3. fejezet

Sziasztok!
Végre letudtam minden kötelezettségemet, hivatalosan is érett vagyok. :D Így hát itt is lenne a harmadik fejezet, csak remélni tudom, hogy tetszeni fog nektek. ;) Köszönöm szépen a véleményeiteket, természetesen itt is nagyon kíváncsi vagyok rájuk!
Abellana 

(Kristen)

Garrettre pillantottam, aki viszont nem tulajdonított nagy jelentőséget annak, hogy vacsora közben megzavartak minket és folytatta az evést. Pár másodpercig teketóriáztam, hogy mihez is kezdjek, de egy merész elhatározással megszületett a döntés.

- Annyira sajnálom, Garrett. Az a helyzet, hogy apád megparancsolta, hogy mindenben álljunk a rendelkezésére ennek az üzletembernek, aki ma jött, és úgy tűnik be kell mennem a szállodába – hadartam.

- Most? De hát már egy órája lejárt a munkaidőd! – érvelt Garrett.

- Hát igen, és tényleg annyira sajnálom, de tudod, hogy a munkám miatt nem ártana, ha bemennék. Esküszöm, hogy bepótoljuk majd – magyarázkodtam.

Ő csalódottan elmosolyodott, majd letette a villát a kezéből. – Jól van, megértem. Akkor el is viszlek – jelentette ki.

- Jaj ne, arra igazán nincs szükség – ellenkeztem, kicsit talán túl gyorsan is, mert Garrett kérdőn rám nézett. – Mármint… tönkretettem az estéd, az a legkevesebb, hogy hagylak nyugodtan befejezni, ne fáradj. Fogok egy taxit.

- Ugyan már, Kris. Szívesen elviszlek – legyintett, de addigra én már felálltam és gyors csókot nyomtam a szájára.

- Nem tudom meddig fog tartani, szóval ma már szerintem nem találkozunk. De holnap beszélünk, majd kiengesztellek, szia – mondtam gyorsan, majd még egy utolsó csók után máris kifelé menekültem. Azonban mikor kiléptem az utcára, pár pillanatra megtorpantam. Mit fog gondolni rólam, hogy máris rohanok hozzá? Biztos azt, hogy egy kis kétségbeesett játékszer vagyok, amit kedvére rángathat.

Nagy levegőt vettem és megráztam a fejem, kiűzve így ezeket a gondolatokat. Túl nagy volt a kíváncsiságom és még éltek bennem Ashley szavai, miszerint Rob talán tényleg vonzódik hozzám. Végül a rosszabbik énem győzött és fogtam egy taxit. Bediktáltam az Affinia címét és kicsivel több, mint öt perc után meg is érkeztünk. Kifizettem a taxist és furcsa ütemben dobogó szívvel léptem be az épületbe.

Paul volt a recepción, egy huszonéves kollégám. Furcsállotta, mikor a lift felé indultam, de csak kedvesen rám mosolygott, én pedig viszonoztam a gesztust. Megállíthatott volna, hogy hova megyek, de mivel itt dolgozom, nyilván úgy gondolta, megvan rá az okom. És nem is tévedett.

A lift egyre feljebb vánszorgott, én pedig azon kaptam magam, hogy a lábammal dobolok és nagy levegőket veszek. Te jó ég, miért leszek mindig ennyire ideges a közelében? Próbáltam magam kicsit lenyugtatni, de nem mondanám maradéktalanul sikeresnek a törekvéseimet. Ráadásul abban a pillanatban, hogy bekopogtam, minden összegyűjtögetett nyugalmam elszállt. Nagy meglepetésemre szinte rögtön kinyílt az ajtó.

- Hát eljöttél – jegyezte meg apró mosollyal, amiben már megint ott volt egy árnyalatnyi beképzeltség.

- Mint látod – feleltem. Próbáltam nemtörődöm hangon beszélni, mintha szörnyen unnám az egészet és legszívesebben máshol lennék. – Mivel nagy szükségem van a munkámra, eljöttem. Mit szeretnél?

- Gyere be, Kristen – utasított, félreállva az ajtóból. Kis habozás után beléptem. Alaposabban végigmértem Robot, aki megint a „hivatalos” öltözékét viselte, azzal a különbséggel, hogy nem volt rajta zakó és nyakkendő, és az inge felső két gombjával látszólag nem vesződött, így az szabadon hagyta a mellkasa egy részét. Nagy bánatomra csak egy kis részét.

