8. fejezet

Először is, nagy bocsánat amiért csak most jön a fejezet. Igyekeztem azért gyorsan befejezni, hogy ne szenvedjek vele többet és jövő héten hozhassak egy sokkal jobb és hosszabb részt. Nem mondanám, hogy nagyon eseménydús, a lényeg benne volt a részletben. :D Azért remélem tetszeni fog és nagyon örülnék, ha írnátok egy-két sort. :)
Abellana

(Kristen)

Mikor felébredtem, meglepve vettem észre, hogy nem a szokásos falak vesznek körül. Aztán eszembe jutott Garrett. Megfordultam, de ő nem volt mellettem, úgyhogy felfedező túrára indultam. Nem is kellett messzire mennem.

- Látom felkeltél – mosolyodott el a kávéfőző mellett. – Jól aludtál?

- Remekül – hazudtam azonnal. Valójában borzasztóan aludtam. Rob miatt egész éjszaka nyugtalan voltam. De nem akartam erre gondolni. – Szóval mi a program mára?

- Nem is tudom. Mihez volna kedved? – kérdezte Garrett, miközben közelebb lépett hozzám és végigsimított a derekamon. Eszembe jutott, mikor tegnap Rob ugyanezzel a mozdulattal képes volt felfordítani a világomat. A saját barátom érintése bezzeg semmit sem váltott most ki belőlem. Nem tudtam válaszolni, ugyanis félbeszakított minket a mobilom csörgése. Bocsánatkérően Garrettre néztem, majd a telefonért nyúltam. Kissé megkönnyebbülve láttam, hogy Ashley az.

- Szia Ash – szóltam bele vidáman.

- Haza kell jönnöd, Kris – mondta rögtön. Az ő hangja nem volt vidám, ami jól meg is ijesztett.

- Miért? Valami baj van? – pánikoltam.

- Nincs, minden rendben, de neked most haza kell jönnöd és kész. Nem magyarázhatom el telefonon keresztül – felelte rejtélyesen.

- Ma Garrettel vagyok, tudod jól – hoztam fel egyetlen érvemet.

Ash idegesen felsóhajtott. – Jaj, Kristen… tudom. De mondd azt neki, hogy a segítségedre van szükségem.

- Jól van – egyeztem bele egy nehéz sóhajjal. Utáltam, mikor valaki titokzatoskodik körülöttem. Pedig abból mostanában bőven kijutott. Letettem a telefont és bűntudatosan újra Garrettre néztem.

- Menned kell, igaz? – kérdezte fanyar mosollyal.

- Nagyon sajnálom, Ashley volt az, nem tudom, hogy mi a fenéért kellek neki ma annyira – magyarázkodtam. – Ha szeretnéd, maradok. Ash biztos csak valami hülyeséget akar.

- Nem, menj csak. Lehet, hogy fontos – felelte. – Mikor látlak?

- Nem tudom, hogy ez meddig tart majd – húztam el a számat. – Majd telefonon beszélünk.

- Rendben van – erőltetett magára egy mosolyt Garrett. – Elvigyelek?

- Nem, arra semmi szükség – utasítottam vissza. – Te maradj csak, én majd fogok egy taxit.

Rendbe hoztam magam és összeszedtem a táskámat. Egy utolsó bocsánatkéréssel és egy búcsúcsókkal távoztam. Hazafelé rengeteg dolog kavargott a fejemben. Először is ott van Rob, akit nem igazán sikerült elfelejtenem tegnap, bármennyire is próbáltam. Másodszor pedig ott van Garrett, aki jobbat érdemelne, mégsem tudom még elengedni. Ráadásul még Ashley hülye rejtélyeskedése miatt is aggódtam. Ha nem ismerném jobban, azt hinném, hogy pisztolyt nyomtak a fejéhez. Furcsa volt a hangja.

Mikor megérkeztünk, kifizettem a taxist és máris felfelé vettem az irányt. Nem tudom, mire számítottam, de erre biztosan nem. A kanapén ott ült két ember, egymástól tisztes távolságban és valószínűleg eddig kínos csendben. Ashley és Rob.

- Ő meg mit keres itt? – sipítottam azonnal. – Csak azt ne mondd, hogy miatta kellett hazajönnöm!

- Szerintem jobb lesz, ha kettesben beszélek vele – nézett Ash Robra, mire ő csak bólintott és felállt.

- Azt hiszem igazad van – felelte, majd rám pillantott a nagyképű féloldalas mosolyával. – Lent megvárlak.

- Mi?? Mi az, hogy megvársz? Ez meg mit jelentsen? – Hiába sápítoztam, választ nem kaptam. A következő pillanatban Rob már ki is lépett az ajtónkon. Kétségbeesetten Ashley felé fordultam.

- Robert elutazik. Te is vele mész – jelentette ki, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb dolog.

- Nem hiszem, hogy értelek – motyogtam.

- Már összepakoltam néhány dolgot, amire szükséged lehet, lent van a kocsiban. Csak két napig lesztek Houstonban – magyarázta.

- Mégis miért mennék én Robbal? Egyáltalán mivel vett rá erre? Jesszusom, Ash… ugye nem fenyegetett meg valamivel?

- Nyugi, azért a kurafi nem olyan gonosz – forgatta a szemeit. – Ma reggel idejött és beszéltünk egy kicsit. Látom, hogy szenvedsz a két pasi között. Mivel tegnap egyedül voltál Garrettel, talán most jót tesz egy kis egyedüllét Robbal. Segíthet a döntésben.

- De hát te Garrett-párti vagy! Mivel tudott Rob meggyőzni? – kérdeztem. Tényleg nem tudtam elképzelni, hogyan mehetett ebbe Ashley bele.

- Mondd, hogy nem akarod! Mondd, hogy nem vágysz legbelül arra, hogy Robbal menj! – nézett rám Ashley fenyegető szemekkel. Túl jól ismert. Tényleg nagy volt a csábítás, hogy itt hagyjak mindent két napra és nem is akárkivel. A rejtélyesen szexi kurafival.

- És mégis mit mondjak majd Garrettnek, hová tűntem két napra? – pillantottam Ashley-re, miközben újra marcangolni kezdett a bűntudat.

- Azzal te ne törődj, majd én elintézem – legyintett. Az ajkamba harapva haboztam. Nem tehetem ezt. Én nem szoktam ilyet csinálni. – Na menj már – biccentett Ash az ajtó felé.

Nagy levegőt vettem, majd szép lassan kifújtam. Bele sem mertem gondolni abba, amit ezután mondtam. – Jól van, elmegyek. – Ash biztatóan elmosolyodott majd megölelt.

- Neked kell döntened, Kris. Vigyázz magadra – mormolta a fülembe, miközben még erősebben magához szorított. Eltávolodtunk és a szemébe néztem. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akit az óvoda első napján elválasztanak az anyukájától. Nem mertem elhinni, hogy tényleg ezt teszem. Éppen én. Elutazok egy szinte idegen férfivel. Az egyik felem a lakásban maradt volna, de a másik, amelyik a testemet irányította éppen, kilépett az ajtón.

Olyan lassan lépkedtem a lépcsőkön lefelé, amennyire csak tudtam. Fogalmam sem volt, miért halogatom. Vele fogom tölteni a hétvégét. Te jó ég…

Mikor kiléptem a lenti nagy ajtón, azonnal megpillantottam őt a kocsijának dőlve, arcán győzedelmes mosollyal. Lassan odalépkedtem hozzá és megálltam tőle egy méterre.

- Szóval eljössz – szólalt meg a legszívdöglesztőbb, legbeképzeltebb mosolyával.

- Szóval el – mondtam. Kis ideig csendben méregettük egymást, majd újra megszólaltam. – Nem fekszem le veled ma este és az hétszentség, hogy nem alszok veled egy ágyban.

Rob felnevetett, mintha valami szörnyen mulattatót mondtam volna. – Ne aggódj, külön lakosztályt foglaltattam neked.

- Lakosztályt? – visszhangoztam enyhén leesett állal. – Jesszusom, Rob, nem vagy eszednél…

- Nem lenne túl illedelmes, ha neked szerényebb szobát szánnék, mint magamnak, nem igaz? Na gyere, szállj be!

