1. fejezet

Na mit szóltok, máris itt az első fejezet. :D Egyfolytában bennem volt, hogy el akarom kezdeni a történetet, de aztán mindig eszembe jutott, hogy még csak pár napja fejeztem be a TS-t. Végül ma mégis elkezdtem, és íme itt is van. :) Itt is csütörtöki frissek lesznek, azon egyszerű oknál fogva, hogy én akkor érek rá. :D Jó olvasást, és kérlek, írjátok le a véleményeteket!
Abellana

(Kristen)

Ashley úgy rontott be a szobámba, akár egy hurrikán. Hihetetlen, hogy négy éve béreljük közösen ezt a lakást, de még mindig nem szoktam meg az ilyen kirohanásait. Most azonban megállt az ajtóban, és szinte félénken tekintett rám. – Hatalmas szívességet kell kérnem – közölte a száját húzva. Ajjaj, ez rossz jel…

- Na bökd ki – sóhajtottam. Tudtam, hogy ez nem fog tetszeni.

- Tudod, hogy ma lesz az a jótékonysági vacsora. Semmi kedvem elmenni, de az anyám kitekeri a nyakam, ha nem leszek ott. Annyira rosszul érezném magam ott egyedül, kérlek, Kristen, kérlek! – tette össze a két kezét rimánkodva.

- Mire kérsz? – húztam fel egyik szemöldököm kérdőn. Ashley csak az ajkába harapott, mintha félne megszólalni. Tisztában voltam vele, mit akar… hogy elkísérjem. – Na ne! Szó sem lehet róla! Ez az egész nagyon nem az én világom!

New York üzleti életének legnevesebb családjai hoztak létre egy jótékonysági alapítványt még tizenvalahány éve, így köztük Greene-ék is, és azóta minden évben szerveztek egy jótékonysági vacsorát. Ashley sem volt oda az egészért, de a sok sznob elvárta, hogy ő is képviselje a családját.

- Könyörgöm! Esküszöm, hogy kárpótollak érte! És hidd el, nem lesz olyan rossz – bizonygatta.

- Remek, akkor miért nem mész egyedül?

Ash nem válaszolt, csak hirtelen a nyakamba ugrott és elkezdett ölelgetni. – Kristen, tudod, hogy te nekem olyan vagy, mintha a testvérem lennél. Anyu is nagyon örülne neked! Kérlek!

- Jól van – feleltem sóhajtva, mire Ashley felsikoltott és megpuszilta az arcom.

- Örök hálám. Apu hatra kocsit küld értünk – hadarta, majd kiugrándozott a szobámból további sikolyok kíséretében. Ránéztem az éjjeli szekrényen lévő órára, ami azt mutatta, hogy tíz perccel múlt öt. Basszus. Pár perce még a kényelmes melegítőmben, zsíros hajjal ültem az ágyamon olvasgatva, most meg máris késésben vagyok New York egyik legnívósabb rendezvényéről.

Összehoztam életem leggyorsabb zuhanyzását és hajmosását, de mire megszárítottam a hajam, alig maradt időm a sminkre, márpedig anélkül nem igazán állíthattam volna be egy ilyen helyre. Miután nagyjából elkészültem, előtúrtam egy ezüstös ruhát. Ez volt az egyetlen olyan ruhadarabom, amiről úgy gondoltam, hogy megfelelhet. Egyszerre volt alkalmas vén sznobok vacsorájára és bulizásra. Felvettem hozzá azt a cipőt, amit két hónapja kaptam Ashley-től a szülinapomra. Egyszerű, de gyönyörű fekete magassarkú volt, ráadásul piszok márkás. Nem szoktam ilyet hordani, de emlékszem, hogy ennek az ajándéknak nagyon örültem.

Mikor végeztem, és teljes pompámban kiléptem a szobából, Ash már az ajtónál várt. Gyönyörű volt, a maga elegáns és visszafogott lila ruhájával. Mint mindig, legjobb barátnőmre nézve elkapott egy enyhe irigység.

- Épp időben – mosolyodott el. – Menjünk, különben a szüleim élve nyúznak meg minket.

El is indultunk, és rögtön meggyűlt a bajom a francos lépcsővel. Ash hozzászokott a magassarkúhoz és magabiztosan vágtatott lefelé, míg én lassan botladoztam, viszont még sem mert rám szólni, mivel szívességet teszek neki. Mikor végre kiléptünk a lépcsőházból, Ashley meglátta az apja sofőrjét és ragyogó mosolyt vetett rá. – Helló, Dan – köszönt neki a szokásos flörtölős üzemmódjában. Tudta, hogy kiakasztja a szüleit, ha kikezd a személyzettel, ezért minden adandó alkalommal ezt tette.

