2013. február 21., csütörtök

25. fejezet



Megérkezett az új rész, elég sok idő után sajnos, de legalább jó hosszú. Ezután még két fejezet lesz, és megpróbálok majd sietni velük, hogy azokra ne kelljen ennyit várni. Remélem tetszeni fog. :)
Abellana


(Kristen)

Nem túlzok, ha azt mondom, hogy a két órás kocsikázás az ex-pasimmal életem egyik legkínosabb élménye volt. Bár kétségtelenül az is toplistás pillanatnak számít, mikor megkértem, hogy húzza ki a bajból annak a férfinak a nővérét, akiért elhagytam őt. De némi könyörgés és rábeszélés után Garrett beleegyezett. Mert jó ember volt és mert hallotta a hangomon, hogy nagy baj lehet.

Robnak mindössze egy rövid üzenetet hagytam, amiben azt írtam, hogy korán kellett munkába mennem és nem akartam felébreszteni. Reménykedtem benne, hogy nem fog az éjszaka közepén felébredni, és csak reggel látja meg az üzenetet, különben rájön a füllentésre.

Nem sokkal hajnali kettő után érkeztünk meg Philadelphiába. Csak párszor jártam a városban, úgyhogy nem voltam itt jártas, de azt még én is felfogtam, hogy a cím amit Lizzy megadott, nem éppen a legjobb környéken volt. Az egyik lepukkant háztömb körül körözve megpillantottam őt. Szőke haja kócosan terült szét a vállán, könnyei pedig az erős smink miatt fekete csíkokban száradtak meg az arcán. Pocsékul nézett ki, de valami még pocsékabbá tette. Az arcán lévő vér.

Garrett leállította a kocsit és küldött felém egy pillantást, mintha csak azt kérdezte volna „mi a fenébe kevertél engem?”. Jó kérdés. Kiszálltam és azonnal Liz felé indultam, aki sírva borult a nyakamba.

- Mi történt? – kérdeztem aggódva. Lizzy csak megrázta a fejét és idegesen tekintett hátra, amiből még én is megértettem, hogy gyorsan el kell húznunk innen. Besegítettem a hátsó ülésre, aztán én is visszaültem Garrett mellé. Az ő tekintete is aggódva méregette Lizzy-t a visszapillantó tükörben, majd kérdőn nézett rám. – Menjünk – bólintottam.

Egy darabig türelmetlenül bár, de hagytam, hogy Liz kisírja magát, majd hátra fordultam hozzá. – Talán kórházba kéne vinnünk – javasoltam csendesen.

- Nem, nem kell, jól vagyok! – tiltakozott rögtön hevesen.

Garrett felhorkant. – Nem úgy tűnik – dünnyögte.

- Mi a fene történt, Lizzy? – követeltem választ újra, mire ő felsóhajtott.

- Bajba keveredtem – kezdte a sírástól reszelős hangon. – Ahogy azt terveztem, elkezdtem utazgatni. De sehol sem maradtam sokáig. Aztán mikor itt kötöttem ki, megismertem egy férfit. A neve Adrian, csak két évvel idősebb nálam. Először csak meghívott egy italra, kedves volt hozzám és tényleg őszintének tűnt.

Éreztem, ahogyan grimasz kúszik az arcomra. Hát nem így kezdődik egy csomó rémtörténet? A férfi, akiről azt hiszed, hogy jó lesz hozzád… aztán bumm, hirtelen kiderül, hogy valójában egy seggfej.

- Egy ideig minden rendben ment – folytatta Lizzy. – Bolondultunk egymásért, vagy legalábbis én így hittem, ezért itt maradtam, mivel amúgy sem volt konkrét úti célom. Aztán kiderült, hogy elég gyakran nyúl drogokhoz. De még mindig az az édes srác volt, akinek nem lehetett ellenállni és tudtam, hogy Rob ezt nagyon is ellenezné, de nem szóltam érte. Néha bedühödött és durva lett, de ez sosem tartott sokáig, úgyhogy nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Ma végül azt is megtudtam, hogy nem csak fogyasztja a drogokat, de üzletel is velük. Valami rosszul sült el, és… rajtam vezette le. Teljesen más lett. Elkezdett azzal fenyegetőzni, hogy megöl és…

- Most már minden rendben, biztonságban vagy – szakítottam félbe Liz mondanivalóját mikor újból sírni kezdett. Az út hátralévő részében a csendet csak egy-egy halk szipogás törte meg a hátsó ülésről.