Felsóhajtva megadtam magam, ő pedig kinyitotta az ajtót. Nem néztem rá, miközben beültem a kocsiba, de tudtam – éreztem – hogy mosolyog. Amint beszállt ő is, a kocsi azonnal elindult. Nem úgy tűnt, mintha Robnak mondanivalója lett volna de nekem végtelen számú gondolat futott át az agyamon. – Miért? – bukott ki belőlem hirtelen.

- Mit miért? – nézett rám felemelt szemöldökkel.

- Miért akarsz ennyire magaddal vinni? Tudod, hogy nem fogok lefeküdni veled, és különben is dolgozni fogsz ott. Akkor meg… miért?

- Akármennyire is meglep ez most téged, Kristen, szerintem nem csak a szex az egyetlen lehetséges elfoglaltság egy nővel. Különben is, minden ami azelőtt van, a csábítás része – villantotta rám legszexisebb vigyorát.

- Mindent megnehezítesz – sóhajtottam fel, de először el sem akartam hinni, hogy hangosan kimondtam.

- Úgy gondolod? – nézett rám fürkészően Rob. – Én épp az ellenkezőjében hiszek.

Erre hisztérikusan felnevettem. – Akkor tévedsz. Sokkal egyszerűbb lenne az életem, ha nem próbálna egyfolytában az ágyába csalogatni egy rendíthetetlen, milliomos nagymenő!

- Milliárdos – köszörülte meg a torkát Rob. Gyilkos pillantást küldtem felé, ő pedig ártatlanul elmosolyodott. – Csak a pontosság kedvéért. Különben pedig ne stresszelj mindenen. Engedd el magad egy kicsit, jól fogsz szórakozni.

Dühösen kifújtam a levegőt, de nem szóltam semmit. Máris kezdtem a nyugodt szobám felé vágyódni, távol ettől a kocsitól, ahol nem csábít a szépséges kurafi. Basszus, azt hiszem ez a név már rajta ragad. Valahol legbelül mégis izgatottan vártam a következő két napot… Robbal. Te jó ég, mi lesz ebből…

Már egy negyed órája autóztunk, mikor észrevettem, hogy Manhattan déli része felé tartunk. Mégis hová visz Rob? Bele akar hajtani az öbölbe, vagy mi? Fúrta az oldalamat a kíváncsiság, mégsem adtam meg azt az elégtételt neki, hogy elkezdek kérdezősködni. Nem sokkal később végül leállt a kocsi és mi kiszálltunk. Ámulva tekintettem a hatalmas repülőgépre, amely mellé megérkeztünk.

- Ez… a tiéd? – nyögtem ki. Egy magánrepülőn Robbal, ez aztán kemény lesz.

- Nem az enyém, csak a rendelkezésemre bocsátják, ha üzleti útra megyek – magyarázta szenvtelenül. Eközben a sofőrje kihalászott két táskát a csomagtartóból, köztük az enyémet. Istenem, remélem Ash nem szuperrövid, szupervillantós cuccokat pakolt be nekem. Még csak az kéne. – Készen állsz? – pillantott rám Rob.

- Sosem állok készen – morogtam inkább csak magamnak, mire ő elmosolyodott. Legalábbis félig. Ekkor odalépett hozzánk egy férfi, nagyjából a negyvenes éveiben lehetett, és az öltözékéből még én is kitaláltam, hogy ő a pilóta. Kezet ráztak Robbal.

- Mr. Pattinson – bólintott tiszteletteljes mosollyal. Kissé meghökkentő volt látni, hogy egy huszonéves férfi mennyivel feljebb áll a ranglétrán, mint a legtöbb nála idősebb ember. Rob felém fordult.

- Steve, a hölgy Miss Stewart. Velem tart Houstonba – mutatott be, majd a pilóta egy jóval kedvesebb mosolyt küldött felém, amit viszonoztam, mikor kezet fogtunk.

Mikor beszálltunk, megint egyik ámuldozásból a másikba estem. Azt hinné az ember, hogy ilyen csak a filmekben van. Rob szépen leültetett az egyik hatalmas – és mennyeien komfortos – ülésbe, majd helyet foglalt mellettem. Biztos jót mulatott rajtam, miközben én arra gondoltam, hogy egy hete még nem is ismertem őt, most meg egy magánrepülőn ülök.

- Mennyi ideig tart az út Houstonba? – kérdeztem. Csak hogy tisztában legyek vele, meddig leszünk összezárva a levegőben.

- Két óra, talán kicsivel több – felelte, mire én nagyot nyeltem. Remélem az emberei ki-be fognak járkálni és nem hagynak minket kettesben. Máskülönben tényleg nincs menekvés számomra. Pár perccel később szóltak, hogy minden készen áll, és felszálltunk.

Nem tudtam, mit tartogat a hétvége. Ahogyan azt sem, hogy ez a két nap minden szempontból fordulópont lesz.

8. fejezet - részlet

Lassan, de azért haladgatok a fejezet végével. Hoztam egy apró részletet ízelítőnek. :)
Abellana
 
Mikor megérkeztünk, kifizettem a taxist és máris felfelé vettem az irányt. Nem tudom, mire számítottam, de erre biztosan nem. A kanapén ott ült két ember, egymástól tisztes távolságban és valószínűleg eddig kínos csendben. Ashley és Rob.

- Ő meg mit keres itt? – sipítottam azonnal. – Csak azt ne mondd, hogy miatta kellett hazajönnöm!

- Szerintem jobb lesz, ha kettesben beszélek vele – nézett Ash Robra, mire ő csak bólintott és felállt.

- Azt hiszem igazad van – felelte, majd rám pillantott a nagyképű féloldalas mosolyával. – Lent megvárlak.

- Mi?? Mi az, hogy megvársz? Ez meg mit jelentsen? – Hiába sápítoztam, választ nem kaptam. A következő pillanatban Rob már ki is lépett az ajtónkon. Kétségbeesetten Ashley felé fordultam.

- Robert elutazik. Te is vele mész – jelentette ki, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb dolog.

Hm-hm... (frissítve)

Csak ismételni tudom a chatben leírtakat: a dolog igaznak bizonyult, ez van, ezt már csak a hülye nem ismeri be. A történetet folytatni fogom. Nem a való életükön alapul, úgyhogy nem hagyom félbe. Azt még nem tudom, hogy mikor lesz friss.

Na szóval akkor... a fejezet félig van készen és úgy terveztem, hogy ma este és holnap reggel befejezem. Na most, a jelen körülmények között azt hiszem megérthető, hogy elég bizarr lenne Robról és Kristenről írnom, és most nem is tudnék. Nagyon sajnálom, tudom, hogy voltak, akik várták.


A kérésem az lenne, hogy aki szerint egyáltalán megéri folytatni ezt a történetet, az nyomjon egy tetsziket, ugyanis komolyan nem tudom, mi legyen. Persze ez így most szörnyen komolyan hangzik, de lássuk be, furcsa lenne.


És persze félreértés ne essék, ugyanúgy imádom Kristent és Robertet ezután is, nem emiatt van a holnapi elmaradás. Ha szeretnétek, hogy folytassam, akkor talán még jövő csütörtök előtt felrakom valamikor a következő részt.

Abellana

7. fejezet

Sziasztok!
Elég nehezen jött össze ez a fejezet, csak tegnap és ma sikerült valamit kihoznom belőle, szóval nem a legjobb, na. Kicsit leeresztettem, de igyekeztem vele elkészülni és remélem szerintetek nem lesz olyan rossz. :)
Abellana 

(Kristen)

Úgy éreztem, hogy a gyomrom süllyedni kezd. Olyan jól festett a félig hivatalos felszerelésében, enyhén borostásan, mesterien kusza hajjal. Ashre pillantottam, aki mintha dühösen méregette volna Robot. Miután már vagy egy perce csendben álldogáltunk, Ashley apja szólalt meg. – Na ne ácsorogjunk már itt, menjünk be a nappaliba!

