15. fejezet

Először is nagyon köszönöm a türelmeteket, itt is lenne a következő rész. Egész hosszúra sikeredett - bár nem a mennyiség számít, hanem a minőség, nem igaz? :D Remélem tetszeni fog majd.
Abellana

(Kristen)

Fel-alá rohangáltam Ashley szobája és az enyém közt, ruhákat dobálva szanaszét, amerre csak mentem. Egyszerre válogattam az én ruhadarabjaim és az övéi közül, próbálván olyat találni, ami megfelel ma estére. Ugyanis péntek volt, és az Observer ma tart egy rendezvényt valami másik céggel összekötve.

- Na, ez milyen? – álltam Ashley elé nagyjából ezredjére. Körbeforogtam, hogy minden szögből megvizsgálhasson. Míg én hurrikánként söpörtem végig a lakáson, ő békésen üldögélt a kanapén és egy magazint lapozgatott. A hangom hallatán fölpillantott.

- Tökéletes – mosolyodott el.

Égnek emeltem a szemeimet. – Eddig mindegyikre ezt mondtad.

- Mert mindegyik tökéletes volt – felelte tudálékos kis vigyorral.

- Ez most komoly, Ashley – fújtam dühösen. – Én leszek az új lány, nem állíthatok oda akármiben. Ott lesz ez a csomó sznob, akiknek mind beleszólásuk van a lapba.

Ash megadóan sóhajtott, letette a kezéből a magazint, és alaposan végigmért. – Csinos vagy – bólintott, majd visszatért az olvasnivalójához és közben más témára váltott. – Na és Rob is ott lesz ma este?

- Említettem neki a dolgot, de nem mondta, hogy ő is ott lesz, szóval gondolom nem – vontam vállat. – Azt hiszem talán jót tesz majd egy este nélküle.

- Ezt meg hogy érted? – kérdezte Ashley, immáron rám fordítva a száz százalékos figyelmét.

- Hát, tudod… együtt töltöttük az elmúlt néhány éjszakát, ami ugyan elképesztő volt, de mivel mi nem is vagyunk igazából kapcsolatban, nem hiszem, hogy túlságosan egészséges lenne ennyi időt együtt tölteni – magyaráztam. Ash valamit kiolvashatott a sorok közül, mert hirtelen elborzadva meredt rám.

- Kérlek, mondd azt, hogy nem kezdtél el érezni valamit iránta – nézett rám aggódva.

- Ugyan már – nevettem fel gúnyosan. – Eszembe se jutott. Csak szeretném, ha ez így is maradna. Bár az is lehet, hogy én képtelen vagyok a szerelemre. Garrettel is együtt voltam évekig, de mégsem tudtam beleszeretni, pedig annyira könnyű lett volna.

- Mindenki képes a szerelemre, Kris – csóválta a fejét kedvenc barátnőm. – Csak a megfelelő ember kell hozzá.

- Alig várom, hogy találkozzam vele – feleltem szarkasztikusan, miközben magamra kaptam a cipőmet és a vállamra vettem a táskám. – Megyek, különben elkésem.

- Rendben. Sok szerencsét ma estére – mondta Ash kedvesen.

- Köszi – mosolyodtam el, majd máris lefelé tartottam, hogy taxit fogjak. Fogalmam sem volt róla, hogy tényleg szükségem lesz ma a szerencsére…

Mikor kis idő múlva megérkeztem, rájöttem, hogy egy kicsit izgulok. Nem igazán voltam otthon az ilyen társasági dolgokban, és nem is akartam hamisan bájologni. Ezért utáltam azt is, mikor Ashley elrángatott magával. Pedig ha nem tette volna, most nem ismerném Robot… a francba, miért jutok el gondolatban mindig hozzá?

Kicsit megráztam a fejem, mintha így kiűzhetném őt belőle. Ez egy Rob-mentes este lesz, és kész. Ahogy beléptem az épületbe, szerencsémre azonnal ki is szúrt az én igazi jótevőm, Megan. Sokat segített ezekben az első napokban, és egyszerre volt barátságos, de nagyon keményen dolgozó nő.

- Jó, hogy eljöttél – üdvözölt egy meleg mosollyal. – Gyere, bemutatlak néhány embernek, akit nem árt ismerni!

- Óh, oké – nyögtem ki nehezen a meglepődöttségtől, mikor kézen ragadott és máris a tömeg sűrűje felé húzott. Azt kívántam, bárcsak ihatnék előtte valami erőset. Körbevitt az egész helyiségben, és itt-ott leálltunk csevegni néhány emberrel. Én meg csak mosolyogtam, mint akinek le sem lehet törölni a képéről, és mondogattam, hogy én is örülök a találkozásnak. Már vagy a tizenakárhányadik emberen voltam túl, mikor Megan megkönyörült rajtam.

