4. fejezet

Sziasztok! :)
Itt az újabb fejezet, és most először van benne Rob szemszög is, bár ezt sokáig akartam húzni, de úgy gondoltam, hogy ide most beillett. Nem is lett olyan hosszú, mint az előzőek, de azért remélem tetszeni fog.
Abellana

(Kristen)

Álmodozva léptem be a lakásba, újra és újra lejátszva az iménti perceket az ajtó előtt Robbal. Ashley éppen unottan kapcsolgatta a tévét, de az érkezésemre felkapta a fejét. – Szia! – mosolyodott el. – Hogy ment a vacsora Garrettel?

Ó, basszus. Szinte már el is felejtettem, hogy egy örökkévalóságnak tűnő pár órával ezelőtt még vele voltam. Robbal egy teljesen másik világba csöppentem, ahol más nem létezett. – Egész jó volt – füllentettem. – Aztán…

- Aztán mi? – kérdezte Ash a homlokát ráncolva, mikor vonakodtam a mondat folytatásától. – Csak nem összevesztetek?

- Nem igazán, csak… utána be kellett mennem a szállodába – nyögtem ki.

- Mégis miért hívtak be este? – értetlenkedett barátnőm, de aztán megláttam az arcán, hogy hirtelen leesett neki. – Azt ne mondd, hogy Robert miatt kellett odamenned.

- De igen – motyogtam félősen. Tisztára úgy éreztem magam, mintha az anyám vonna kérdőre valami nagyon rossz dolog miatt.

- Jaj, Kristen – sóhajtotta Ash a fejét csóválva. – És mit akart?

Nagyjából elmeséltem neki mindent, de Rob utolsó szavait kihagytam. Nem kételkedtem benne, hogy az kiakasztaná aggódó szobatársamat. Néhol meglepve tátotta el a száját, máskor idegesítően forgatta a szemeit a sztori alatt.

- Szóval, tisztázzuk – szólalt meg a történetem végén. – Drága étterembe visz és egyfolytában magához csábítgat. A bugyidba akar jutni.

- Zseniális diagnózis – feleltem epésen. – Szerintem ez azért bonyolultabb ennél.

- Rád sem ismerek, Kristen – nézett rajtam végig gyanakodva. – Nem szoktál így beleugrani a dolgokba és pláne nem szoktál elfeledkezni arról, ami állandó. Mint Garrett. Ő a te biztos pontod, ne hagyd, hogy Rob elválasszon tőle.

- Jaj, Ashley… bárcsak ilyen egyszerű lenne az egész – nevettem fel enyhén hisztérikusan. – Talán csak azért nem ugrottam eddig bele az új dolgokba, mert nem volt rá lehetőségem. Tudod mit? Unom Garrettet, ideje hangosan is kimondanom! Erre megjelenik Rob, aki már önmagában egy kaland. Alig tudok róla valamit, mégis szívesebben vagyok vele, mint a barátommal.

- Én csak aggódom érted – szorította meg a kezem. – Azt hiszed nem tudom, hogy nem vagy szerelmes Garrettbe? Szinte a testvérem vagy, már hogyne tudnám! De ha beleszeretsz valaki másba és ő utána összetöri a szíved, pokolian szenvedni fogsz.

- Értékelem, hogy törődsz velem, Ashley. Komolyan! De belefájdul a fejem, ha ezen kell gondolkodnom. És már éjfél is elmúlt, én pedig nagyon fáradt vagyok.

- Rendben van, de tartsd észben, amit mondtam – nézett rám Ash szúrósan. Csak bólintottam, jó éjszakát kívántam neki, majd bedőltem a puha ágyamba és szinte azonnal elaludtam.

Ezen az éjjelen is vele álmodtam. Ezúttal az étteremben voltunk, ami teljesen üres volt. Ott ültem Robbal szemben, szürkéskék tekintete az enyémbe fúródott. Olyan volt, mintha próbálna a lelkembe látni. Megint vibrált közöttünk a levegő, úgy éreztem mindjárt felrobbanok, ha nem kerülhetek hozzá közelebb. Aztán valami arra késztetett, hogy a terem másik végébe nézzek. Garrett szemrehányó tekintettel bámult vissza rám.