Magamra szóltam, hogy ne is gondolkozzak ilyeneken, majd Rob megszólalt. – Kérlek, várj meg itt. Egy pillanat.

Továbbra sem értettem semmit, de vártam. És valóban, Rob egy pillanat múlva újból megjelent, ezúttal frissen felöltött zakójával, de továbbra is nyakkendő nélkül. – Szóval… elmagyaráznád végre, hogy mi is lenne a feladatom? – tártam szét a karjaim kérdőn.

- Ó, hát persze. Vacsorázni megyünk – felelte teljes természetességgel.

- Micsoda?? – kérdeztem vissza meglepődötten. – Mégis hová? És miért?

- Mindig mindent tudnod kell, igaz? – vizslatott újra a rejtélyfejtő tekintetével.

- Csak, hogy tudd, épp az imént voltam vacsorázni. A barátommal. Mikor egyszer csak elrángattál. Én hülye persze meg rohanok ide, mert nem akarom elveszteni az állásom.

Rob gúnyosan felnevetett. – Nem ezért jöttél ide, Kristen. Ezt te is tudod. Úgyhogy most kérlek, hogy gyere le, ülj be az autómba, aztán vacsorázz meg velem. Hajlandó vagy ezt megtenni, vagy a vállamon cipeljelek le?

Türelmesen várta a válaszom, a rosszabbik énem pedig rögtön kiabálni kezdett volna, hogy kérlek szépen, vegyél a válladra. – És mégis miért vacsoráznék én éppen veled? – tettem fel a legfontosabb kérdést.

Rob erre rám bámult, szürkéskék szemei az arcomat kutatták. Olyan átható volt a pillantása, hogy úgy éreztem, bármibe lyukat ütött volna. – Azt hiszed vicceltem a lecipelésről? Várass még egy percet és meglátod, hogy komolyan mondtam.

- Jól van – sóhajtottam. Magam sem tudtam, hogy ez biztosan jó ötlet-e. Rob kinyitotta az ajtót és előreengedett, majd beszálltunk a liftbe. Összezárva a szűk térben vele, úgy éreztem, hogy felrobbanok az idegességtől. Észre sem vettem, hogy megint rázom magam, csak mikor Rob megszólalt.

- Mondd, lehetne, hogy abbahagyd a végtagjaid indokolatlanul gyors mozgását fel-alá? – pillantott rám gúnyosan.

- Semmi közöd a végtagjaimhoz! – csattantam fel. Rob felsóhajtott és újra a liftajtót fixírozta.

- Ebben sajnos igazad van – mondta, mire nekem elkerekedtek a szemeim, de nem szóltam egy szót sem. Mikor leértünk, észrevettem Paul meglepődött pillantását, de én nem néztem felé. Kiléptünk a szállodából, és Rob sofőrje – aki tegnap is hazavitt – rögtön ajtót nyitott.

- A Delmonico’s-ba – adta ki a rövid utasítást Rob és a kocsi el is indult. Továbbra is csendben voltunk, én pedig a térdemet bámultam, emlékeztetve magam, hogy ne rázogassam semmimet. Jesszusom, micsoda idióta, ügyetlen lánykának tűnhetek mellette.

- Miért akarsz elvinni vacsorázni? – böktem ki végül a kérdést, ami végig az oldalamat fúrta. Rob rám pillantott, és úgy tűnt, hogy megfontolja a válaszát.

- Érdekesnek talállak, Kristen. Szeretnék többet tudni rólad. Úgy gondoltam, hogy egy vacsora illedelmesebb mód erre, mint az, hogy nyomoztassak utánad – felelte végül. Érdekesnek talál. És szeretne többet tudni rólam. Hűha, erre nem számítottam.

- Honnan tudod a telefonszámom? – tettem fel a következő kérdést. Rob halványan elmosolyodott. Most nem gúnyosan vagy leereszkedően, hanem mintha viccesnek találna valamit.

- Nos, az tényleg egy kis kutakodás eredménye – mondta. A mosolya most egy bűnös kisfiúéra emlékeztetett.