Reggel fél ötkor érkeztünk vissza New Yorkba, éppen mikor világosodni kezdett. Hosszú volt az éjszaka, nagyon fáradt voltam, de tudtam, hogy még nincs vége…

Mikor végre kiszálltunk a kocsiból, Lizzy előrement, hogy beszélhessek Garrettel, így hát ott álldogáltunk kettesben, kissé kínosan, míg próbáltam kitalálni, hogy mit mondjak neki. De csak egy dolog jutott az eszembe. – Nem tudom hogyan köszönjem meg, Garrett. Sosem voltam olyan barátnő, amilyet megérdemeltél volna és most mégis itt vagy.

- Segítségre volt szükséged, Kris – vont vállat. – Mégis mit tehettem volna, hagyjalak cserben?

- Könnyedén megtehetted volna – feleltem. Garrett nem válaszolt, csak néhány néma pillanatig az arcomat fürkészte.

- Boldog vagy vele? – kérdezte végül.

- Igen – mondtam őszintén, és egy mosoly kúszott az arcomra. Az ő ajkaira is egy apró mosoly ült ki, kicsit szomorkás, de szintén őszinte.

- Akkor én is örülök – bólintott, majd a fejével Lizzy felé intett. – Őt pedig tartsd távol a bajtól.

- Úgy lesz – mondtam, majd miután elbúcsúztunk, arra gondoltam, hogy egy napon egy másik lány nagyon szerencsés lesz, ha Garrett beleszeret. De nekem valaki mást szánt a végzetem.

Mivel ilyen borzalmas állapotban nem állíthattam be Robhoz Lizzel, ezért az Ashley-vel közös lakásunknál kötöttünk ki. Szükségem volt egy kis időre, hogy kitaláljam mit mondjak Robnak. Persze tudhattam volna, hogy soha semmi nem alakul a terveim szerint. Amint beléptem a lakásba, két emberrel találtam szemben magam. Egy álmos Ashley-vel és egy nagyon dühös Robbal. Aki nem mellesleg az üzenetemet tartotta a kezében. Mikor megszólalt, a hangja gúnyos volt.

- Lennél szíves megmagyarázni, édes?

(Rob)

Dühös voltam. Sőt, nem csak dühös, legbelül kibaszottul őrjöngtem. Mikor éjszaka felébredtem és megláttam Kristen üzenetét – ami nyilvánvaló hazugság volt – azonnal aggódni kezdtem. Fogalmam sem volt róla, hogy hová mehetett az éjszaka közepén és kivel. Az első gondolatom az volt, hogy mégis haragudott rám a korábbiak miatt, elege lett, és inkább hazament. Ezért kezdtem el dörömbölni hajnali négykor a lakásuk ajtaján. Ashley nyitott ajtót, kócosan és csipás szemmel.

- Mi a franc ütött beléd, kurafi? – morogta. A szememet forgattam az idióta becenévre amit még hónapokkal ezelőtt talált ki nekem, és szinte bevágtattam a nappaliba.

- Itt van? – kérdeztem.

- Kicsoda?

- Hát vajon kicsoda? Kristen! – kiabáltam tehetetlenül.

- Kristen? Azt hittem nálad van – nézett rám Ashley vádlón, és rögtön aggódó ráncok jelentek meg a homlokán.

- Biztosra veheted, hogy ha nálam lenne, akkor most nem lennék itt!

- Jól van, nyugodj már meg – csattant föl. – Próbáltad már hívni?

Hirtelen megszeppentem a kérdésére. Annyira aggódtam miatta, hogy az első gondoltam volt idejönni. Ashley a hallgatásomat nemnek vette, és egy grimasz kíséretében máris a telefonjáért nyúlt. Izgatottan vártam, míg ő a füléhez emelte a mobilt, de szinte rögtön le is tette.

- Ki van kapcsolva a telefonja – jelentette be. – De ne aggódj, biztosan semmi baja.

- Ó, igazad van, máris elszállt minden aggodalmam – mondtam szarkasztikusan, miközben idegesen járkáltam fel-alá az ablak előtt. Aztán hirtelen valami magára vonta a figyelmem. – Itt van.