Mikor felriadtam, azt hittem még mindig éjszaka van. Lassan beszivárgott a tudatomba a fény és az ébresztőm hangja, amit rögtön le is kapcsoltam. Még emlékeztem az álmomra. És az egész még rosszabb lett attól, hogy ma is biztosan látni fogom őt. Még két napja sincs, hogy ismerem, mégis teljes zűrzavart okozott a fejemben azóta.

Elvégeztem a reggeli teendőimet és közben próbáltam őt kiverni a fejemből, de ez nem volt egyszerű. Miért jelenik meg hirtelen minden gondolatomban? Egyáltalán miken gondolkodtam mielőtt megismertem? Tényleg ilyen baromira üres lett volna az életem? Szörnyen megrémisztett ez az egész.

Vegyes érzésekkel indultam el otthonról. Megint egy teljesen kiszámíthatatlan nap elébe nézek. Mikor leszálltam a metróról, megakadt a szemem valamin. Az egyik újságosstandnál már erősen megfogyatkozott kupacban állt néhány friss Wall Street Journal. Az alján volt egy kis részlet egy cikkből, ami az újság közepén folytatódott. Az árus kezébe nyomtam érte pénzt és odalapozva olvasni kezdtem, miközben elindultam a hotel felé. A cikk arról szólt, hogy Robert Pattinson tárgyalásokat folytat egy másik cég megvételéről, és várhatóan a mai napon jutnak megegyezésre. Maga a szöveg nem igazán érdekelt, de a papíron ott virított a szemtelenül jóképű és kegyetlenül magabiztos férfi képe, aki mostanában az álmaimba is beférkőzött.

Levettem róla a szemem és beléptem a szállodába. Mikor Chloe meglátott, gyorsan körbenézett, ellenőrizve, hogy tiszta-e a terep, majd hozzám szaladt és a nyakamba ugrott. – Nagyon rossz lány vagy – vigyorgott rám.

- Öhh… kösz – nyögtem ki. – Miért is?

- Paul mondta, hogy tegnap látott téged innen kisétálni a mi kis szexi üzletemberünkkel – magyarázta.

- Akkor Paul olyan pletykás, mint egy unatkozó öregasszony – sóhajtottam. Hát ennyire tisztelik a magánéletem?

- Épp csak megemlítette – legyintett Chloe. – Mesélj már! Mi történt?

- Igazán semmi különös – feleltem.

Chloe lesújtva tekintett rám, csalódott volt, hogy csak ennyit mondok. Végül persze egy sóhaj kíséretében beletörődött. Egész délelőtt meglepő módon egy szót sem hallottam Robról. Persze, mert ő éppen dolgozik, te idióta, és nem egy hülye kislánnyal van elfoglalva – szóltam magamra rögtön. Inkább folytattam a munkát és próbáltam elterelni a figyelmem, ami egy kicsit sikerült is.

Pár órával később balszerencsémre – vagy szerencsémre? – megjelent előttem a főnököm, Martin. A kezembe nyomott egy nagy és súlyos borítékot.

- Ez Mr. Pattinsonnak érkezett – jelentette be. – Kérlek, vidd fel neki minél hamarabb.

Bólintottam, mire Martin rögtön tovább is ment. Rábámultam a borítékra, amit fel kell neki vinnem. Tehát nem kerülhetem el vele a találkozást. Pedig az sok mindent megkönnyítene. Habár én sosem a könnyű úton jártam…

Miközben felfelé tartottam, eszembe jutott a tegnap este, mikor ketten álltunk a liftben és a levegő megtelt szikrákkal. Minden egyes alkalommal, mikor túl közel voltunk egymáshoz, édes feszültség keveredett a levegőbe, amitől izgatottan összeszorult a gyomrom. És tudtam, hogy most is ezt fogom érezni.