El kellett gondolkodnom a válaszain. Tehát azt hiszem egyértelmű, hogy érdeklem. Olyannyira, hogy vacsorázni hív – na jó, hurcol – és nyomoztat a számom után. De vajon ez azt jelenti, hogy nőként tekint érdekesnek? Vagy esetleg úgy, mint egy eltévedt lánykát aki véletlenül részt vett a „nagyok” jótékonysági rendezvényén? Sőt, egyáltalán mi az, hogy érdekesnek talál? Vonzódik hozzám, vagy esetleg akar tőlem valamit? És mégis miért sajnálja, hogy nincs köze a végtagjaimhoz?

A fejem tele volt a sok kusza gondolattal. Rob már megint az arcomat fürkészte. – Mi az, ami ennyire elgondolkodtat?

- Én mikor fogok többet tudni rólad? – kérdeztem félénken. Rob láthatóan meglepődött a kérdésemen, majd egy pillanat múlva újabb kérdést tett fel nekem.

- Mit szeretnél tudni? – érdeklődött gyanakodva.

- Hát… nem is tudom – motyogtam. Váratlanul ért ez a helyzet, és hogy őszinte legyek, mindent tudni akartam róla. – Azt elmondtad, hogy Londonban nőttél fel – kezdtem, Rob pedig bólintott. – Milyen volt a gyerekkorod? Már akkor is tudtad, hogy… ilyen lesz a jövőd?

Rob elmosolyodott és most ő kezdte el a térdét bámulni. – Fogalmam sem volt róla – felelte. – Sokat voltam a barátaimmal és utáltam az iskolát, mint bármelyik gyerek. Otthon jól megvoltam anyámmal meg a két nővéremmel. Apámat szinte sosem láttam. Mikor befejeztem a középiskolát, Londonban akartam maradni. Victoria mindig is az üzleti életben akart tevékenykedni, így természetes volt, hogy ő ide utazott, New Yorkba. Én mással akartam foglalkozni. Az apám bevetette a jó öreg zsarolási trükkjeit, hogy vagy irány nekem is New York, vagy kidob a házból és nem enged egyik családtagom közelébe sem többet. Így hát maradt ez az opció. A fiatalabbik testvérem, Lizzy viszont már fellázadt az apánk ellen. Londonban maradt és most egy zenekarban énekel. Az apám megtiltotta, hogy többé egy szóval is említsük valaha Liz-t, anyám pedig jóformán összetört és titokban néha-néha meglátogatja.

Szájtátva hallgattam Rob történetét. Feltört bennem az együttérzés ő és a testvére iránt és a szenvedélyes gyűlölet egy olyan férfi iránt, akit még sosem láttam. Aztán kibukott belőlem a kérdés. – Te miért nem lázadtál fel ellene? Mármint persze megértem, hogy fontos a családod, de talán továbbra is kapcsolatban maradhattál volna valahogy az anyáddal és a nővéreiddel. Miért jöttél mégis New Yorkba?

Kérdésem hallatán a szomorú szürkéskék szempár felém fordult. – Anyámnak nehéz élete van az apám mellett. Ha engem is elveszített volna, biztosan magába roskad.

Kibámultam az ablakon, hogy elrejtsem Rob elől az arcomra kiülő érzelmeket. Hirtelen teljesen más szemszögből láttam őt. Nem egy beképzelt férfi képe jelent meg előttem, hanem egy tehetetlen fiúé, aki a családjáért feladta azt a jövőt, amit szeretett volna. Még valamit tudni akartam, de nem tudtam, mennyire tabu ez nála, így hát csak habozva harapdáltam az ajkamat.

- Van még valami, amire kíváncsi vagy? – kérdezte, újra apró mosollyal. Nem a beképzelt féloldalassal, hanem egy egészen kedves mosollyal.

- Azt mondtad mással akartál foglalkozni. Mi az? – félénken vártam a válaszát, míg tekintete újból rabul ejtette az enyémet. Egyetlen röpke pillanatra úgy tűnt, mintha szólásra nyitná ajkait, de amikor a kocsi hirtelen lefékezett, csak sóhajtott egyet.

- Megérkeztünk – zárta le az előző témát. Kiszálltunk az autóból és az étterem bejáratánál Rob egy udvarias mosollyal újra előre engedett. Viszonoztam a mosolyt.

