Mindenesetre vigyázz vele, Kris.

- Tudom-tudom – sóhajtottam fáradtan. – Mennem kell elkészülni, Garrett nemsokára értem jön.

Sietősen lezuhanyoztam és átöltöztem, ezúttal csak egy szolid nadrág-szexi felső szerelésbe. Kiengedtem a hajam, beletúrtam néhányszor, és a tükör elé állva megállapítottam, hogy nem is olyan rossz. Mikor kiléptem a szobámból, Garrett az ajtónál állt és Ashley-vel beszélgetett. Elmosolyodott, mikor meglátott. – Mehetünk? – kérdezte.

- Persze – bólintottam, majd kifelé menet Ash jó szórakozást kívánt nekünk.

- Milyen volt a napod? – érdeklődött Garrett, mikor már a kocsiban ültünk és elindultunk. – Nagyon szörnyű az a fickó?

Egy pillanatra megállt a lélegzetem. – Semmi különös, nem olyan vészes – feleltem semlegesnek szánt hangon, és emlékeztettem magam, hogy Garrett csak csevegni próbált, nem pedig inkvizíciót tart. Szerencsére hamar megérkeztünk. A cél a Twenty One Club földszinti étterme volt.

Én csak egy salátát rendeltem, mivel nem igazán voltam éhes. Pedig visszagondolva csak egy joghurtot ettem egész nap. Vacsora közben békésen elbeszélgettünk mindenféléről. Úgy éreztem magam, mintha két idegen ülne egymással szemben és udvariasságból csevegnének olyan idiótaságokról, mint az időjárás. Szinte már nevetséges volt az egész.

- Figyelj csak, Kris… - szólalt meg egyszer csak Garrett, komolyabb hangot megütve. – Gondolkodtál azon, amit múlt héten mondtam?

Hirtelen minden tagom lezsibbadt. Sarokba szorítva éreztem magam. – Mondtam, hogy én erre még nem vagyok felkészülve – motyogtam haragosan a salátámat bámulva.

- Ugyan, cica. Ez még csak összeköltözés, már együtt vagyunk két éve, épp elég érettek vagyunk hozzá, nem gondolod? – erősködött tovább.

- Garrett! Megmondtam, hogy én még nem szeretnék összeköltözni, nem érted? – emeltem fel a hangom.

- Jól van, na – mosolyodott el békítően. – Csak egy ötlet volt, természetesen van még időnk rá bőven.

A kedvem még rosszabb lett és tüntetőleg meg sem mukkantam a továbbiakban. Aztán egyszer csak pittyegett egyet a mobilom. Garrettre pillantottam, hogy bánja-e, ha megnézem. Ő csak mosolyogva jelezte, hogy nyugodtan. Egy üzenetem érkezett. Elállt a lélegzetem, mikor megláttam a küldő nevét.

Drága Kristen!
Sajnálom, hogy az esti órákban zavarlak, munkaidőn kívül, de nagy szükségem lenne a segítségedre valamiben. Tudod, hol találsz.
Rob

Nagy levegőt vettem, miközben ezer gondolat kavargott a fejemben. Honnan tudja a számom? Mit akar tőlem éppen ilyenkor? Tudtam, hogy nem kötelességem elmenni hozzá. A kíváncsiságom mégsem engedte, hogy kihagyjam ezt az alkalmat.

1. fejezet

Na mit szóltok, máris itt az első fejezet. :D Egyfolytában bennem volt, hogy el akarom kezdeni a történetet, de aztán mindig eszembe jutott, hogy még csak pár napja fejeztem be a TS-t. Végül ma mégis elkezdtem, és íme itt is van. :) Itt is csütörtöki frissek lesznek, azon egyszerű oknál fogva, hogy én akkor érek rá. :D Jó olvasást, és kérlek, írjátok le a véleményeteket!
Abellana

(Kristen)

Ashley úgy rontott be a szobámba, akár egy hurrikán. Hihetetlen, hogy négy éve béreljük közösen ezt a lakást, de még mindig nem szoktam meg az ilyen kirohanásait. Most azonban megállt az ajtóban, és szinte félénken tekintett rám. – Hatalmas szívességet kell kérnem – közölte a száját húzva. Ajjaj, ez rossz jel…

- Na bökd ki – sóhajtottam. Tudtam, hogy ez nem fog tetszeni.

- Tudod, hogy ma lesz az a jótékonysági vacsora. Semmi kedvem elmenni, de az anyám kitekeri a nyakam, ha nem leszek ott. Annyira rosszul érezném magam ott egyedül, kérlek, Kristen, kérlek! – tette össze a két kezét rimánkodva.