Szinte már félve kopogtattam az ajtón. Eldöntöttem magamban, hogy amint Rob ajtót nyit, gyorsan átadom neki a borítékot és elhúzok. Nem volt ilyen szerencsém. – Gyere be – hallottam meg a hangját az ajtó túloldaláról. Lehunytam a szemem, mély levegőt vettem és beléptem. Rob éppen ekkor lépett ki a fürdőből. A testét egyetlen törölköző takarta, a dereka körül, közszemlére téve a felsőtestét.

Az eddig megrekedt levegő kitódult a tüdőmből, és valamiféle nyögést eredményezett. Baszki. Robnak nagyon is tetszett a reakcióm, ugyanis csábos vigyor ült ki az arcára. Gyorsan lekaptam róla a tekintetem és inkább a borítékot bámultam.

- Ezt át kell adnom – motyogtam. Rob közelebb jött hozzám és kivette a kezemből, majd nem is törődve vele ledobta valahova. Ezután pedig nem állt meg. Tovább közeledett felém, én pedig a levegőt kapkodva hátrálni kezdtem, míg meg nem éreztem az ajtót a hátam mögött. Két karjával megtámaszkodott a fejem mellett, és megfeszültek az izmai. Ha nem lett volna elég egyértelmű eddig, hogy sarokba szorultam, testét szorosan az enyémhez préselte.

Apró nyögés hagyta el ajkaimat és a gyomrom egy csomóba rándult össze. Mellem a mellkasának feszült, a csípőnk összeért, én pedig éreztem a belőle áradó forróságot. Annyira közel volt hozzám! Az agyam egyik szeglete képeket kezdett levetíteni előttem, amelyeken én engedek a csábításnak és még szorosabban bújok hozzá. De ezt nem tehettem.

- Mit akarsz tőlem? – nyögtem ki könyörögve.

- Téged akarlak – felelte magabiztos hangján, miközben szürkéskék tekintete egy pillanatra sem engedte el az enyémet. Egy fájdalmas sóhajjal lehunytam a szemem. Engem akar.

- Én erre nem vagyok vevő – jelentettem ki. Próbáltam erélyes lenni, és örömmel nyugtáztam, hogy ez valamennyire sikerült is.

- Mire? A szexre? – kérdezte egyik szemöldökét felhúzva. Istenkém, ebben a pillanatban legszívesebben letepertem volna. Még szorosabb lett a csomó a gyomromon, mikor kimondta a szót. Szex… méghozzá Robbal… belegondolni is émelyítő.

- Nem, az egy éjszakáig tartó kapcsolatokra – feleltem. Rob keserűen felnevetett.

- Akkor jó. Nem egy éjszakára akarlak, Kristen. És nem is kívánok semmiféle érzelmi kapcsolatot. Azt akarom, hogy a rendelkezésemre állj. Mindig. Csakis én akarlak birtokolni. – A hangja kegyetlenül csengett a csöndes szobában, én pedig alig fogtam fel a szavai értelmét. Mégis mit akar ez jelenteni? Olyan magabiztossággal ejtette ki ezeket a mondatokat és olyan kemény szenvedéllyel, hogy megremegtem.

- Jól tudod, hogy nekem ott van Garrett – böktem ki. Rob idegesen megrázta a fejét.

- Többet adhatok neked, mint ő! Ezt te is tudod, Kristen. Biztosíthatlak, hogy velem olyat fogsz átélni, amilyet azzal a fiúval soha.

Egy részem ujjongott. Komolyan engem akar. Talán az én agyammal volt valami baj, de én is azt akartam, hogy birtokoljon engem. Viszont a másik részem tudta, hogy ez nekem nem elég. Ő csak egyetlen dolgot akar tőlem.

- Ez nem ilyen egyszerű – suttogtam, kerülve Rob tekintetét. Azt hiszi, hogy csak úgy a semmiért otthagyom Garrettet, mert azt kéri tőlem? Felsóhajtott és elengedett. Szabad voltam, akár rögtön ki is rohanhattam volna. De nem tettem.