- Üdvözlöm, Mr. Pattinson – köszöntötte ismerősként az egyik itt dolgozó nő Robot egy hatalmas vigyorral. – A szokásos asztalt?

- Nem, köszönöm. Ezúttal csak ketten leszünk – felelte Rob. A nőnek szinte leesett az álla, majd végignézett rajtam. – Hát… öh, rendben van. Kövessenek kérem.

Rob finoman – és számomra nagyon is váratlanul – a hátam aljára csúsztatta a kezét. Megborzongtam az érintésétől, csakis jó értelemben persze. Megköszörültem a torkom és próbáltam újra normálisan lélegezni.

- Gyakran jársz ide? – kérdeztem. Reménykedtem benne, hogy nem érzi meg, mekkora hatást gyakorol rám ezzel az egyetlen érintéssel.

- Főleg üzleti ebédek esetén – felelte szárazon. Végignéztem a hatalmas helyiségen, ahol mindent az arany és a mahagóni dominált. Gyönyörű volt, és határozottan valami olyan, amit én sosem tudnék megengedni magamnak. A nő leültetett minket egy kétszemélyes asztalhoz, letette elénk az étlapokat, majd sietősen távozott.

- Szóval… nem fogsz válaszolni a kérdésemre? – érdeklődtem felbátorodva.

- Most te vagy soron, Kristen – mondta.

- Hát jó. Mit akarsz tudni? – kérdeztem, kerülve a tekintetét. Inkább az étlapot tanulmányoztam helyette.

- Nos, te is a gyerekkoromról kérdeztél. Kezdetnek mesélj te is a tiédről.

- Los Angelesben nőttem fel. Mikor elérkezett a gimnázium vége, egy nevesebb egyetemre akartam jelentkezni. Viszont tudtam, hogy a szüleim ezt nem engedhetik meg maguknak. De én vagyok az egyetlen gyerekük, úgyhogy ők mindent meg akartak adni nekem. Ragaszkodtak hozzá, hogy menjek ahová csak szeretnék. Nagy erőfeszítésükbe került, hogy a Columbusra járhattam, így minden megkeresett pénzemmel próbálom nekik visszafizetni ezt a hatalmas szívességet, még akkor is, ha tiltakoznak ellene – meséltem.

- És az újságírás? Miért dolgozol még mindig az Affiniában? – kérdezte Rob őszinte érdeklődéssel, ami meglepett.

- Nos, nincs akkora szerencsém, mint Ashnek. Ő gyakornok a New York magazinnál, az apja kapcsolatai sok helyre kiterjednek. Én kicsit komolyabb témákkal akarok foglalkozni, valamelyik napilapnál. De még nem engedhetem meg magamnak, hogy felmondjam a biztos állásom a hotelben. Majd meglátjuk, mit hoz a jövő – vontam vállat.

Rob újra az arcomat fürkészte, mikor felnéztem. Mielőtt bármelyikünk is megszólalhatott volna, felbukkant egy pincér. – Sikerült választaniuk? – kérdezte udvariasan.

Rob futólag rápillantott az étlapra, most először, mióta letették elé. – Én egy Delmonico steaket kérek – felelte mégis szinte azonnal. – Kristen?

- Öhm… - rájöttem, hogy az utóbbi öt percben csak bámultam a menüt, de egy betűt se olvastam el belőle. Végül ráböktem valami csirkés cuccra, ami jónak ígérkezett. Miután a pincér elment az asztalunktól, Rob gyorsan témát váltott.

- Mióta vagy együtt a barátoddal? – kérdezte, megint az utasító hangján. Nekem kicsit bűntudatom támadt, ahogy eszembe jutott Garrett.

- Két éve – mondtam nyugtalanul fészkelődve. Rob kissé meglepődött, de rögtön rendezte a vonásait.

- Komolynak neveznéd a dolgot? – nézett rám szigorúan, profi vallatóként.

- Hát… nem is tudom – motyogtam. – Ez bonyolult. Ő kedves és figyelmes, bármelyik lány álomférfija lehetne.

- Te viszont nem vagy bármelyik lány – fúrta kíváncsi tekintetét az enyémbe. Újra felgyorsult a légzésem. Megint csend telepedett ránk és újból a pincér mentett meg minket. Lerakta elénk a nagyon is remekül kinéző fogásokat, jó étvágyat kívánt, majd magunkra maradtunk újfent.