- Mire kérsz? – húztam fel egyik szemöldököm kérdőn. Ashley csak az ajkába harapott, mintha félne megszólalni. Tisztában voltam vele, mit akar… hogy elkísérjem. – Na ne! Szó sem lehet róla! Ez az egész nagyon nem az én világom!

New York üzleti életének legnevesebb családjai hoztak létre egy jótékonysági alapítványt még tizenvalahány éve, így köztük Greene-ék is, és azóta minden évben szerveztek egy jótékonysági vacsorát. Ashley sem volt oda az egészért, de a sok sznob elvárta, hogy ő is képviselje a családját.

- Könyörgöm! Esküszöm, hogy kárpótollak érte! És hidd el, nem lesz olyan rossz – bizonygatta.

- Remek, akkor miért nem mész egyedül?

Ash nem válaszolt, csak hirtelen a nyakamba ugrott és elkezdett ölelgetni. – Kristen, tudod, hogy te nekem olyan vagy, mintha a testvérem lennél. Anyu is nagyon örülne neked! Kérlek!

- Jól van – feleltem sóhajtva, mire Ashley felsikoltott és megpuszilta az arcom.

- Örök hálám. Apu hatra kocsit küld értünk – hadarta, majd kiugrándozott a szobámból további sikolyok kíséretében. Ránéztem az éjjeli szekrényen lévő órára, ami azt mutatta, hogy tíz perccel múlt öt. Basszus. Pár perce még a kényelmes melegítőmben, zsíros hajjal ültem az ágyamon olvasgatva, most meg máris késésben vagyok New York egyik legnívósabb rendezvényéről.

Összehoztam életem leggyorsabb zuhanyzását és hajmosását, de mire megszárítottam a hajam, alig maradt időm a sminkre, márpedig anélkül nem igazán állíthattam volna be egy ilyen helyre. Miután nagyjából elkészültem, előtúrtam egy ezüstös ruhát. Ez volt az egyetlen olyan ruhadarabom, amiről úgy gondoltam, hogy megfelelhet. Egyszerre volt alkalmas vén sznobok vacsorájára és bulizásra. Felvettem hozzá azt a cipőt, amit két hónapja kaptam Ashley-től a szülinapomra. Egyszerű, de gyönyörű fekete magassarkú volt, ráadásul piszok márkás. Nem szoktam ilyet hordani, de emlékszem, hogy ennek az ajándéknak nagyon örültem.

Mikor végeztem, és teljes pompámban kiléptem a szobából, Ash már az ajtónál várt. Gyönyörű volt, a maga elegáns és visszafogott lila ruhájával. Mint mindig, legjobb barátnőmre nézve elkapott egy enyhe irigység.

- Épp időben – mosolyodott el. – Menjünk, különben a szüleim élve nyúznak meg minket.

El is indultunk, és rögtön meggyűlt a bajom a francos lépcsővel. Ash hozzászokott a magassarkúhoz és magabiztosan vágtatott lefelé, míg én lassan botladoztam, viszont még sem mert rám szólni, mivel szívességet teszek neki. Mikor végre kiléptünk a lépcsőházból, Ashley meglátta az apja sofőrjét és ragyogó mosolyt vetett rá. – Helló, Dan – köszönt neki a szokásos flörtölős üzemmódjában. Tudta, hogy kiakasztja a szüleit, ha kikezd a személyzettel, ezért minden adandó alkalommal ezt tette.

- Miss Greene, Miss Stewart – bólintott Dan a megszokott profizmussal, szinte észre sem vette már Ashley illetlen viselkedését. Kinyitotta nekünk a kocsi ajtaját és mindketten beszálltunk. Egy perc múlva már a helyszínre tartottunk. Ash tájékoztatott, hogy a vacsorát minden évben másik alapító család tartja, idén pedig ők a sorosak.

Kényelmetlenül éreztem magam a gondolattól, hogy ennyi befolyásos ember közt kell eltöltenem egy estét, épp nekem, akitől ez nem is állhatna távolabb. Habár voltam már egy-két ilyen rendezvényen, mióta ismerem Ashley-t.

Mikor megérkeztünk, szinte lámpaláz tört rám a rengeteg embert látva, akik kisebb csoportokban álltak és beszélgettek valószínűleg olyan dolgokról, amelyekről nekem gőzöm sincs. Mikor Mrs. Greene meglátott minket, egy mosollyal elénk sietett. Gyorsan és tartózkodóan megölelgetett minket.