- Én pontosan kilencig leszek itt. Egyelőre nem kérek tőled semmit, Kristen. Csak annyit, hogy gondolkodj el és ha úgy döntesz, hogy ma este látni akarsz, akkor beszélünk az ajánlatomról.

- Nemet fogok mondani – jelentettem ki dacosan.

- Mint mondtam, én estig itt leszek. – Csupán ennyit mondott, én pedig elérkezettnek láttam az időt a távozásra. Leérve megszabadultam a fullasztó légkörtől, ami Rob szobájában uralkodott, de még mindig alig tértem magamhoz. Nem csak a közelsége részegített meg, de a szavai is. Még több gondolkodnivalót adott, pedig előre tudtam, hogy el kell utasítanom az „ajánlatát”.

Mikor visszatértem a recepcióra, magam elé bámulva huppantam le egy székre. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy az előbbi percek tényleg megtörténtek. Egyszer csak egy kéz érintését éreztem a vállamon. – Mi a baj, Kris? – érdeklődött Chloe nagyra nyílt szemekkel. – Történt valami odafent?

Kissé hisztérikusan felnevettem és a tenyerembe temettem az arcom. Végül mély levegőt vettem és felnéztem. – Nem, semmi sem történt odafent, minden rendben – daráltam, majd felpattantam a székről, de ekkor újabb meglepetés ért. Garrett arcával találtam szemben magam.

- Garrett! Te… te mit keresel itt? – dadogtam össze-vissza nevetgélve, mint egy agyalágyult. Ő mit sem törődve a hülye viselkedésemmel közelebb lépett hozzám és egy apró csókkal köszöntött.

- Tudom, hogy a tegnap esténk nem a legjobban alakult. De most beszéltem apámmal, ma már nincs szüksége rád, elenged. Arra gondoltam, hogy a ma estét együtt tölthetnénk – javasolta mosolyogva.

Garrett megjelenése valahogy kijózanított és a valóságba rángatott. Odafent van Rob, aki számomra kiismerhetetlen, és sosem tudom, hogy mit akar tőlem. Minden vele töltött perc valami újabb kis rejtély, valami olyan amiben még nem volt részem. És idelent van Garrett, aki nem azt akarja, hogy mindig a rendelkezésére álljak. Ő maga volt a valóságom, Rob pedig egy olyan álomkép, amitől én nagyon messze voltam…

Megpróbáltam viszonozni Garrett mosolyát. – Rendben van, mehetünk – feleltem. Meggyőztem magam, hogy ezt akarom. Az álomnak most véget kell érnie. Én Garretthez tartozom, ma este pedig semmiképpen sem találkozhatok Robbal.

(Rob)

Azon kaptam magam, hogy idegesen járkálok fel-alá. Az utolsó percekben is azzal áltattam magam, hogy még eljöhet. Tudtam, hogy ő is érzi a szikrákat. És ha tényleg érezte, az lehetetlen, hogy most ne jöjjön el.

A karórámra pillantottam. A mutató elérte a kilencest. Felsóhajtottam és kiengedtem magamból egy káromkodást. Néhány pillanattal később egy kopogás hallatszott az ajtón, és belépett Rupert. – Indulhatunk, uram? – kérdezte.

Újra sóhajtottam. Tudtam, hogy a mai nap sikertelennek bizonyult, de nem az a típus vagyok, aki ilyen könnyen feladja a játékot. Ezt mostanra már Kristen is kitalálhatta. – Igen, induljunk – bólintottam.

Idegesen vágtattam a lift felé. Eddig még senki sem utasított el. Nem tudtam kiverni ezt a gondolatot a fejemből, miközben a lift érkezésére vártam. Viszont az ajtó nyílásával nagy meglepetés ért. Ő volt az, itt állt előttem.

- Beszélnünk kell – nézett a szemembe teljes magabiztossággal, olyannal amit még sosem láttam rajta.

- Rendben – mosolyodtam el fölényesen.