Követtük a tanácsát mindannyian. Mikor odabent Ash mellém akart ülni, az anyja rászólt, hogy üljön máshová, ő pedig leesett állal engedelmeskedett végül. Mrs. Greene kiügyeskedte, hogy Robnak kelljen mellettem ülnie, én pedig megpróbáltam olyan távolra húzódni tőle, amennyire csak tudtam. A házaspár itallal kínált minket, és mindannyian kapva kaptunk az alkalmon ebben a furcsa helyzetben. Időközben a szolgálólányuk vagy micsodájuk bejelentette, hogy kész az ebéd, és bevonultunk az étkezőbe. Nem is kétséges, hogy ki mellé ültettek megint. Megint síri csendben kezdtünk el enni.

- Kristen, egy ideje nem hallottam a szüleid felől. Hogy vannak? – kérdezte egyszer csak Mrs. Greene.

- Jól, köszönöm – feleltem tömören, majd újra beállt a csend.

- És Robert? Úgy hallom az édesapád is sokat dolgozik Londonban – folytatta a csevegést Ash anyukája.

- Mint mindig – felelte Rob szárazon, majd belekortyolt az italába. A jelenet kezdett igencsak kínos lenni és én már szinte fulladoztam. Elnézést kérve felálltam az asztaltól, hogy a mosdóba mehessek. Becsuktam magam mögött az ajtót és a tükörképemet bámultam. Az egész olyan volt mint egy szürreális színdarab. Hát még mikor kinyílt a fürdőszoba ajtaja…

- Héé – méltatlankodtam. – A kopogtatás már nem is divat?

- Csak hogy tudd, ez nem az én ötletem volt – magyarázkodott rögtön.

- Óh, tényleg? – kérdeztem szkeptikusan.

- Tényleg! Michele megőrült és minden áron azt akarta, hogy eljöjjek ma. Nem is tudtam, hogy itt leszel. – Belenéztem Rob szemeibe és úgy tűnt, hogy igazat mond. Akkor viszont Ash anyja tényleg megőrült.

- Ettől függetlenül komolyan mondtam azt, hogy nem kéne találkoznunk – sóhajtottam.

- Meglátjuk – tért vissza a szokásos gúnyos hangnemhez. Megelégeltem ezt a beszélgetést és kiléptem az ajtón, elsétálva mellőle. Mielőtt azonban visszaértem volna az ebédlőbe, meghallottam, hogy a Greene család beszélgetése furcsa irányt vett. Ekkor már Rob is kijött és hangtalanul megállt mellettem. Gyakorlatilag hallgatóztunk.

- Nem hiszem el! – kiabálta Ashley. – Folyton olyan dolgokba ütöd bele az orrod, amihez semmi közöd! Két felnőtt emberről van szó, nem kell őket összekényszeríteni!

- Értékelném, ha nem beszélnél velem ilyen hangon – felelte Mrs. Greene. – Egyébként meg a vak is látja, hogy van köztük valami szikra.

Robra pillantottam, hiszen egyértelmű volt, hogy kikről vitatkoznak. Ő csak rám villantotta a legperverzebb, egyben furcsán szexis mosolyát, mire én égnek emeltem a szemem és visszafordultam az ajtó felé, hogy jobban halljam őket.

- Majd ha ők úgy gondolják, hogy akarnak valamit egymástól, akkor tesznek érte – mondta Ash, és ezért nagyon hálás voltam neki.

- Én teszek is – suttogta Rob a fülembe, és érzékien végighúzta egy ujját a derekamon. Egyszerre akartam megpofozni és megcsókolni.

- És most elnézést – szólalt meg Ashley, majd székcsikorgás hallatszott és léptek közeledtek. Elléptünk a fal mellől, de már késő volt. Ash kilépett az ebédlőből és döbbenten megpillantott minket. – Ti hallgatóztatok?

- Negen – vágtuk rá egyszerre. Ez az összekutyult változata volt annak, hogy én nemmel feleltem, Rob pedig igennel.

Ash vágott egy grimaszt, majd újra megszólalt. – Mindegy. Amúgy is téged kerestelek, szerintem mennünk kéne – nézett rám. – Még mielőtt rossz társaságba keveredsz. – Ezúttal Robra nézett.

- Most a lelkembe tiportál – gúnyolódott az említett.

- Fogd be, kurafi – vágott vissza Ash a dühtől elvörösödő fejjel. Késztetést éreztem rá, hogy elnevessem magam a kurafi megnevezésen, de akkor én húztam volna a rövidebbet. Beleegyeztem, hogy távozzunk a kínos hangulatú ebédről.

Ashley szülei sajnálkozva fogadták, hogy menni készülünk, de a lányukat nem lehetett visszatartani. Búcsúzáskor Rob a fülemhez hajolt és belesuttogott. – Remélem hamarosan viszontlátlak – mormolta, majd leheletfinom csókot nyomott a fülem alatti gödröcskébe. Mindezt észrevétlenül a többiek számára, de egy apró nyögés majdnem elárult. Mi a fenéért teszi ezt velem?

- Bocsánat a hibbant anyám nevében – puffogott legjobb barátnőm, mikor már a metró felé tartottunk. – Valami mániája lett a múltkori jótékonysági este után, hogy összehozzon téged meg a kurafit.

- Muszáj kurafinak hívnod? – szúrtam közbe.

- De hát tényleg az! – emelte fel a hangját Ash. – Anyámat viszont ez nem érdekli, csak nyélbe akar ütni valami jó kis frigyet, hogy aztán elmondhassa, hogy mindez az ő műve!

- Akkor téged kéne összeboronálnia Robbal – vigyorodtam el.

- Na persze – horkant fel. – Van egy olyan érzésem, hogy nekem is szánt már valakit.

Hazafelé már nem beszéltünk erről, úgyis csak tovább dühítette volna Ashley-t. Mikor azonban megérkeztünk, meglepetés várt minket. Legalábbis engem. Garrett állt a bejárati ajtó előtt, hanyagul a lépcső korlátjának támaszkodva, kezeivel a zsebében. Ebben a pillanatban valahogy… aranyosnak tűnt. Ahogy rám várt és apró mosoly bújt meg a szája sarkában. Az ilyen pillanatokban nem akartam elhagyni.

- Óh – lehelte meglepetten Ash. – Szia, Garrett.

- Szia, Ashley – köszönt vissza udvariasan mosolyogva. Ash rám nézett, majd valami olyasmit motyogott, hogy magunkra hagy minket, és felment. Én kiprodukáltam magamból egy mosolyfélét és közelebb lépkedtem Garretthez.

- Sokáig vártál? – kérdeztem.

- Nem, gondoltam, hogy tart még az ebéd, de nem érdekelt – vont vállat. – Tűrhető volt?

- Elment – bólintottam. Mellé álltam és én is a korlátnak támaszkodtam.

- Szóval… arra gondoltam, hogy mivel tegnap hagytam neked egy kis teret, talán ma elmondod, hogy mik ezek a rejtélyesen gyors lelépések amiket mostanában csinálsz.

- Figyelj, Garrett…

- Nem kell nekem elszámolnod semmiről, Kristen – szakított félbe. – Nem vagyok az a fajta, ezt te is tudod. Csak tudni szeretném, hogy mi a helyzet kettőnkkel.

Felsóhajtottam. Bárcsak tudnám, hogy mi a helyzet kettőnkkel! – Tudom, hogy pár napja egy kicsit megbolondultam. És nagyon sajnálom. Megérteném, ha ezek után látni sem akarnál.

- Ne legyél már hülye – mosolyodott el, és egyik kezével maga felé fordította az arcomat. – Csak annyit akartam tudni, hogy minden rendben van-e, de nem kell többet mondanod. Bízom benned és szeretlek.

Ajkaink gyengéd csókban forrtak össze, a szívemet pedig a bűntudat hasogatta. Tegnap ezt még másik pasival műveltem. És az azt megelőző este is. Ő meg persze bízik bennem és szeret. Egy hülye, hülye, hülye barom vagyok! Hirtelen mindennél jobban akartam viszonozni az érzéseit.

- Mondd, hogy töltsük együtt a mai és a holnapi napot! – kiáltottam fel lelkesedve, miután eltávolodtunk egymástól. – Csak mondd, hogy most azonnal menjek el veled és én megteszem.