- Örülök, hogy te is eljöttél, drágám – mondta kedves mosollyal, majd lesöpört néhány porszemet Ashley ruhájának válláról. Az emberek közben elkezdtek átvonulni egy másik és vélhetően szintén hatalmas helyiségbe. – Óh, elfoglaljuk a helyünket a vacsorához! Gyertek, bemutatom a többi asztalnál ülőt.

A másik helyiség tele volt elegáns, fehér körasztalokkal. Mrs. Greene odavezetett minket az egyikhez. Nagy puszilkodással köszönt egy fiatal, jóképű férfinek és egy szintén elég fiatal, szőke lánynak. Közben Ashley megölelte az édesapját, aki engem is szíves mosollyal köszöntött. Őt is ismertem már egy ideje, jóban voltam Ash mindkét szülőjével.

- Robert, Victoria, a lányommal már találkoztatok – intett Mrs. Greene Ashley felé, majd megfogta a kezemet és magához rántott. – Ő itt Ashley legjobb barátja, Kristen Stewart. Ő is a Columbián végzett. Kristen, ők pedig Robert és Victoria Pattinson, az édesapjuk is alapítótag.

A szőke lány fülig érő mosollyal rázta meg a kezem. A férfi, aki ezek szerint a testvére volt, nem mosolygott. Kifürkészhetetlen pillantása nem engedett, egyszerűen nem bírtam nem a szemébe nézni, miközben kezét lazán az enyémbe csúsztatta.

- Örülök a találkozásnak – mondta. Te jó isten, a hangja remegésre készteti az ember lábát… nincs rá jobb szó, mint a szexi. Szája egyik sarkát apró mosolyra húzta, én pedig rájöttem, hogy még jóképűbb, mint azt először gondoltam.

- Én szintúgy – nyögtem ki. A többiek szerencsére nem vették észre a gyengeségem és Mrs. Greene finoman lenyomott a Robert melletti székbe. Egy ember hiányzott az asztaltól, ugyanis Victoria és Mrs. Greene között volt egy üres szék. Pár perccel később azonban megjelent valami srác mellettünk. Félregombolt inge és lecsúszott zakója alapján csodálkoztam, hogy nem nézik ki innen.

- Bocs, hogy késtem. Az egyik csajszit elvittem egy menetre a mosdóban, de sokára adta be a derekát – mondta vigyorogva, miközben megigazította a zakóját. Mrs. Greene feje elvörösödött, úgy nézett ki, mint akinek mindjárt füst jön a füléből.

- Thomas! – szólt rá a srácra szigorúan, a fogait összeszorítva. – Azonnal ülj le!

Az úgynevezett Thomas arcáról leolvadt a vigyor, és leroskadt az üres székbe, majd egy húzásra megitta a poharában lévő pezsgőt. Ashley a fülemhez hajolt és belesúgott valamit, hogy csak én halljam.

- Ő Tom Sturridge, a melletted ülő szépfiú legjobb barátja. A szülei kőgazdagok, ő pedig megkefél mindenkit, aki mozog. – Beharaptam az ajkam, hogy ne nevessem el magam. Ahogy Tomra néztem, rájöttem, hogy teljesen illik rá Ash leírása.

A vacsora közben én inkább csendben maradtam. Mr. Greene valami üzleti dolgokról kérdezgette Robertet, miközben Victora Mrs. Greene-hez fordult. – Azt hittem a fiad is itt lesz, Michele.

- Joe nem tudott eljönni, munkaügyben elutazott – felelte sajnálkozva. Ismertem Joe-t, mivel gyakran meglátogatta Ashley-t. Néhányszor eljárt velünk szórakozni és időről időre megkörnyékezett mikor még nem volt senkim. Aztán mikor képbe jött Garrett, barátok maradtunk.

Hirtelen éles hang csendült fel az asztalnál, én pedig égő fejjel jöttem rá, hogy az én mobilom az. Baszki, baszki, baszki. Jó benyomást keltesz, Kristen, ez az! Mindenki rám pillantott, én pedig pironkodva szedtem elő a készüléket, hogy rögtön kikapcsolhassam, de Mr. Greene elnéző mosollyal közbeszólt. – Vedd csak fel, talán fontos.

Sietve kiszlalomoztam az asztalok között és mikor kiértem a teremből, ránéztem a kijelzőre. Emlegetett szamár…

- Szia – köszöntem mérsékelt lelkesedéssel.