- Na igyunk egyet, megérdemled – súgta a fülembe, majd belém karolt és a bárpult felé húzott.

- Te aztán ismersz mindenkit – jegyeztem meg.

- Nem igazán, nekem elhiheted. De ha a csúcson akarsz maradni, kellenek a kapcsolatok. Másképpen New Yorkban eltaposnak. Volt időm kiépíteni néhányat, és neked is lesz, az ilyen partik mindig jó alkalmak – magyarázta. – Habár te már ismerhetsz egy-két embert – nézett rám gyanakodva.

- Ezt meg hogy érted? – kérdeztem.

Megan a szemeit forgatta. – Ugyan, Kristen. Nemrég diplomáztál le és erre most itt vagy. Tehetségesnek tűnsz, de ennyire fiatalon és tapasztalat nélkül csak akkor kerülhet valaki közénk, ha egy nagyon fontos embernek a lánya vagy az unokahúga.

Összeszorítottam az állkapcsomat, mielőtt még valami cifrát találnék mondani. – Nos, a családom Kaliforniában él, szóval ez nem opció – feleltem kimérten.

Kolléganőm továbbra is gyanakvóan méregetett, de aztán észrevett valamit, mert hirtelen az italára fordította a tekintetét és ideges lett. – Ó, hogy az a rohadék… - morogta.

- Mi a baj? – érdeklődtem döbbenten.

- Az exem valamiért éppen felénk tart – szűrte a választ a fogai közt, én pedig kíváncsian hátrafordultam. Ó, bár ne tettem volna…

- Nem tudtam, hogy itt leszel – leheltem szinte sokkolva.

- Meglepetés – vetette be szokásos féloldalas mosolyát, majd a megszokottnál is lenézőbben Meganhoz fordult. – Helló, Megan. Mondanám, hogy mindig öröm téged látni, de hát nem vagyok az a hazudozós fajta.

- Nekem nem így rémlik, seggfej – mosolyodott el Megan gúnyosan. Ezen a téren versenybe szállhatott volna Robbal. – Ti ketten ismeritek egymást?

- Óh, én és Kristen rendkívül alaposan ismerjük egymást – nevetett, és olyan hangsúlyt használt, ami nem hagyott kétséget afelől, hogy mire is céloz pontosan. Dühösen meredtem rá.

Megan tekintete döbbentté változott, és most először úgy mért végig, mint egy utálatos ribancot. – Hát ez fenomenális – horkantotta, majd kiitta a poharát. – Ha megbocsátotok… - ezzel lehuppant a bárszékről és további szó nélkül elment.

- Beszélhetnék veled valami nyugodtabb helyen? – fordultam dühösen Rob felé. Egy megadó sóhaj kíséretében bólintott, úgyhogy jobb híján berángattam a mosdóba és magunkra zártam az ajtót. Nem volt bent senki, és a kinti tömeg zaja is már csak apró nyüzsgésnek hallatszott. – Megmagyaráznád, hogy mi volt ez?

- Semmi olyan, ami miatt okod lenne ilyen dühösnek lenni – felelte higgadtan. – Megan egy fanatikus, keserű ribanc, ezért nem ápolunk túl jó kapcsolatot.

- Honnan ismered?

- Úgy egy éve találkoztunk, Jared mutatott be neki. Eléggé tapadós volt, világosan kifejezte a szándékait, én meg arra gondoltam, miért is ne – vont vállat. – Szóval ezután néhányszor összejártunk, aztán ő persze valami komolyabbat akart, pedig még az elején megmondtam neki, hogy tőlem erre ne is számítson. Azt akarta, hogy ő legyen az egyedüli nő, akivel… khm, találkozgatok. Nem nagyon akaródzott belemennem a dologba, közel sem volt rám olyan hatással, mint te – nézett rajtam végig Rob, mire én kicsit elvörösödtem, de nem hagytam, hogy kizökkentsen a haragomból.

- És miért utál téged ennyire? – kíváncsiskodtam tovább.

- Mert azt mondtam neki, hogy megpróbálhatjuk. De eszem ágában sem volt megpróbálni. Más nőkkel is lefeküdtem, ő pedig túlságosan ragaszkodó volt, szinte már fojtogatott – mondta Rob, a mondat végén megborzongva.

Végiggondoltam a szavait. Először is, a megjegyzése kettőnk ismeretségéről tönkretette a jövőbeli kapcsolatomat a munkatársammal, aki most ócska lotyónak tart, és talán szét is kürtöli mindenkinek. És Rob tényleg hazudott neki. Talán nekem is. Hirtelen az eddiginél is nagyobb haragra gerjedtem, mikor ráébredtem, hogy mennyire elcseszett ez a helyzet.