Ashley összevonta a szemöldökét és az ablakhoz sietett. – Mi a fene? – motyogta. Én is ezt kérdezhettem volna, különösen mikor megláttam, hogy kik vannak vele. Az egyik nem más volt, mint a nővérem. Ezernyi kérdés tolakodott a fejembe, mint például mi a francot keres itt ő és miért van Kristennel, de mikor megláttam a harmadik alakot, mindenemet elborította a düh. Mégis mit keres ő itt a nővéremmel és az én barátnőmmel, aki hozzám tartozik, nem pedig hozzá.

Ökölbe szorult a kezem és sarkon fordultam, hogy kérdőre vonjam a társaságot, de egy meglepően erős szorítás a karomon megállított.

- Hagyd – mondta Ashley. – Várd meg, hogy feljöjjön és hagyd, hogy megmagyarázza.

Már kezdtem volna lerázni magamról a kezét, de aztán nagy levegőt vettem és próbáltam lenyugodni. Biztosan van erre ésszerű magyarázat. Nem kell rögtön felkapni a vizet. Így hát mindketten vártunk és figyeltük őket. Kristen és az a bájgúnár ex-pasija még egy pár percig beszélgettek, majd Garrett elhajtott, Lizzy és Kristen pedig beléptek a házba. Biztosra vettem, hogy ebből hosszú beszélgetés lesz…

(Kristen)

- Rob… mit keresel itt… ilyenkor? – nyögtem ki meglepődötten. Határozottan nem számítottam rá itt.

- Tegyük fel, Kristen, hogy felébredsz az éjszaka közepén egy hatalmas ágyban egyedül. Ami azért olyan különös, mert nem egyedül aludtál el abban az ágyban. Először azt gondolod, biztos kiment pár percre. Aztán meglátsz egy üzenetet, miszerint korán kellett munkába mennie. Igen szorgalmas munkatárs lehet az, aki hajnali háromkor jár be dolgozni, nem gondolod?

- Nézd, Rob…

- Azután pedig – folytatta még hangosabban, mintha meg sem szólaltam volna – megjelenik itt azzal a férfival, akivel tudomásom szerint már rég lezárták a dolgaikat. Na és persze az én drága nővéremmel, aki az ég tudja honnan került elő és miért néz ki így.

- Meg tudom magyarázni… - kezdtem, de Rob megint belém fojtotta a szót.

- Nem itt. Előbb hazamegyünk, majd ott szépen elmagyarázzátok, hogy mi is történt – mondta.

- De… - ellenkezni akartam, egyrészt mert a hátam közepére sem kívántam ezt a beszélgetést, másrészt pedig mert tényleg dolgozni kell mennem pár óra múlva.

- Azt mondtam, majd otthon – mondta Rob azon az ijesztően nyugodt hangján, amit már régóta nem használt velem szemben, és amit mindig is utáltam. Lizzyre néztem és volt egy olyan érzésem, hogy az arckifejezése tükrözi az enyémet. Mint a rossz gyerekek, akiket rajtakaptak. Gyors búcsút vettünk Ashtől, aki majd’ meghalt a kíváncsiságtól, de most nem mondhattam neki semmit.

Még szerencse, hogy az út Rob lakásához rövid volt, mert fojtogató volt a légkör a kocsiban. Szemmel láthatóan nagyon dühös volt, én és Lizzy pedig egy szót sem mertünk szólni. Viszont mikor már a liftben álltunk, Liz megszorította a kezem egy pillanatra és bocsánatkérőn pillantott rám. Nem akartam, hogy hibásnak érezze magát, ezért rá mosolyogtam.

Mikor beléptünk a lakásba, Rob a nővéréhez fordult, majd az irodája felé intett a fejével. – Befelé! – szólt rá határozottan, de azért nem olyan kemény hangon. Ettől egy kicsit reménykedni kezdtem, hogy mégsem haragszik annyira. Én is kullogni kezdtem Lizzy mögött a szoba felé, míg Rob elém nem állt. – Várj meg a nappaliban.