- Ezt szeretnéd? – kérdezte, miközben megsimogatta az arcom. – Egy kis időt kettesben?

Bólintottam, és egy aprócska csókot nyomtam az ajkaira.

- Akkor mondom. Gyere velem! – nézett rám mosolyogva. Felnevettem és újra bólintottam. Csak annyit kértem, hogy felmehessek szólni Ashnek és elpakoljak egy-két cuccot.

- Szóval akkor tényleg megpróbálod elfelejteni Robertet? – kérdezte legkedvencebb lakótársam, miután elmondtam neki, hogy Garrettel leszek.

- Igen – helyeseltem. – Már ma délelőtt is megmondtam neki, hogy tényleg nem lenne jó többet találkozni. Nem adom be a derekam. Ő pedig úgyis feladja előbb-utóbb.

Ashley elmosolyodott. – Szerintem jól döntesz – mondta kedvesen. – Garrett rendes srác és teljesen oda van érted.

Egyetértettem vele és abban a reményben indultam el lefelé, hogy Garrettnek talán tényleg sikerül ma elfeledtetnie velem Robot.

- Várj, Kristen! – szólt utánam Ash, mikor már majdnem becsuktam magam mögött az ajtót. – Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?

A pillantásából megértettem, miért kérdezi. Az eszem a régi, jól bevált kapcsolatot akarta. A szívem valami újra és kalandosra vágyott. És bizony mindketten ragaszkodtak a véleményükhöz, de csak egyikükre hallgathattam.

- Meg kell próbálnom – vontam vállat Ashley kérdésére, majd lementem Garretthez.

A délután hátralévő részét és az estét együtt töltöttük, és komolyan elkezdtem abban reménykedni, hogy ez az egész működhet tovább. Sétáltunk a Central Parkban, elmentünk kajálni, az estét pedig nála fejeztük be és én mindeközben jól éreztem magam. Azonban éjfél körül, mikor ő már mellettem szuszogott, én még mindig a plafont bámulva vártam a megváltó álmokat. És úgy tűnt, nem csak én nem tudok aludni…

A lehalkított mobilom hirtelen világítani és rezegni kezdett az ágy melletti szekrényen. Odanyúltam és magamhoz vettem, mielőtt Garrett felébredne rá. Egy üzenetem érkezett. Fájdalmasan felnyögtem a feladója láttán.

Holnap Houstonba utazok. Előtte még szeretnék veled beszélni.

Mégis miről? Megint játszadozni akar velem? Játszadozni én is tudok…

Nincs már miről beszélnünk, nemet mondtam. És különben is, holnap a BARÁTOMMAL leszek, ahogy ma délután is. De azért jó utat.

Kis elégtétellel biggyesztettem oda azt az utolsó pár szót, hogy azt higgye, mennyire nem érdekel. Pár percig nem is érkezett válasz, és én már azt hittem, hogy sikerült győzelmet aratnom. Gondolatban jól fejbe vertem magam amiért örültem neki, hogy végül újabb üzenet érkezett.

Meg fogom kapni, amit akarok.

Csak ennyi. Már megint ezzel jön. És már megint megijeszt az, hogy ezt el is hiszem neki. Minden erőfeszítésem, hogy ne vágyakozzak utána, kárba ment. Eltöltöttem egy napot Garrettel és még az sem volt rám olyan hatással, mint egy hülye kis sms Robtól. Tudtam, hogy ha beszélni akar velem holnap, akkor fog is. Gondterhelt sóhajjal tettem le a telefonom és feküdtem vissza Garrett mellé. Pedig ha tudtam volna, hogy mi vár rám holnap, sokkal jobban aggódtam volna…

6. fejezet

Itt is lenne a következő rész, ami nagyon remélem, hogy tetszeni fog! Kicsit nehézkesen jött létre, mert a borzasztó hétvége után hétfő reggel a monitorom is becsődölt, úgyhogy most egy régit használok, amin már a betűk is homályosak és megfájdul a fejem. :D Mindegy is, az íráshoz megfelel, szóval itt a fejezet, szerencsére időben. Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre!
Abellana

(Kristen)

Habár a felhőkarcolók ablakai elsötétültek, odalent rengeteg kocsi fénye világított. Valaki gyertyákat gyújtott a konyhában, és az üvegen keresztül beszűrődött a hangulatos világítás a szobába. Így hát jól láttam, ahogy Rob elégedetten elmosolyodik. Nyilván kedvére volt most ez az áramszünet.

- Bocs, mondani akartál valamit? Csak nem menni készültél? – gúnyolódott Rob, majd felnevetett a saját kis tréfáján. Vagy csak ennyire örült, hogy nem tudok elmenekülni.

- Nagyon együttérző vagy – morogtam.

- Ugyan már, Kristen. Komolyan azt hiszed, hogy olyan szörnyű lenne velem összezárva egy szobában egész éjjel?

- Egész éjjel? – hüledeztem. – Még mit nem! Ha azt képzeled, hogy itt maradok veled reggelig akkor elment az eszed!

Rob csak a szemeit forgatta. – Ja, persze. Mi a terved, leugrasz a legfelső emeletről? Kinyissam az ablakot? De ha akarod, neki is futhatsz, hátha betörik.

- Hogy bírnak téged elviselni a nők? – tettem fel a költői kérdést. Persze jól tudtam, hogy ezt magam sem gondolom komolyan. A nők biztosan elviselik minden hülyeségét, csak hogy az ágyába jussanak.

- Eddig még egy sem panaszkodott – felelte Rob a féloldalas mosollyal, miközben észrevétlenül közelebb lépkedett hozzám. Mielőtt észhez térhettem volna, már megint azt csinálta. A falhoz szorított. Egész testével hozzá préselt, miközben két keze a csípőmre kúszott. Ajkaival a fülemhez hajolt és leheletfinom csókot nyomott a fülcimpám alá. – Tudni akarod, hogy milyen lenne velem. Majd felrobbansz a vágyakozástól, ahányszor a közeledbe kerülök – suttogta.

Jobb keze feljebb csúszott az oldalamon. Hüvelykujjával alig érezhetően végigsimított a mellem alján, de épp csak mintha véletlenül tenné. Észrevettem, hogy mennyire kapkodom a levegőt. – Ne csináld ezt – kértem erőtlenül. De ő nem hallgatott rám. Ajkait végighúzta az állam vonalán, mígnem már csak pár milliméterre voltak a számtól.

- Ő is ennyire felizgat? – suttogta kegyetlenül, de nem várt választ. – Csak bele kell egyezned, Kristen. Egyezz bele, és én most azonnal megteszem amire vágysz.

Meggyengülten nyöszörögtem az érintései alatt, miközben Rob még szorosabban hozzám simult. Ellenkezni szerettem volna, de a végső erőim is porba hulltak, mikor ajkai az enyémekhez értek.

Meglepő éhséggel és vadsággal csókolt. Nyelve türelmetlenül hatolt be a számba és én gondolkodás nélkül utat engedtem neki. Teljesen elvesztettem minden irányítást önmagam felett, egyszerűen Rob bábuja lettem. Keze még erősebben megmarkolta a csípőmet, miközben édes nyelve rá talált az enyémre. Forró hullámok járták át minden porcikámat, a gerincem pedig jólesően megborzongott. A testem elszakadt az agyamtól és magától cselekedve még szorosabban simult az engem csókoló férfihoz.

Aztán hirtelen vége lett. Már nem éreztem magamon az ajkait. Döbbenten ziháltam és félve nyitottam ki a szemem. Rob elégedett pillantása az arcomat fürkészte. – Te teljesen megőrültél? – vontam kérdőre dühösen. Becsapva éreztem magam. Én csaptam be magam. Mindvégig azt próbáltam hazudni a saját józan eszemnek is, hogy nem érdekel Rob. Erre most itt van a bizonyíték, hogy milyen szánalmasan gyenge vagyok. Az ajkaim még mindig bizseregtek.

Mintha csak hallotta volna a gondolataimat, megszólalt: - Nekem nem tudsz hazudni, Kristen. – Nem tudtam mit felelhetnék erre. Mérgesen ellöktem magamtól és a szoba legtávolabbi pontját vettem célba, ahol lerogytam a fehér bőrkanapéra. Őt persze nem érdekelte, hogy nem akarok a közelében lenni – vagyis akartam, de nem lett volna tanácsos – és leült mellém, szembefordulva velem.