- Muszáj neked minden élő, nőnemű lényt megdugni New Yorkban? – sziszegtem a képébe. – Van róla fogalmad, hogy minek tettél ki engem? Hogy mit fognak rólam gondolni ezután?

Rob ijesztően higgadt maradt, miközben válaszolt. – Nyugodj le, Kristen. Elismerem, a kis elszólásom nem volt a legjobb ötlet, de ahogy megláttam azt a rosszindulatú, bosszúálló nőcskét, csakis arra tudtam gondolni, hogy elégtételt vegyek rajta.

- Téged persze csak ez érdekel – kiáltottam fel hitetlenkedve. – Menj a francba, Rob!

Ki akartam sétálni ezekkel a szavakkal, ott hagyni őt egyedül, de nem engedett. A csuklómnál fogva visszarántott magához. – Megtennéd, hogy lehiggadsz? – Hangja olyan volt, mint a vihar előtti csend. Túlságosan nyugodt, de tombolt benne valami rossz.

- Dugj meg akit csak akarsz, de engem hagyj békén – köptem a szavakat, és próbáltam kiszabadulni a szorításából, de nem hagyta. Ujjai halálbiztos bilincsként fonódtak a csuklómra. – Engedj el, ez fáj!

- Nem adtam rá okot, hogy így beszélj velem – mondta a szemembe nézve, elképesztő haraggal a hangjában. Ajjaj. Megint előhoztam belőle azt az ijesztő énjét, akivel nem volt túl kellemes találkozni.

- Tudod mit? Azt hiszem meggondoltam magam. Már egyáltalán nem akarom, hogy bármi közöm is legyen hozzád – fúrtam kihívó tekintetem az ő pillantásába. De nem voltam benne biztos, hogy tényleg képes lennék elmenni, ha most elenged. Ettől viszont nem kellett tartanom, láthatóan nem hatottak rá a szavaim. Megragadta a csípőmet és erősen a mosdókagylónak nyomott, végképp ellehetetlenítve a szabadulásomat.

- Ne szórakozz velem, Kristen – morogta, miközben erősen megragadta a combomat és felültetett a falon elterülő tükör előtti pultszerűségre.

- Mit művelsz? – kérdeztem remegő hangon.

- Ha nem nyugszol le magadtól, majd lenyugtatlak én – felelte halkan, és kezei máris benyúltak a ruhám alá és egy szempillantás alatt húzták lejjebb a csipkés alsóneműt, amit viseltem. Ugyanilyen gyorsan szabadította ki magát a nadrágjából. Ellenkezhettem volna, de minek? Minden dühöm és kétségem ellenére akartam őt.

Nem volt szükség előjátékra, ez már csak így ment az utóbbi napokban. Túl türelmetlenek és vadak voltunk, akárhányszor egymás közelébe kerültünk, és ez kissé megijesztett, de nem tehettem ellene. Egy gyors pillanat alatt teljesen kitöltött. Határozott volt és célratörő, és most hiányzott az a szenvedély, mint eddigi éjszakáink során. Ebben a pillanatban csak egy eszköz voltam az ő ijesztőbb énjének, hogy levezesse a feszültségét.

Egyenesen a szemembe nézett precíz lökései közben, de ehhez nem igazán voltam hozzászokva, kényelmetlenül érintett az érzés, hogy a pillantásomból kiolvassa legmélyebb titkaimat is. Mindig ezt éreztem, ha tekintete az enyémbe fúródott. Lehunytam a szemeimet, de ő ezt persze nem engedte. Egyik keze megragadta az arcomat, ezzel továbbra is kényszerítve a néma szempárbajra.

Mindketten próbáltuk lejjebb venni a hangunkat, ami valahogy még izgatóbbá tette a helyzetet. Azt kívántam, bárcsak megcsókolna, de egyszer sem érintette meg ajkaival az enyéimet. Próbáltam nem bánkódni emiatt. A kemény lökések hamar elhozták a várva várt beteljesülést, és az elmúlt fél óra drámázásától kimerülten dőltem Rob mellkasának, míg neki is sikerült elérnie a csúcsra.

Erőtlenül pihegtem nekidőlve, arra számítva, hogy dühében eltol magától, de nem tette. Mindketten megrezzentünk, mikor hirtelen megpróbált valaki benyitni. Hihetetlen, de el is feledkeztem róla, hogy egy partin vagyunk. Az illető szerencsére néhány sikertelen próbálkozás után feladta és elment. Felnevettem a megkönnyebbüléstől, mire Rob az arcomat bámulva elmosolyodott.

- Mi az? – suttogtam.

- Semmi – felelte ugyanolyan halkan, enyhén megrázva a fejét. – Megnyugodtál?