Döbbenten és nagyon-nagyon megbántottan bámultam rá. Sokkal mérgesebb volt rám, mint Lizzyre. Azt hittem azt akarja majd, hogy együtt magyarázzuk meg, de úgy tűnik az én mondanivalóm nem is érdekli. Lesújtottan bólintottam egyet és a nappali felé vettem az irányt, ahol lehuppantam az egyik fekete bőrfotelbe. Unottan figyeltem a padlótól a plafonig terjeszkedő ablakon keresztül New York ébredező forgalmát, miközben az agyam végig a legrosszabb lehetőségeket futotta át. Az a Rob, akit ma láttam, annyira hasonlított arra az emberre, akiként először ismertem meg. Sehol sem volt már a tegnapi énje, aki a konyhában szeretkezett velem.

Körülbelül harminc percig várakoztam, vagy talán még tovább, mikor Rob megjelent az ajtóban. Nagyot sóhajtott mielőtt rám nézett volna.

- Nem tetszik, hogy hazudtál. És fogalmad sincs mennyire tudnék őrjöngeni, amiért éppen az ő segítségét kérted – mondta.

- Tudom és annyira saj… - kezdtem, de Roba szája elé emelte mutatóujját, jelezve, hogy maradjak csöndben. De most legalább egy aprócska mosoly bujkált a szája sarkában. Lassan elém sétált és letérdelt, tenyereit pedig két combomra fektette.

- De nem tudom eléggé megköszönni azt, amit az én bolond nővéremért tettél – mondta lágyan. – És ettől csak még jobban szeretlek.

- Akkor… nem haragszol?

Rob újra felsóhajtott. – Nekem kellett volna szólnod. És bele sem akarok gondolni, hogy mi történhetett volna veled egy olyan környéken. De fantasztikus vagy, amiért rohantál segíteni Liznek. Csak ígérd meg, hogy többé nem hagysz így magamra. Először annyira megijedtem, azt hittem, hogy talán… a tegnapi miatt mentél el.

- Jaj, dehogy! – tiltakoztam rögtön és a nyakába borultam. Jó szorosan magamhoz szorítottam és beszippantottam az illatát. – Soha nem tenném. Megígérem, hogy ezentúl akármi történik, te leszel az első aki megtudja.

- Helyes – bólintott Rob, majd egy kicsit hátrahúzódott, hogy az ajkaimra hajolhasson egy csókért. Egy ilyen éjszaka után jól esett magamon érezni az érintéseit, de lassan ki kellett bontakoznom a karjaiból.

- Munkába kell mennem – dörzsölgettem meg a szemeimet fáradtan.

- Inkább maradj velem, az sokkal jobb lesz, majd meglátod – kacsintott egyet, mire én felnevettem.

- Az élet nem így működik – forgattam a szemeimet.

- Akkor egyezünk ki abban, hogy délután elmegyek érted és elmegyünk valahova csak mi ketten, és elfelejtünk mindent.

- Jól hangzik – bólintottam rá, és egy utolsó csók után elköszöntem tőle.

(Rob)

Az őrült reggel után alig vártam, hogy délután Kristennel lehessek és egy kis időre elfeledkezzek mindenről. De addig is más dolgokat intéztem. Például Lizzy ügyét. A reggeli beszélgetésünk után kijelentettem, hogy nem engedem sehova. Megkértem Dean-t, hogy keressen neki egy megfelelő lakást közel az enyémhez. Nem fogom magamnak még egyszer megengedni azt a hibát, hogy nem vigyázok rá. Ő az egyetlen családtagom, akit még nem veszítettem el teljesen…

Ahogy azt ígértem, délután Kristenhez mentem, és ma már nem is akartam mással foglalkozni, csakis vele. Azonnal elmosolyodtam ahogy megláttam, viszont egy pillanat után feltűnt, hogy már nem olyan az arca, mint reggel volt. Most inkább gondterheltnek látszott. Odamentem hozzá és rögtön a karjaimba zártam.

- Valami baj van? – kérdeztem.

- Hagyjuk – rázta meg a fejét egy sóhaj kíséretében. – Nem számít.

- Már hogyne számítana? Mi történt, Kristen?

Rám nézett, és egy pillanatig úgy tűnt válaszolni fog a kérdésemre, de végül nem tette. – Nem lehetne, hogy csak hagyjuk az egészet és hazamenjünk? Rossz napom volt és fáradt vagyok.