- Szeretsz New Yorkban élni? – kérdezte Rob újabb éles váltással.

- Nagyon is – bólogattam, miután lenyeltem az első falatot. Nagyon finom volt, annak ellenére, hogy nemrég még nem voltam éhes.

- És nem tervezel visszamenni Los Angelesbe?

- Időnként hazalátogatok, de úgy döntöttem, hogy itt szeretnék élni és dolgozni – válaszoltam. – És te? Idővel nem akarsz visszamenni Londonba?

- Nem – felelte tömören. Felsóhajtottam. Tudtam, hogy vacsora közben semmit sem fogok kihúzni belőle. Az étkezés hátralévő részében Rob tovább faggatott. Nagy meglepetésemre a legkisebb dolgok is érdekelték, nekem pedig fogalmam sem volt róla, hogy mire megy ki ez az egész. Kizárt, hogy tényleg ennyire érdekeljem.

Mikor végeztünk, meglepődve fedeztem fel az egyik órán, hogy már több mint két órája itt ülünk és beszélgetünk – vagy legalábbis Rob kérdez, én pedig válaszolok. Ő is észrevette az időt, és felsóhajtott. – Azt hiszem ideje mennünk – mondta. Kikérte a számlát, én pedig kényelmetlenül fészkelődtem, nem igazán szerettem, ha valaki fizetett helyettem valamiért. Garrett mindig elintézte annyival, hogy ne butáskodjak. Robbal szemben úgy éreztem, hogy esélyem sem lenne vitatkozni. Olyan típusnak tűnt, mint aki rögtön beírást adna az ellenőrzőmbe, ha ellenkezni próbálok. Ahogy elnéztem őt, nem tartottam kizártnak, hogy van egy olyan oldala, amitől félni tudnék. Megborzongtam a gondolattól.

- Mehetünk? – kérdezte végül, én pedig félszegen bólintottam. Kimentünk és kocsiba ültünk. Rob bediktálta a címem a sofőrjének és elindultunk. Újfent meglepőnek találtam, hogy megjegyezte a lakásom címét. Az út közben nem kérdezgetett többet, úgy tűnt, hogy a gondolataiba mélyedt. Elmerengtem, hogy vajon rólam gondolkodik-e, vagy esetleg valami másról. Lehet, hogy csak valami unalmas, munkával kapcsolatos dologról. Majd’ meghaltam azért, hogy megkérdezzem tőle.

Mikor megérkeztünk, Rob látszólag egy időre felhagyott az elmélkedéssel. Istenem, bár tudnám mi jár a fejében. Biztosan könyveket lehetne megtölteni vele, és én örömmel olvasnám őket. Futólag rám mosolygott, aztán velem együtt ő is kiszállt a kocsiból.

- Nem bánod, ha elkísérlek az ajtóig? – mutatott a nagy üvegajtóra, ami a lépcsőházunkra nyílt. Megráztam a fejem, és komótosan elballagtunk odáig. Rob végül bizonytalanul rám pillantott és újra megszólalt. – Ez az utolsó kérdésem mára. Szeretném, ha őszintén válaszolnál.

- Eddig is azt tettem – motyogtam.

- Mondd, hogy érezted magad ma este? – kérdezte. A szemöldököm felszaladt a homlokomra csodálkozásomban. Soha nem lepődtem meg még annyiszor, mint a mai napon, Rob mellett. Tényleg fontos neki, hogy mit válaszolok?

- Remekül – feleltem halkan, döbbenten nyugtázva, hogy ez valóban igaz. Nem érdekelt, hogy elrángatott Garrett mellől, és nem érdekelt, hogy egész este vallatott. Őt figyelhettem közben.

Rob elgondolkozott, mintha mérlegelné ezt az egyetlen szót. Sejtelmem sem volt róla, hogy erre vajon mi lesz a válasza. Aztán egyszer csak meglepő komolysággal nézett egyenesen a szemembe. – Mocskos módszerekkel játszom, Kristen. És mindig megkapom, amit akarok – mondta, nekem pedig a lélegzetem is elakadt. Mielőtt bármit is mondhattam volna, vagy legalább átgondolhattam volna a szavait, Rob megfordult és lassan visszasétált az autóhoz.