- Azt hittem már sosem veszed fel – nevetett. – Arra gondoltam elmehetnénk valahova ma este, mit szólsz?

- Nem lehet, Garrett – sóhajtottam. – Ashley csak most kért meg, hogy kísérjem el a szülei jótékonysági vacsorájára. Holnap bepótolhatjuk.

- Óh, hát rendben. Ez esetben jó szórakozást, édes. Holnap találkozunk.

Visszasurrantam a többiek közé és a biztonság kedvéért most már tényleg kikapcsoltam a telefont. Miután a vacsora befejeződött, újra az előző helyiségbe mentünk, ahol fogadtak minket. Egy zenekart is felbéreltek az estére, és mikor elkezdtek játszani, Ash szülei mentek elsőkként a táncparkettre. Aranyosak voltak együtt, és egyre több pár követte a példájukat. Nekem pedig a szívem is majdnem megállt, mikor odalépett hozzám a félisten, aki mellett a vacsorán ültem.

- Szabad? – kérdezte azzal a féloldalas mosollyal. Volt benne valami gúnyos pimaszság, és ez még szexibbé tette.

 - Nem hinném, hogy ez jó ötlet – nyögtem. A szám hirtelen kiszáradt idegességemben. Robert még jobban elmosolyodott, talán kitalálta, hogy egy szerencsétlen kétballábas vagyok.

- Ne aggódj, majd én vezetlek. Gyere… - A lélegzetem is majd’ elállt, mikor megfogta a kezem és a táncparkett felé húzott. Összefonódott kezeinket felemelte, másik kezével pedig megragadta a derekam és még szorosabban magához húzott. Bizonytalanul a vállára tettem szabad kezem, majd elkezdtünk mozogni. Észrevettem, hogy Ash meglepetten néz ránk, de aztán Robert újra megszólalt és hirtelen már csak rá tudtam figyelni, a külvilág nem érdekelt.

- Szóval, Kristen… mit tanultál a Columbián? – érdeklődött. Lehet, hogy csak képzelődök, de úgy tűnt, mintha nem csak csevegni próbálna. Mintha tényleg érdekelném.

- Újságírást – feleltem, örömmel nyugtázva, hogy kicsit biztosabb a hangom, mint az előbb.

- Áh, akkor most újságíróként dolgozol?

- Hát… nem egészen. Azért nem olyan egyszerű a dolog. Még az egyetem mellett kezdtem el az Affinia Dumontban dolgozni, recepciósként.

- Az szép hotel, nem olyan nyüzsgő. Kedvelem – jelentette ki szárazon. – Miért pont ott?

- A barátom édesapja a szálloda vezetője, ő szerezte meg nekem az állást – magyaráztam. Egyik szemöldökét felhúzta, mintha meglepte volna valami. Szinte észrevétlenül vont közelebb magához.

- Ezek szerint van barátod – mondta, számomra kifürkészhetetlen hangnemben. Bólintottam. A tekintete újból rabul ejtett, úgy nézett rám, mintha meg akarná fejteni minden titkom. Csendben voltunk mindketten és közben úgy éreztem, hogy a kettőnk közti levegő egyre csak forrósodik. Jesszusom, itt vagyok egy idegen karjaiban és közben úgy érzem, hogy vonz engem, mint egy mágnest. Már épp kezdett volna elkapni a pánik, hogy mi a franc bajom van nekem, de ekkor Mrs. Greene lépett oda hozzánk mosolyogva.

- Robert, ugye nem bánod, ha elrabolom Kristent? – kérdezte nyájasan. Ő valamiért mégis úgy tűnt, mintha bánná, de egy mosollyal elengedett engem és magunkra hagyott minket. Mrs. Greene a terem széléhez húzott és öntött nekem és magának egy újabb pohár pezsgőt. – Robert kivetette rád a hálóját – közölte tárgyilagosan.

- Ugyan már – horkantottam. Ahogy észrevettem, minden nőnemű lény a nyálát csorgatta utána ma este. Nem hinném, hogy pont én kellek neki.

- Láttam, amit láttam – ragaszkodott a véleményéhez Michele. – Azt hiszed ő csak úgy felkér lányokat táncolni az ilyen estélyeken? Ugyan drágám, hova gondolsz… Megjegyzem, kitűnő fogás. A családja Londonban él, az apja ideküldte New Yorkba egyetemre, és rábízta az itteni üzletét. Robert elképzelhetetlen vagyon örököse, és már most dúsgazdag.