Csak bólintottam, mire ő beszállt a kocsiba és egy lemondó sóhaj után én is követtem. Csöndben voltunk, miközben vezettem. Ugyanez történt tegnap is. Akkor sem mondott nekem semmit, és akkor is egy személy volt a baj… ez a Dan, vagy kicsoda.

- Ő az oka? – kérdeztem halkan. – Mit csinált, mondott neked valamit?

Kristen tovább hallgatott, amiből tudtam, hogy ráhibáztam. – Esküszöm, ha valamivel ártott neked, én most azonnal visszamegyek és…

- Nem csinált semmit – vágott közbe csöndesen. – Csak… nem is tudom. Régen olyan jól megvoltunk, most pedig mintha ott sem lennék. Ha pedig véletlenül mégis keresztezem az útját, akkor rám néz azzal a „bárcsak ne is léteznél” pillantásával.

- Ez az én hibám – morogtam dühösen. Magamra voltam dühös, és arra a fickóra is, amiért így bánik Kristennel. De mindez idő alatt semmivel sem támasztotta alá, hogy tényleg lefeküdtem a menyasszonyával.

- Nem a te hibád – tiltakozott Kristen. – Csak felejtsük el az egészet.

Nem feleltem semmit, de eldöntöttem, hogy még ma utána járok ennek az egésznek. Mikor hazaértünk, várt minket a nap egyetlen pozitív meglepetése: Patty. Jót tett neki ez a pár nap távol a lányával és ő is nagyon örült, hogy Kristen és Lizzy is újra itt vannak.

Nem élveztem velük együtt a vacsorát. Azt mondtam nekik, hogy egy órára el kell mennem valahova és szóltam Deannek, hogy hozza a kocsit. Miközben lefelé tartottam, elintéztem egy telefonhívást. Mindössze ennyibe telt megszereznem ennek a Dannek a legfontosabb adatait.

Húsz perc múlva már a megadott lakás előtt álltam, és mikor kinyílt az ajtó, láttam rajta, hogy felismer. Gúnyos félmosoly kúszott az arcomra. Erre nem igazán számítottál, mi?

- Felteszem tudod, hogy ki vagyok – mondtam.

- Mit keresel itt? – kérdezte.

- Van egy kis konfliktusunk, amit el kéne rendezni, ezzel bizonyára te is tisztában vagy. Esetleg, ha odabent megbeszélhetnénk…

Az arca szinte üvöltötte, hogy esze ágában sincs odabent megbeszélni, de félreállt az ajtóból.

- Szóval… - szólalt meg, miután becsukódott mögötte az ajtó. – Eszedbe jutott végre bocsánatot kérni amiért egy szemétláda vagy?

- Nos képzeld, mielőtt teletömted a barátnőm fejét a menyasszonyod félrelépéséről szóló sztorival, nem is tudtam, hogy bocsánatot kéne kérnem valamiért. Van egyáltalán bármi bizonyítékod, hogy velem csalt meg?

- Van – felelte egyszerűen. Vártam, hogy mondjon még valamit, és mikor nem tette, türelmetlenül felsóhajtottam.

- Beavatnál esetleg?

- Mielőtt az Observerhez kerültem, riporter voltam egy hírműsornál. Egy éjszaka New York egyik legpuccosabb bárjában kitört egy nagy balhé. Az egyik kollégám kapta a sztorit és másnap, miközben én tudatlanul szórakoztam a legénybúcsúmon, ő felhívott. Azt mondta azonnal menjek be, mert ez nem várhat. Így hát bementem. Át kellett néznie a bár biztonsági kameráinak a felvételeit. Kiderült, hogy mielőtt még kitört volna a verekedés a bárban, Liv – a menyasszonyom – ott járt. De nem is ez volt a megdöbbentő. A kamerák felvették ahogyan egész este egy másik férfival volt. Veled. Felismertelek, mivel a lapok tele voltak a fiatal örökössel, aki ezentúl az apja cégét fogja vezetni itt New Yorkban. Döbbentem bámultam ahogy csókolgatjátok meg taperoljátok egymást, aztán nagyjából egy órával a balhé előtt elhagytátok a bárt… együtt.

Szóhoz sem jutva próbáltam feldolgozni a szavait. Emlékeztem az estére. Vagyis nem igazán, mert teljesen részeg voltam, de arra emlékeztem, hogy másnap, mikor a hírekben hallottam a dologról, meg is lepődtem, hogy pont abban a bárban történt.