- Miss Greene, Miss Stewart – bólintott Dan a megszokott profizmussal, szinte észre sem vette már Ashley illetlen viselkedését. Kinyitotta nekünk a kocsi ajtaját és mindketten beszálltunk. Egy perc múlva már a helyszínre tartottunk. Ash tájékoztatott, hogy a vacsorát minden évben másik alapító család tartja, idén pedig ők a sorosak.

Kényelmetlenül éreztem magam a gondolattól, hogy ennyi befolyásos ember közt kell eltöltenem egy estét, épp nekem, akitől ez nem is állhatna távolabb. Habár voltam már egy-két ilyen rendezvényen, mióta ismerem Ashley-t.

Mikor megérkeztünk, szinte lámpaláz tört rám a rengeteg embert látva, akik kisebb csoportokban álltak és beszélgettek valószínűleg olyan dolgokról, amelyekről nekem gőzöm sincs. Mikor Mrs. Greene meglátott minket, egy mosollyal elénk sietett. Gyorsan és tartózkodóan megölelgetett minket.

- Örülök, hogy te is eljöttél, drágám – mondta kedves mosollyal, majd lesöpört néhány porszemet Ashley ruhájának válláról. Az emberek közben elkezdtek átvonulni egy másik és vélhetően szintén hatalmas helyiségbe. – Óh, elfoglaljuk a helyünket a vacsorához! Gyertek, bemutatom a többi asztalnál ülőt.

A másik helyiség tele volt elegáns, fehér körasztalokkal. Mrs. Greene odavezetett minket az egyikhez. Nagy puszilkodással köszönt egy fiatal, jóképű férfinek és egy szintén elég fiatal, szőke lánynak. Közben Ashley megölelte az édesapját, aki engem is szíves mosollyal köszöntött. Őt is ismertem már egy ideje, jóban voltam Ash mindkét szülőjével.

- Robert, Victoria, a lányommal már találkoztatok – intett Mrs. Greene Ashley felé, majd megfogta a kezemet és magához rántott. – Ő itt Ashley legjobb barátja, Kristen Stewart. Ő is a Columbián végzett. Kristen, ők pedig Robert és Victoria Pattinson, az édesapjuk is alapítótag.

A szőke lány fülig érő mosollyal rázta meg a kezem. A férfi, aki ezek szerint a testvére volt, nem mosolygott. Kifürkészhetetlen pillantása nem engedett, egyszerűen nem bírtam nem a szemébe nézni, miközben kezét lazán az enyémbe csúsztatta.

- Örülök a találkozásnak – mondta. Te jó isten, a hangja remegésre készteti az ember lábát… nincs rá jobb szó, mint a szexi. Szája egyik sarkát apró mosolyra húzta, én pedig rájöttem, hogy még jóképűbb, mint azt először gondoltam.

- Én szintúgy – nyögtem ki. A többiek szerencsére nem vették észre a gyengeségem és Mrs. Greene finoman lenyomott a Robert melletti székbe. Egy ember hiányzott az asztaltól, ugyanis Victoria és Mrs. Greene között volt egy üres szék. Pár perccel később azonban megjelent valami srác mellettünk. Félregombolt inge és lecsúszott zakója alapján csodálkoztam, hogy nem nézik ki innen.

- Bocs, hogy késtem. Az egyik csajszit elvittem egy menetre a mosdóban, de sokára adta be a derekát – mondta vigyorogva, miközben megigazította a zakóját. Mrs. Greene feje elvörösödött, úgy nézett ki, mint akinek mindjárt füst jön a füléből.

- Thomas! – szólt rá a srácra szigorúan, a fogait összeszorítva. – Azonnal ülj le!

Az úgynevezett Thomas arcáról leolvadt a vigyor, és leroskadt az üres székbe, majd egy húzásra megitta a poharában lévő pezsgőt. Ashley a fülemhez hajolt és belesúgott valamit, hogy csak én halljam.

- Ő Tom Sturridge, a melletted ülő szépfiú legjobb barátja. A szülei kőgazdagok, ő pedig megkefél mindenkit, aki mozog. – Beharaptam az ajkam, hogy ne nevessem el magam. Ahogy Tomra néztem, rájöttem, hogy teljesen illik rá Ash leírása.

A vacsora közben én inkább csendben maradtam. Mr. Greene valami üzleti dolgokról kérdezgette Robertet, miközben Victora Mrs. Greene-hez fordult. – Azt hittem a fiad is itt lesz, Michele.