- Egyet mondj meg – sóhajtotta. – Ha nem lenne barátod, akkor is ellenkeznél?

- Természetesen! – vágtam rá hipersebességgel, mire ő kérdőn felvonta az egyik szemöldökét. Nem hitt nekem. – Akkor is nemet mondanék, mivel engem nem érdekelnek az ilyen… kapcsolatok.

Rob gúnyosan felhorkant. – Hát hogyne. Kristen, az ártatlan és megbízható lány, aki épp az előbb csalta meg majdnem a barátját.

Felpattantam idegességemben, mert attól tartottam, hogy megpofozom. – Ne próbálj úgy tenni, mintha ismernél – sziszegtem. Rob kissé meglepődötten vizsgálgatta az arcom.

- Ahogy akarod – felelte végül. Kis ideig csendben maradtunk, így jól hallottam a zuhogó eső hangját. Nem érdekelt már ez sem, csak haza akartam jutni, bebújni az ágyamba, és nem gondolni Robra. El akartam felejteni, hogy mekkora hatással van rám. Azt akartam, hogy legyen egy normális kapcsolatom Garrettel. Meg akarom próbálni szeretni őt. – Kristen, figyelj… - kezdte Rob megenyhültebb hangnemben, de nem tudta befejezni, mivel hirtelen újra vakító világítás töltötte be a sötét szobát. Az épületek ablakai is újra apró, sárga pontokként vesztek bele az éjszakába. Véget ért az áramszünet.

Ránéztem Robra, és ő tudta, hogy ez mit jelent. – Elmegyek – mondtam rögtön, máris kifelé masírozva a szobából. Természetesen utánam jött.

- Várj, Kristen! Legalább engedd, hogy Rupert haza vigyen. Vihar van és most lehetetlen taxit fogni.

- Nem, Rob… szeretnék egyedül menni – mondtam. Látszott, hogy kezdi elveszteni a türelmét.

- Ne csináld már! Hihetetlenül makacs vagy – csóválta a fejét.

- Csak hagyj békén, Rob – sóhajtottam fáradtan. – Hazamegyek, méghozzá egyedül és kész.

Kiléptem a lakásból, amilyen gyorsan csak tudtam, és idegesen elkezdtem a liftgombot nyomogatni. Rob még utoljára utánam szólt. – Gondold át, amiről beszélgettünk, Kristen.

Nem feleltem, és szerencsére ő nem is várt választ. Két perccel később már lent voltam a szakadó esőben. Tényleg lehetetlen volt taxit fogni, az a lehetőség pedig, hogy a metrón üljek egy csomó emberrel miközben kavarognak a fejemben a gondolatok, elviselhetetlen volt. Tényleg egyedül akartam lenni.

Nagy sietséggel tizenöt perc alatt hazaértem, és teljesen elázva léptem be a lakásba. Meglepődve vettem észre, hogy máris elmúlt éjfél. Ashley-t nem láttam sehol, úgyhogy gondolom aludt. Ennek most örültem.

A vihar miatt egészen lehűlt a levegő, és a rám tapadó vizes ruháktól is vacognom kellett. Forró zuhany alá akartam állni, de már semmihez sem volt erőm. A szobámban ledobáltam magamról a csöpögő ruhadarabokat és felvettem egy száraz pólót és egy melegítő nacit, majd a vizes hajammal mit sem törődve az ágyba zuhantam.

Mikor felébredtem, úgy éreztem magam mintha egy percet sem aludtam volna. Reflexből azonnal ki akartam kapcsolni az ébresztőmet, de rájöttem, hogy nem az ébresztett fel. A fejem szétrobbanni készült. Mostanában keveset aludtam, úgyhogy most is megpróbáltam visszaaludni, hátha attól elmúlik. Egy idő után feladtam és kimentem a fürdőbe és bevettem egy fájdalomcsillapítót. Mikor vissza akartam menni a szobámba, Ash lépett ki az övéből, kicsit kómás fejjel.

- Miért vagy fent? – kérdezte meglepődve. – Nem csak negyven perc múlva kell kelned?

- A fejfájásomtól nem tudok aludni – feleltem, majd Ashley elugrott tőlem mikor egy hatalmasat tüsszentettem.

- Elkaptál valamit? – nézett rám aggódva.

- Szerintem megfáztam. Tegnap az esőben jöttem haza – magyaráztam.

- Honnan? – követelte a választ Ashley gyanakodva. Ajjaj, ez nem fog neki tetszeni.

- Robtól. De kérlek, ezúttal tartsd meg a szentbeszédet magadnak, tudom, hogy távol kellene tartanom magam tőle.

Ashley felsóhajtott, majd leültetett engem a kanapéra, hozzám vágott egy takarót és a konyhába ment teát főzni. – Most már tényleg el kell mondanod, hogy mi a franc folyik köztetek, Kris – mondta, miközben a bögrékkel csörömpölt. Nem nézett rám, és így nekem is könnyebb volt elmesélni neki az egészet a legelejétől a tegnap esti távozásomig. Ash döbbenten fogadta Rob szándékait.

- És te gondolkodni fogsz rajta? – kérdezte végül. – Talán te is azt akarod, amit ő?

- Én Garrettel szeretnék lenni, és ezt Rob is tudja. Megígértem magamnak, hogy adok még egy esélyt a normális kapcsolatnak. Amit Rob akar, az… nekem nem elég – vallottam be vonakodva.

- Hát persze, hogy nem! Egy lány sem akar olyan kapcsolatot, amiben egyáltalán nincsenek érzelmek – helyeselt Ashley.

- Mégsem tudom őt kiverni a fejemből – motyogtam halkan.

- Végül úgyis a te választásod lesz, Kris – simogatta meg a vállam együttérzőn. – Gondolkodj el rajta, hogy mi neked a legjobb.

A legjobb. Naná. Bárcsak tudnám. Ash belém diktált egy csomó forró teát és megparancsolta, hogy telefonáljak a munkahelyemre, hogy lebetegedtem és nem tudok bemenni. Mielőtt elment, még vagy ötször megkérdezte, hogy biztosan jól leszek-e, én pedig sűrű orrfújások és tüsszögések közepette bólogattam.

Furán éreztem magam, mert már nagyon régóta nem betegedtem meg és pláne nem töltöttem az egész napot ágyban. Délelőtt már épp sikerült volna aludnom egy kicsit, mikor kopogást hallottam. Bosszankodva álltam fel és léptem az ajtóhoz, majd döbbentem néztem az ott álló személyre. – Te mit keresel itt?

- Imádom a szívélyes fogadtatást – villantotta meg legidegesítőbb és legszívdöglesztőbb mosolyát, majd belépett a lakásba, nem is zavartatva magát. – Látni akartalak.

- Honnan tudtad, hogy nem dolgozom? – kíváncsiskodtam.

- Ne kérdezd meg és akkor nem kapsz olyan választ ami nem tetszene – tanácsolta. Gyorsan végigmért majd a szemembe nézett. – Csinos vagy – állapította meg olyan hangon, mint ahogy az ember kijelenti, hogy szerda van.

- Te vagy hazudsz vagy borzasztó ízlésed van – horkantam fel. A legkevésbé sem voltam csinos. Melegítőben és pólóban voltam, az orrom pedig olyan pirosan világított, mint egy jelzőlámpa.

- Kitűnő ízlésem van és hazudni sem szokásom – jegyezte meg szárazon. – Engedned kellett volna, hogy a sofőröm haza hozzon. A makacsságod miatt vagy most beteg.

- Köszi a kioktatást – grimaszoltam, Rob pedig lehuppant a kanapéra. A konyhába mentem és újabb bögre teát melegítettem magamnak, miközben az illem kedvéért megkérdeztem: - Megkínálhatlak valamivel?

- Nem, köszönöm – válaszolta ő is ugyanolyan illedelmesen. A bögrémmel a kezemben én is letelepedtem a kanapé végébe, a lehető legmesszebb Robtól. – Gondolkodtál már azon, amiről tegnap este beszéltünk?