- Nem lehetett rajta gyűrű – mondtam. – Soha nem feküdtem volna le egy menyasszonnyal vagy feleséggel.

- Aznap érkeztünk haza Kanadából, ahol a családját látogattuk meg. A repüléstől mindig bedagadnak az ujjai és levette a gyűrűjét. Mikor este elment a barátnőivel abba a bárba, úgy tűnik elfelejtette visszavenni.

Felsóhajtottam. Hát igaz volt, tényleg velem csalta meg. – Nézd, sajnálom. Fogalmam sem volt róla, hogy foglalt. Tessék, megkaptad a bocsánatkérésed. De ne büntesd miattam Kristent. Nincs okod rá haragudni.

Dan felhorkant. – Igenis haragszom. Mert ismer téged és mégis úgy döntött, hogy visszafogad. Jobbat érdemel nálad.

- Azt hiszed nem tudom? – kiáltottam fel. – De szeretem őt és megadhatok neki mindent, amit csak akar. Talán ez olyan rossz?

- Szereted, hát persze. Meddig? Míg össze nem szedsz valaki mást?

- Fogalmad sincs, hogy miről beszélsz – morogtam. – Ő más. Sosem bánnék vele úgy. Sajnálom, hogy tönkrement az esküvőd. És sajnálom, hogy Kristen csak barátként tekint rád. De túlságosan önző vagyok ahhoz, hogy még egyszer elengedjem.

- Ugye tudod, hogy ha elszúrod, én fogom megvigasztalni? – nézett rám azzal a gúnyos mosollyal, amit én szoktam használni.

- Erre nem fog sor kerülni – jelentettem ki határozottan.

- Majd meglátjuk – bólintott Dan mintegy végszóként, és én az ajtóhoz léptem. De mielőtt elmentem volna, még egyszer hozzá fordultam.

- Csak próbálj meg vele emberien viselkedni. Hiányol téged a barátai közül – mondtam. Nagyon elgondolkodott valamin, de nem mondott semmit, csak bólintott. Én pedig reménykedtem, hogy egy ideig nem lesz több bonyodalom.

2013. február 6., szerda

25. fejezet - részlet


Próbálok haladni az új résszel, de addig is itt egy kis részlet. :)

Mikor végre kiszálltunk a kocsiból, Lizzy előrement, hogy beszélhessek Garrettel, így hát ott álldogáltunk kettesben, kissé kínosan, míg próbáltam kitalálni, hogy mit mondjak neki. De csak egy dolog jutott az eszembe. – Nem tudom hogyan köszönjem meg, Garrett. Sosem voltam olyan barátnő, amilyet megérdemeltél volna és most mégis itt vagy.

- Segítségre volt szükséged, Kris – vont vállat. – Mégis mit tehettem volna, hagyjalak cserben?

- Könnyedén megtehetted volna – feleltem. Garrett nem válaszolt, csak néhány néma pillanatig az arcomat fürkészte.

- Boldog vagy vele? – kérdezte végül.

- Igen – mondtam őszintén, és egy mosoly kúszott az arcomra. Az ő ajkaira is egy apró mosoly ült ki, kicsit szomorkás, de szintén őszinte.

- Akkor én is örülök – bólintott, majd a fejével Lizzy felé intett. – Őt pedig tartsd távol a bajtól.

- Úgy lesz – mondtam, majd miután elbúcsúztunk, arra gondoltam, hogy egy napon egy másik lány nagyon szerencsés lesz, ha Garrett beleszeret. De nekem valaki mást szánt a végzetem.

Mivel ilyen borzalmas állapotban nem állíthattam be Robhoz Lizzel, ezért az Ashley-vel közös lakásunknál kötöttünk ki. Szükségem volt egy kis időre, hogy kitaláljam mit mondjak Robnak. Persze tudhattam volna, hogy soha semmi nem alakul a terveim szerint. Amint beléptem a lakásba, két emberrel találtam szemben magam. Egy álmos Ashley-vel és egy nagyon dühös Robbal. Aki nem mellesleg az üzenetemet tartotta a kezében. Mikor megszólalt, a hangja gúnyos volt.

- Lennél szíves megmagyarázni, édes?