- Joe nem tudott eljönni, munkaügyben elutazott – felelte sajnálkozva. Ismertem Joe-t, mivel gyakran meglátogatta Ashley-t. Néhányszor eljárt velünk szórakozni és időről időre megkörnyékezett mikor még nem volt senkim. Aztán mikor képbe jött Garrett, barátok maradtunk.

Hirtelen éles hang csendült fel az asztalnál, én pedig égő fejjel jöttem rá, hogy az én mobilom az. Baszki, baszki, baszki. Jó benyomást keltesz, Kristen, ez az! Mindenki rám pillantott, én pedig pironkodva szedtem elő a készüléket, hogy rögtön kikapcsolhassam, de Mr. Greene elnéző mosollyal közbeszólt. – Vedd csak fel, talán fontos.

Sietve kiszlalomoztam az asztalok között és mikor kiértem a teremből, ránéztem a kijelzőre. Emlegetett szamár…

- Szia – köszöntem mérsékelt lelkesedéssel.

- Azt hittem már sosem veszed fel – nevetett. – Arra gondoltam elmehetnénk valahova ma este, mit szólsz?

- Nem lehet, Garrett – sóhajtottam. – Ashley csak most kért meg, hogy kísérjem el a szülei jótékonysági vacsorájára. Holnap bepótolhatjuk.

- Óh, hát rendben. Ez esetben jó szórakozást, édes. Holnap találkozunk.

Visszasurrantam a többiek közé és a biztonság kedvéért most már tényleg kikapcsoltam a telefont. Miután a vacsora befejeződött, újra az előző helyiségbe mentünk, ahol fogadtak minket. Egy zenekart is felbéreltek az estére, és mikor elkezdtek játszani, Ash szülei mentek elsőkként a táncparkettre. Aranyosak voltak együtt, és egyre több pár követte a példájukat. Nekem pedig a szívem is majdnem megállt, mikor odalépett hozzám a félisten, aki mellett a vacsorán ültem.

- Szabad? – kérdezte azzal a féloldalas mosollyal. Volt benne valami gúnyos pimaszság, és ez még szexibbé tette.

 - Nem hinném, hogy ez jó ötlet – nyögtem. A szám hirtelen kiszáradt idegességemben. Robert még jobban elmosolyodott, talán kitalálta, hogy egy szerencsétlen kétballábas vagyok.

- Ne aggódj, majd én vezetlek. Gyere… - A lélegzetem is majd’ elállt, mikor megfogta a kezem és a táncparkett felé húzott. Összefonódott kezeinket felemelte, másik kezével pedig megragadta a derekam és még szorosabban magához húzott. Bizonytalanul a vállára tettem szabad kezem, majd elkezdtünk mozogni. Észrevettem, hogy Ash meglepetten néz ránk, de aztán Robert újra megszólalt és hirtelen már csak rá tudtam figyelni, a külvilág nem érdekelt.

- Szóval, Kristen… mit tanultál a Columbián? – érdeklődött. Lehet, hogy csak képzelődök, de úgy tűnt, mintha nem csak csevegni próbálna. Mintha tényleg érdekelném.

- Újságírást – feleltem, örömmel nyugtázva, hogy kicsit biztosabb a hangom, mint az előbb.

- Áh, akkor most újságíróként dolgozol?

- Hát… nem egészen. Azért nem olyan egyszerű a dolog. Még az egyetem mellett kezdtem el az Affinia Dumontban dolgozni, recepciósként.

- Az szép hotel, nem olyan nyüzsgő. Kedvelem – jelentette ki szárazon. – Miért pont ott?

- A barátom édesapja a szálloda vezetője, ő szerezte meg nekem az állást – magyaráztam. Egyik szemöldökét felhúzta, mintha meglepte volna valami. Szinte észrevétlenül vont közelebb magához.

- Ezek szerint van barátod – mondta, számomra kifürkészhetetlen hangnemben. Bólintottam. A tekintete újból rabul ejtett, úgy nézett rám, mintha meg akarná fejteni minden titkom. Csendben voltunk mindketten és közben úgy éreztem, hogy a kettőnk közti levegő egyre csak forrósodik. Jesszusom, itt vagyok egy idegen karjaiban és közben úgy érzem, hogy vonz engem, mint egy mágnest. Már épp kezdett volna elkapni a pánik, hogy mi a franc bajom van nekem, de ekkor Mrs. Greene lépett oda hozzánk mosolyogva.

- Robert, ugye nem bánod, ha elrabolom Kristent? – kérdezte nyájasan. Ő valamiért mégis úgy tűnt, mintha bánná, de egy mosollyal elengedett engem és magunkra hagyott minket. Mrs. Greene a terem széléhez húzott és öntött nekem és magának egy újabb pohár pezsgőt. – Robert kivetette rád a hálóját – közölte tárgyilagosan.