- Jaj, Rob – nyögtem fel fájdalmasan. – Időm sem volt ezen gondolkodni. Sőt, nem is akarok. Jól megleszek a barátommal és kész.

- Igazán? És ami tegnap este történt? – Rob közelebb kúszott hozzám, de ha elkezdtem volna hátrálni, a padlóra zuhantam volna.

- Letámadtál én pedig teljesen lefagytam és képtelen voltam reagálni – vázoltam fel a helyzetet.

- Egyetlen csóktól olyat éreztél, amilyet a barátoddal soha! Valld be! – Még közelebb jött, és most már tényleg csak pár centi választott el minket. Tudtam, hogy mi fog történi. Megint.

- Ne csináld, Rob – suttogtam. – Ha most megcsókolsz akkor nem tudok a számon át levegőt venni és megfulladok.

Elég hangulatgyilkos mondat volt, de Rob csak felnevetett és a következő pillanatban a tarkómnál fogva magához rántott és sokkal finomabban kóstolgatta az ajkaimat, mint tegnap este. Így talán még csábítóbb volt. Abba akartam hagyni, el akartam húzódni, de nem ment. Mert ha most elhúzódok, akkor vége lesz, és ki tudja mikor érezhetem ezt megint? Így hát viszonoztam ajkai lassú és gyöngéd játékát, elfeledkezve minden másról.

- El akarod fogadni az ajánlatomat, te is tudod – mormolta a fülembe, miután ajkaink szétváltak. A szemembe nézett és a következő szavakat meglepő ridegséggel mondta. – Hazudhatsz magadnak még egy ideig, de nem éri meg.

- Most menj el, Rob – hajtottam le a fejemet. – Nem hiszem, hogy jót tenne, ha többet találkoznánk.

Rob felegyenesedett, majd gőgösen rám nézett. – Ahogy gondolod. Viszlát, Kristen.

A következő pillanatban már be is csapta az ajtót, én pedig csak ültem ott tovább, mint egy rakás szerencsétlenség. Bántott ahogyan beszélt, valahogy mégsem hittem, hogy feladja. Sőt, legbelül reménykedtem abban, hogy másnap már tovább „zaklat” mintha mi sem történt volna.

Egész délután azzal voltam elfoglalva, hogy szidjam magam, amiért megint elcsavarta a fejemet. Mikor Ashley hazatért, rögtön a hogylétemről faggatózott, és én megnyugtattam, hogy a sok forró lötty meg a fájdalomcsillapító megtette a hatását, és reggelre talán már semmi bajom nem lesz.

- Akkor jó, ugyanis anyám megígértette velem, hogy holnap elmegyünk hozzájuk ebédelni. Mondtam neki, hogy te beteg vagy, de ragaszkodik a jelenlétedhez – magyarázta Ash.

- Gondolom elmehetek – vontam vállat. Egy ebédtől még nem lesz bajom. – Egyébként ma itt járt Rob. Fogalmam sincs, honnan tudta meg, hogy nem vagyok a munkahelyemen, de megjelent itt és megint megcsókolt.

- Kristen! – ütötte meg a vállam Ash. – Ha mindenféle dúsgazdag seggfejekkel akarsz smárolni, előtte legalább tájékoztasd a barátodat! Talán elfelejtetted, hogy neked olyanod is van?

- Nem felejtettem el – sóhajtottam. – De akárhányszor megjelenik az említett seggfej, az agyam vakációzni megy.

Ash csak a szemeit forgatta. – Na jó, inkább azt mondd meg, hogy akkor eljössz-e velem holnap! Anyám kinyír, ha nem!

- Persze, hogy elmegyek – feleltem megenyhülve. A nap hátralévő részében nem esett több szó Robról, aminek örültem. Egy forró fürdő után bebújtam az ágyba és máris mélyen aludtam.

Másnap már sokkal jobban éreztem magam és dolgozni is bemehettem volna, de mikor Chloe felhívott és megkérdezte hogyan érzem magam, azt válaszoltam neki, hogy mindenképpen kell még egy nap, hogy kifeküdjem a megfázást. Nem volt nagy füllentés, hiszen azért nem voltam annyira a toppon. Ashnek sem kellett aznap dolgoznia, úgyhogy elbeszélgettük a délelőttöt, na meg kicsit rendet raktunk a lakásban, mert eléggé ráfért már. Nem sokkal dél után együtt mentünk a szüleihez, akik Tribeca városrészének egyik legelőkelőbb házában laktak.

Mikor megérkeztünk, Mrs. Greene kitörő örömmel fogadott minket, amiben mégis volt valami kimért udvariasság. Bírtam Ash szüleit, de borzasztó sznobok voltak, főként az anyja. Csak azután vettük észre, hogy más is csatlakozott ma hozzánk, miután Mr. Greene is megölelgetett minket. Ashley édesanyja megszólalt és a másik vendég felé intett:

- Ha nem csal az emlékezetem, Robertet már ismeritek.

5. fejezet

Sziasztok!!! :)
Elérkezett a csütörtök, így hát az újabb rész is. Köszönöm a véleményeteket! A függővégekért bocsánat - különösen tőled Orsi, tudom, hogy agyvérzést kapsz tőlem :D - de egyszerűen függővég függő vagyok. Bár azt mondhatnám, hogy ennek a végén nem fogtok utálni. :D Azért annyira nem vészes. Remélem tetszeni fog és számíthatok a véleményetekre! :)
Abellana

(Kristen)

Mikor felmentünk Garrett lakására, azonnal leültetett a kanapéra és fél perccel később a kezembe nyomott egy poharat. Vörösbor volt benne. Csak nem le akar itatni…? Magának is töltött, majd ő is leült a kanapéra, nagyjából velem szemben elhelyezkedve. – Mi volt tegnap este? – kérdezte hirtelen. Én ijedten kaptam rá a pillantásom.

- Tegnap este? – kérdeztem vissza értetlenül.

- Hát mikor vissza kellett menned a hotelbe!  Történt valami baj?

- Óh – fújtam ki a levegőt megkönnyebbülten. – Semmi ilyesmi. Csak amiatt a férfi miatt volt.

Garrett felhorkant. – Az ilyenek mindenkit ugráltatnak. De szerencsére ma elment, úgyhogy nem kell emiatt aggódnod.

- Hát igen – motyogtam. – Figyelj, tényleg nagyon sajnálom a tegnapit.

- Felejtsük el – mosolygott rám Garrett, majd letette a bort a kezéből. Én már néhány korty után letettem. Közelebb hajolt hozzám és ajkai megérintették az enyémeket. Emlékeztettem magam, hogy Garrett jobb barátnőt érdemel, mint amilyen mostanában voltam. Eldöntöttem, hogy ezentúl próbálom jobbá tenni a kapcsolatunkat.

Így hát belemerültem a csókjába és igyekeztem szenvedélyesen viszonozni, ami számára zöld jel volt a folytatásra. Hátradöntött a kanapén és fölém kerekedett, miközben egyik keze a combomat kezdte simogatni. Nem tiltakoztam ellene, mivel talán így elfeledkezem Robról. Aki ma olyan közel volt hozzám és aki olyanokat mondott nekem, amitől a legtöbb nő azonnal az ágyába ugrana. Elképesztően nagy a csábítás, hiszen csak egyetlen szavamba kerülne amire annyira vágyom legbelül. Elképzeltem, ahogyan ő csókol és ő forrósítja fel a testem minden érintésével…

Hirtelen eltoltam magamtól Garrettet, mikor rájöttem, hogy még most is csak Robra tudok gondolni. – Valami baj van? – zihálta.

- Sajnálom, de nekem ez most nem fog menni – mondtam. Garrett felsóhajtott, majd egyik kezével felemelte az állam, hogy a szemébe nézzek.

- Kristen, ha valami baj van, nyugodtan mondd meg – szólt higgadtan.

- Nem, én… tudom, hogy mostanában elég furcsán viselkedem. Azt is tudom, hogy mostanában nem voltam valami jó barátnő, de az az igazság, hogy most minden egy káosz – fakadtam ki.