- Nem igazán érdekel a pénz – jelentettem ki kicsit sértődötten. Ashley szülei előtt nem volt titok, hogy a családomnak nem volt pénze ilyen neves egyetemre, és ezért nem is akartam New Yorkba jönni Los Angelesből. De a szüleim ragaszkodtak hozzá, és rengeteget áldoztak fel azért, hogy én itt tanulhassak. Nagyon hálás vagyok nekik, és épp ezért minden megkeresett pénzemmel őket támogatom.

- Én csak tájékoztatlak – mondta titokzatos mosollyal Mrs. Greene. Az este hátralévő részében végig az járt a fejemben, amit Robertről mondott. Még hogy kivetette rám a hálóját… elképzelni is nevetséges.

Valamivel éjfél után Ashley gondterhelt arccal jött vissza hozzám, miután az anyjával beszélt. – Anyu azt mondja, hogy szeretné, ha maradnék még egy kicsit, valamit mondani akar. Ha akarod, szólok Dannek, hogy vigyen haza aztán majd visszajön értem…

Mielőtt bármit is felelhettem volna, valaki megszólalt helyettem. – Hadd ajánljam fel a szolgálataimat – tűnt elő a semmiből Robert mosolyogva. Te jó ég, talán engem figyelt?

- Óh, erre semmi szükség – kezdtem, de Ashley megelőzött.

- Remek! Akkor majd otthon találkozunk – ölelt meg utoljára, majd azon nyomban el is tűnt.

- Mehetünk? – fordult felém Robert. Én szó nélkül bólintottam, ő pedig újra elmosolyodott. És ezúttal egész mosoly volt! Szinte már kedvesnek tűnt tőle. Egymás mellett, csendben kisétáltunk a kocsijához. Mikor a sofőrje meglátott minket, már nyitotta is a hátsó ajtót. – Rupert, először hazavisszük Miss Stewartot.

A sofőr bólintva vette tudomásul, majd Robert besegített a kocsiba. Mikor kezünk összeért, megborzongtam egy pillanatra, csak reméltem, hogy ő ezt nem érezte meg. Elmondtam a címet és elindultunk. Egy idő után vettem a bátorságot és megszólaltam.

- Szóval… én meséltem magamról, de én nem tudok rólad semmit – mondtam. A semmi azért nem volt teljesen igaz, de Mrs. Greene „pletykálkodásáról” nem akartam neki beszámolni.

- Nincs sok mesélnivalóm, Kristen – villantotta felém újra a legszexisebb mosolyát. – Nyolc éve élek New Yorkban, mióta az apám kijelentette, hogy követnem kell az ő útját, különben búcsút mondhatok a családomnak. Elvégeztem az egyetemet és most én vezetem a vállalat itteni székhelyét.

Jesszusom, miféle apa az, aki a családjával zsarolja a fiát? Ő mégis érzelemmentesnek tűnt miközben erről beszélt, de sejtettem, hogy belül forr benne a düh. És apró számítás után az is kiderült, hogy csak négy évvel idősebb nálam. És máris ilyen gazdag, te jó ég…

Újra csend borult ránk, és nem úgy tűnt, hogy Robert meg akarna szólalni, de néha magamon éreztem a tekintetét, és ez idegessé tett. Megint eszembe jutottak azok a szavak… Azt hiszed ő csak úgy felkér lányokat táncolni az ilyen estélyeken?

Mikor megérkeztünk, meglepődve vettem észre, hogy sajnálom az út rövidségét. Robert is kiszállt és megállt velem szemben. – Köszönöm, hogy hazahoztál – mondtam halkan.

- Nem tesz semmit. Az én örömömre szolgált – mormolta még nálam is halkabban és arra eszméltem, hogy nagyon is közel áll hozzám. – Örülök, hogy megismertelek, Kristen.

- Én is, Robert – feleltem, miközben minden idegszálamat ellepte valami furcsa érzés a közelségétől.

- Csak Rob – mondta mosolyogva, majd beszállt a kocsijába. Miközben felfelé tartottam, görcsösen kapaszkodtam a lépcső korlátjába és csakis rajta járt az eszem.

Ahogy beléptem a szobámba, azonnal megszabadultam a kényelmetlen cipőtől és a ruhámtól. Bemásztam a kényelmes ágyikómba és a ma este egyes részletei újra és újra lejátszódtak a fejemben. Tényleg olyan volt, mintha Rob mágnesként vonzott volna. Mielőtt elaludtam volna, szórakozottan jutott eszembe, hogy néhány mágnes azonban taszítja egymást…