Aprót bólintottam. Rob lesegített, aztán mindketten rendbe szedtük magunkat. Úgy tűnik belőle is teljesen elpárolgott a harag, bár ezt cseppet sem csodáltam, remekül levezettük a feszültséget…

- Odakint vár a kocsi. Azt hiszem Megannek már nincs rád szüksége ma este – mondta magában mulatva. Ez egyértelmű „utasítás” volt Robtól… ma még nem végzett velem.

- Gondolom nincs – sóhajtottam. Követtem őt kifelé, de közben az agyam elkalandozott Megan egyik korábbi mondatához. Csak úgy kerülhettem ide, ha ismerek valaki fontosat. A helyzet pedig az, hogy ismertem. Majd’ meghaltam azért, hogy felhozzam ezt a témát, de valami azt súgta, ne tegyem. Épp eléggé felbőszítettem mára.

Mikor beszálltunk a kocsiba, semmilyen úticélt nem adott Deannek, mégis elindultunk, így hát nem volt nehéz rájönni, hogy a lakására megyünk, tehát tényleg akar még tőlem valamit. Mi az, talán a mosdóban történt dühös szex nem volt neki elég?

- Azt hiszem illene bocsánatot kérnem – szólalt meg egyszer csak. Ez meglepett. Rob sosem kért bocsánatot semmiért. – Nem viselkedtem veled túl jól ma este. De a mai nap nem volt egyszerű – sóhajtotta gondterhelten.

- Mi történt? – kérdeztem azonnal.

- Már nem számít – felelte, és a lehetőségem, hogy egy kicsit többet megtudjak róla, ezzel el is tűnt. Az út hátralévő részében mindketten a gondolatainkba merültünk. Már megint annyi minden kavargott a fejemben, hogy bármit megadtam volna azért, hogy néhány óráig elfelejthessek mindent. Először is itt volt Rob, aki ma mintha nem is egészen önmaga lenne. Aztán az sem volt elhanyagolható persze, hogy nap mint nap az exével dolgozom együtt, aki most már tud kettőnkről. Ez semmiképpen sem sejtetett jót. És a kis elejtett megjegyzése arról, hogyan is kaphattam munkát, parazitaként fészkelte be magát az agyamba. Rob határozottan kijelentette, hogy nincs ehhez köze. Ki tudja, hogy hihetek-e neki? Ha lenne eszem, még most kiszállnék ebből az egészből, de nem tudtam rávenni magam.

Mikor megérkeztünk a lakására, ő rögtön a bárszekrény felé vette az irányt. – Adhatok valamit neked is? – kérdezte.

- Nem, kösz. Ha most elkezdenék inni, annak nem lenne jó vége – nevettem fel szárazon. Régebben Ashley minden hétvégén megpróbált kirángatni és leitatni, mert szerinte nem szórakoztam eleget. Ennek rendszerint az lett a vége, hogy különböző helyekről kellett őt összeszednem, és másnap gyilkos fejfájás közepette a fejére olvastam mindent. Na igen, régi szép idők.

- Nagyon elgondolkodtál – jegyezte meg Rob az arcomat fürkészve.

- Csak sok minden jár ma a fejemben – válaszoltam a cipőm orrát bámulva. Letette a poharát és közelebb férkőzött hozzám. Felnéztem az arcára, ami mindössze pár centire volt az enyémtől. Egyik keze a tarkómra kúszott és egy csókért húzott magához. Meglepően figyelmes volt, és én váratlan örömmel vesztem el ajkaink lassú játszadozásában. – Na és most mit művelsz? – kérdeztem mosolyogva mikor egy pillanatra elváltunk, visszaidézve korábbi szavaimat a mosdóból.

- Próbálom jóvátenni a viselkedésemet – felelte, majd újból ajkaimra tapadt. Két tenyere végigsimított az oldalamon, majd a derekamnál körülölelt karjaival, így még közelebb vonva magához édes csókunk közben. Eszem ágában sem volt tiltakozni ellene, azonban a sors nagyon nem akarta, hogy túlságosan belemerüljünk a dolgokba. Úgy kezdett el valaki kopogni az ajtón, mintha üldöznék.

Rob eltávolodott tőlem, és én felnyögtem a hirtelen jött hiányérzettől. – Ki a fene lehet az ilyenkor? – morogta.

- Semmi gond, nyisd csak ki. Biztosan fontos. – Legszívesebben épp az ellenkezőjét mondtam volna, és úgy tűnt, Robnak sem akaródzik az ajtó felé fordítania a figyelmét. De végül megtette.

- Nem tart sokáig – ígérte, majd máris ott termett, hogy ajtót nyisson a türelmetlenkedőnek. Mikor megpillantotta az érkezőt, arcáról eltűntek a rosszallás jelei, és helyüket a megdöbbenés vette át.