- Tudok valamiben segíteni? – érdeklődött gyengéden, mire én legszívesebben elsírtam volna magam. Mi ketten nem egymást érdemeljük. Felálltam és a vállamra vettem a táskám. Úgy döntöttem, hogy a kérdését most nem is veszem figyelembe.

- Ígérem, hogy mostantól jobban fogok próbálkozni – mondtam. – Tényleg akarom, hogy mi ketten működjünk. De most van valami amit el kell intéznem.

- Kristen…

- Sajnálom, de tényleg el kell mennem. Később beszélünk. – Csak ennyit mondtam, és a következő pillanatban már el is tűntem a lakásából. Lehetetlen, hogy egy normális kapcsolat részese legyek, ha folyton másik pasi jár az eszemben. Le kell zárnom magamban ezt a pár napos hülye kis szeszélyt, és ha ehhez az kell, hogy beszéljek Robbal, hát legyen.

Rátekintettem az órámra, ami fél kilencet mutatott. Ha most taxit fogok és nem lesz olyan nagy a forgalom, talán odaérek. Leérve azonnal le is intettem az egyik taxit és bemondtam a szálloda címét. Magamban szitkozódni kezdtem, ugyanis a forgalom miatt folyton álltunk. Idegesen tekintgettem az órámra minden percben. Tényleg hallani akartam pár dolgot Robtól és a kíváncsiságom nem várhatott holnapig.

Fellélegeztem mikor megérkeztünk, és gyorsan kifizettem a taxist. Kiszállva megint az órámra néztem, ami szerint nem sokkal múlt kilenc. Még talán itt lesz, hiszen senki sem ennyire pontos. Na jó, belőle kinéztem, hogy nagyon is az. Belépve rögtön a recepcióhoz siettem.

- Paul! Itt van még Ro… izé, Mr. Pattinson? – kérdeztem rögtön.

- Az egyik embere épp most jelentkezett ki helyette – hangzott a felelet, én pedig csalódottan felnyögtem. – De ő még csak most fogja elhagyni a szállodát.

Ettől újra felélénkültem és további választ nem várva a lift felé indultam. Vagy tízszer megnyomtam a hívógombot, pedig tisztában voltam vele, hogy így sem fog gyorsabban jönni. De túl sok volt bennem a felesleges energia…

Mikor beszálltam a liftbe, némi elégtétellel jöttem rá, hogy most nem is igazán izgulok, inkább csak fúrja az oldalam a mérhetetlen kíváncsiság. Tudni akartam, hogy mégis miért én kellek neki és kicsit szégyenkezve vallottam be magamnak, hogy a feltételei is érdekelnek. Még akkor is, ha a jövőben semmi közöm nem lehet hozzá.

Szinte már meg sem lepődtem, mikor a lift ajtaja kinyílt és én szemben találtam magam Robbal. Ott volt mellette a sofőrje is, de most ez sem érdekelt. – Beszélnünk kell – jelentettem ki a szemébe nézve, és magam is meglepődtem a hangom magabiztosságán.

Csupán halvány jelét adta a meglepődésnek, de rögtön elmosolyodott. Azzal a gúnyos, „én mindenkit megkaphatok”-mosollyal. – Rendben – felelte. Ő és a sofőr beszálltak a liftbe, ami elindult a földszint felé.

- Remélem nem bánod, de a szállodát most el kell hagynom. A kocsiban fogunk beszélgetni – mondta, figyelembe sem véve az emberét.

- Hová viszel? – kérdeztem kissé ijedten.

- Nyugalom, Kristen – felelte Rob higgadtan. Semmi mást nem mondott. Mikor leérve kiszálltunk a liftből, Rob sofőrje megszólalt.

- Hátul kell kimennünk – mondta mély, mégis valahogy barátságos hangján.

- Igen-igen, tudom – legyintett Rob türelmetlenül, a sofőr pedig azonnal arra terelt minket.

- Miért kell hátul mennünk? – kíváncsiskodtam, akaratlanul is lehalkítva a hangom.

- Újságírók – felelte Rob tömören. – Nagy megegyezés született ma, ők pedig tudni akarnak róla és már jól tudják, hogy itt tartózkodom. Ezért hátul megyünk ki. Nem éppen a munkámról cikkeznének, ha mi ketten kilépnénk azon az ajtón.

- Óh – nyögtem ki. Erre nem is gondoltam. Néhány pillanattal később már kint voltunk. Rob a fejével biccentett valamit a sofőrnek, aki erre bólintott és beszállt. Rob hidegen rám mosolygott, majd kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját, arra várva, hogy én is beszálljak. Mikor mindketten bent voltunk, azonnal elindult az autó egy számomra ismeretlen úti cél felé.

- Nos, miről szeretnél beszélgetni? – nézett rám Rob. – Csak nem máris meggondoltad magad?

- Természetesen nem – vágtam rá gyorsan. Talán túl gyorsan. Rob elmosolyodott.

- Akkor miben állhatok a rendelkezésedre? – kérdezte.

- Én csak… nem is tudom – hebegtem elbizonytalanodva. Mégis mi a francért kellett megint eljönnöm hozzá? – Hogy a fenébe képzelted ezt az egészet? Azt akarod, hogy csak úgy ejtsem a barátomat egy pasiért aki nem is akar tőlem semmit?

- Te mindent feketén és fehéren látsz, Kristen – sóhajtotta Rob. – Nem veszed észre, hogy én kiutat ajánlok neked. Te is jól tudod, hogy nem akarsz a barátoddal lenni, de a te kis világodnak megvannak a szigorú keretei, és megszoktad már a kapcsolat kényelmét. De én látom, hogy nem ilyen vagy legbelül.

- Áh, szóval te azt hiszed, hogy annyira ismersz engem! – kiáltottam fel. – Tudod mit? Ha találkozol egy nővel, két nappal később ne kérd meg, hogy legyen a szajhád!

- Bocsáss meg, jobban éreznéd magad, ha később kértelek volna meg? – kérdezte Rob, miközben láthatóan nagyon jól szórakozott a kitörésemen. Teljesen felhúzott a nagyképűsége és az, ahogyan rólam beszélt.

- Állítsd le a kocsit! Mondd, hogy álljon meg! Kiszállok!

- Eszem ágában sincs – felelte higgadtan.

- Állítsd le a kocsit vagy most azonnal kiugrom – fenyegetőztem a legijesztőbb hangommal. Azonban ez sem hatott Robra. Dühösen morgott egyet, és hirtelen rám vetette magát. Két kezemet az üléshez szorította, arca pedig egy hajszálnyira volt az enyémtől. Zihálni kezdtem a közelségétől. Tekintete félelmetes keménységgel fúródott az én pillantásomba.

- Civilizált, felnőtt emberek módjára fogunk beszélni – mondta lassan, a suttogásnál alig hangosabban. – Megértetted?

Lehunytam a szemem és bólintottam egyet. Ő elengedte a kezeimet, majd újra ugyanúgy ült, mint pár perccel ezelőtt. Egyszerre lettem csalódott és megkönnyebbült az érintése hiányától. Ráadásul elérte, hogy úgy érezzem magam, mint egy buta kislány. Néhány idegtépő percig csendben ültünk és közben meghallottam, hogy odakint dörög az ég.

- Nem hiszem, hogy annyira ismerlek – szólalt meg egyszer csak Rob. Pár pillanatig megpróbáltam értelmezni a szavakat, majd rájöttem, hogy arra válaszol, amit néhány perce mondtam neki. – De szerintem senkinek sem hagyod, hogy igazán megismerjen. Van benned valami más. Ez vonz engem, Kristen.

Elgondolkodva vizslatta az arcom, nekem pedig megint felgyorsult a szívverésem. Én vonzom őt. Hihetetlennek tűnt a gondolat. Minden egyes szavával valami bűnös élvezet felé csábított és én túlságosan gyenge voltam az ellenálláshoz.

Nem tudtam mit feleljek a szavaira, de szemlátomást nem is várt választ. Nem sokkal később leállt a kocsi. Még nem esett, de a zajos városon mégis valami súlyos csend terpeszkedett, a levegő pedig megtelt feszültséggel. A vihar előtti csend…

Kiszállva megállapítottam, hogy egy hatalmas épület előtt voltunk. Rob mellém lépett és úgy nézett fel az égimeszelőre, mintha ő is most látná először.

- Hol vagyunk? – kérdeztem.

- Az 56. utca és a Broadway sarkán – felelte Rob kedélyes mosollyal.

- Óh, így már is érthető – puffogtam. Ő még jobban elmosolyodott.

- Itt lakom, Kristen. – Mindössze ennyit mondott, majd intett, hogy kövessem és elindult előttem. Nekem közben csendesen koppant az állam a betonon. Miért hozott ide?

Mikor az ajtónyitogató ember – egyáltalán mi a nevük ezeknek? – meglátta őt, azonnal tiszteletteljesebb tartást erőltetett magára és mosolyt festett az arcára. Rob rá se hederített. Egy szó nélkül beszálltam vele a liftbe, ő pedig megnyomta a legfelső gombot. Ezúttal csak ketten voltunk.

- Miért hoztál ide? – kíváncsiskodtam kissé félénken. Ő elégedetten elmosolyodott.

- Nincs okod az aggodalomra – mondta válasz helyett. Szerintem meg nagyon is van rá okom, de ezt inkább nem mondtam ki hangosan. Ennyire azért nem akartam gyávának tűnni.

Mikor kinyílt a liftajtó, Rob egy udvariasnak szánt mozdulattal kitessékelt maga előtt, majd beléptünk egy hatalmas lakásba. Időm sem volt körbepillantani, mikor meghallottam egy közeledő női hangot. – Örülök, hogy megérkezett Mr. Pa… óh. – Döbbenten vett észre a kedvesen mosolygó nő. Alacsony volt, rövidre vágott barna haja pedig nagyon „mamás” volt. Ránézésre talán az ötvenes éveiben járhatott.

- Elnézést, nem tudtam, hogy hölgy társasága is van ma este – mosolyodott el kínosan Robra nézve, akinek ekkor szabályosan szeretetteljes kifejezés jelent meg az arcán, amitől most én döbbentem le.

- Patty, a hölgy Miss Stewart. Kedves… ismerősöm – mondta, miközben próbálta visszafojtani a vigyorát. – Kristen, ő a házvezetőnőm, Patricia.

Az említett kedvesen megszorongatta a kezem és rám mosolygott. – Hívjon csak Pattynek, kedves – szólt, majd újra Robra nézett. – Kívánnak most vacsorázni?

- Azt hiszem később, Kristennel megbeszélnivalónk van – felelte, mire a házvezetőnő bólintott és máris magunkra hagyott minket. Most először alaposan végigmértem a helyiséget. A hatalmas előtér egybe volt nyitva a konyhával. Minden modern volt és egyszerű, semmi csicsás díszítés vagy ilyesmi. Az előtérben fehér szőnyeg takarta a végtelenül fényes, szürke csempelapokat. A konyháról üvöltött, hogy egy férfi lakásához tartozik. Szögletes formák, fényes faborítás, rozsdamentes acél. Semmi felesleges giccs. – Gyere – szólalt meg egyszer csak Rob, félbeszakítva a felderítésemet.

Követtem a konyha melletti helyiségbe. A falak fele ablakokból állt, a többi része pedig fehér volt, akárcsak a szőnyeg. Fekete, bőr borítású puffok és fehér bőrkanapé foglalta el a helyiséget, középen egy üvegből készült asztallal. A sarokban valami ultramodern tévé terpeszkedett. A fejemet tettem volna rá, hogy Robnak zéró köze volt a berendezéshez.

Kitekintve a hatalmas ablakokon, lélegzetelállító kilátás tárult elém. Az egész Central Park látható volt innen, sőt, Manhattan nagy része is. A távolban megpillantottam az egyik hidat is. – Elképesztő – ámultam el halkan, azt hiszem csak magamnak suttogva. Rob szórakozottan kitekintett az éjjeli város fényeire, de ő nem méltatta több figyelemre. – Foglalj helyet, Kristen – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Leültem a fehér kanapé egyik végébe, ő pedig egy bárszekrényhez lépett és elővett két poharat.

- Azért vagy itt, mert tudni akarod, hogyan is működne ez az egész – jelentette ki. Nem ellenkeztem. Leült mellém és felém nyújtotta az egyik poharat. Ebben nem bor volt, mint Garrettnél. Whiskey.

- Volt már egyáltalán monogám kapcsolatod? – kérdeztem őszinte kíváncsisággal. Rob a szemeit forgatta majd beleivott az italába. Én is ezt tettem.

- Persze, hogy volt. Nem vagyok olyan rossz, mint amilyennek hiszel. Persze az a kapcsolat is nélkülözte az érzelmi kötődést.

- Miért ódzkodsz tőle ennyire? – grimaszoltam.

- Nem ódzkodom. Egyszerűen csak nem hiszek benne – vont vállat. A jelenlétében most először felnevettem.

- Mi az, hogy nem hiszel benne? A szerelemben? Hogy nem hihetsz benne?

Rob az arcomat fürkészve megszólalt. – Voltál már valaha szerelmes, Kristen?

A kérdés kissé mellbe vágott. Kényelmetlen téma volt ez számomra. – Nem igazán – feleltem kelletlenül. – De a hátam közepét se láttam még soha, mégis készségesen elhiszem, hogy létezik.

Rob jóízűen felnevetett, amitől elmosolyodtam. Furcsán jó érzés volt hallani. – Emlékszel mit mondtam, mikor tegnap este ott álltunk az ajtód előtt? – kérdezte. Hihetetlen, hogy csak tegnap volt, annyi minden történt azóta.

- Mocskos módszerek – motyogtam az italomat fixírozva.

- Nem akarom őket bevetni, Kristen – felelte. – Nos, ahogy mondtam, azt szeretném, ha mindig rendelkezésemre állnál. Azt akarom, hogy az enyém legyél, bármiféle ellenkezés nélkül. És eszem ágában sincs osztozni.

- Szóval szakítsak Garrettel, hogy egyike lehessek azoknak a nőknek, akikkel henteregsz? – horkantottam megvetően.

Rob a homlokát ráncolva elgondolkodott. – Jól van – vágta rá végül.

- Mi van jól? – kérdeztem értetlenül.

- Vannak olyan lányok, akikkel egyszer lefekszem és soha többet nem látom őket. Vannak olyanok, akiknek többször keresem a társaságát. De ha ez az ára, megpróbálhatjuk a monogám kapcsolatot is. Persze ez továbbra sem jelentene semmit, csak két felnőtt lennénk, mindenféle kötöttség nélkül.

- Óh, milyen nagylelkű vagy – kiáltottam fel hitetlenkedve. – Ráadásul úgy beszélsz, mintha máris beleegyeztem volna.

Rob újból elővette a gúnyos féloldalas mosolyt. – Bele fogsz egyezni, Kristen – felelte teljes nyugodtsággal. A magabiztosságától idegesen felpattantam és a szoba másik végébe mentem, így újból az ablakok előtt álltam.

- Nem tehetem ezt Garrettel – győzködtem magamat. – Én nem ilyen vagyok.

- Tudom, hogy akarod, Kristen – suttogta Rob csábítóan, miközben felállt és lassan mellém lépett. Egyik ujja végigsimított szabadon hagyott karomon, amire rögtön reagált a testem. Lehunytam a szemem és fájdalmasan sóhajtottam.

- Nem mondok igent – mondtam viszonylag higgadt hangon. A gúnyos mosoly újra visszatért.

- Majd fogsz – felelte a szemembe nézve. Már épp ellenkezni kezdtem volna, az arcába akartam kiabálni, hogy elmegyek és ezt verje ki a fejéből. De ekkor az én balszerencsém elzárt előlem minden menekülési útvonalat.

Hatalmas villanás világította meg az égboltot, a következő pillanatban pedig vészjóslóan hangos dörgés töltötte be a teret. Fél pillanat alatt hirtelen minden fény kihunyt. A szoba lámpái és a konyhából beszűrődő fény nem világítottak többé. Sőt, odakint is minden sötétségbe borult. Manhattant megszállta az áramszünet. Engem pedig összezárt Robbal.