- Ugyan már – horkantottam. Ahogy észrevettem, minden nőnemű lény a nyálát csorgatta utána ma este. Nem hinném, hogy pont én kellek neki.

- Láttam, amit láttam – ragaszkodott a véleményéhez Michele. – Azt hiszed ő csak úgy felkér lányokat táncolni az ilyen estélyeken? Ugyan drágám, hova gondolsz… Megjegyzem, kitűnő fogás. A családja Londonban él, az apja ideküldte New Yorkba egyetemre, és rábízta az itteni üzletét. Robert elképzelhetetlen vagyon örököse, és már most dúsgazdag.

- Nem igazán érdekel a pénz – jelentettem ki kicsit sértődötten. Ashley szülei előtt nem volt titok, hogy a családomnak nem volt pénze ilyen neves egyetemre, és ezért nem is akartam New Yorkba jönni Los Angelesből. De a szüleim ragaszkodtak hozzá, és rengeteget áldoztak fel azért, hogy én itt tanulhassak. Nagyon hálás vagyok nekik, és épp ezért minden megkeresett pénzemmel őket támogatom.

- Én csak tájékoztatlak – mondta titokzatos mosollyal Mrs. Greene. Az este hátralévő részében végig az járt a fejemben, amit Robertről mondott. Még hogy kivetette rám a hálóját… elképzelni is nevetséges.

Valamivel éjfél után Ashley gondterhelt arccal jött vissza hozzám, miután az anyjával beszélt. – Anyu azt mondja, hogy szeretné, ha maradnék még egy kicsit, valamit mondani akar. Ha akarod, szólok Dannek, hogy vigyen haza aztán majd visszajön értem…

Mielőtt bármit is felelhettem volna, valaki megszólalt helyettem. – Hadd ajánljam fel a szolgálataimat – tűnt elő a semmiből Robert mosolyogva. Te jó ég, talán engem figyelt?

- Óh, erre semmi szükség – kezdtem, de Ashley megelőzött.

- Remek! Akkor majd otthon találkozunk – ölelt meg utoljára, majd azon nyomban el is tűnt.

- Mehetünk? – fordult felém Robert. Én szó nélkül bólintottam, ő pedig újra elmosolyodott. És ezúttal egész mosoly volt! Szinte már kedvesnek tűnt tőle. Egymás mellett, csendben kisétáltunk a kocsijához. Mikor a sofőrje meglátott minket, már nyitotta is a hátsó ajtót. – Rupert, először hazavisszük Miss Stewartot.

A sofőr bólintva vette tudomásul, majd Robert besegített a kocsiba. Mikor kezünk összeért, megborzongtam egy pillanatra, csak reméltem, hogy ő ezt nem érezte meg. Elmondtam a címet és elindultunk. Egy idő után vettem a bátorságot és megszólaltam.

- Szóval… én meséltem magamról, de én nem tudok rólad semmit – mondtam. A semmi azért nem volt teljesen igaz, de Mrs. Greene „pletykálkodásáról” nem akartam neki beszámolni.

- Nincs sok mesélnivalóm, Kristen – villantotta felém újra a legszexisebb mosolyát. – Nyolc éve élek New Yorkban, mióta az apám kijelentette, hogy követnem kell az ő útját, különben búcsút mondhatok a családomnak. Elvégeztem az egyetemet és most én vezetem a vállalat itteni székhelyét.

Jesszusom, miféle apa az, aki a családjával zsarolja a fiát? Ő mégis érzelemmentesnek tűnt miközben erről beszélt, de sejtettem, hogy belül forr benne a düh. És apró számítás után az is kiderült, hogy csak négy évvel idősebb nálam. És máris ilyen gazdag, te jó ég…

Újra csend borult ránk, és nem úgy tűnt, hogy Robert meg akarna szólalni, de néha magamon éreztem a tekintetét, és ez idegessé tett. Megint eszembe jutottak azok a szavak… Azt hiszed ő csak úgy felkér lányokat táncolni az ilyen estélyeken?

Mikor megérkeztünk, meglepődve vettem észre, hogy sajnálom az út rövidségét. Robert is kiszállt és megállt velem szemben. – Köszönöm, hogy hazahoztál – mondtam halkan.

- Nem tesz semmit. Az én örömömre szolgált – mormolta még nálam is halkabban és arra eszméltem, hogy nagyon is közel áll hozzám. – Örülök, hogy megismertelek, Kristen.

- Én is, Robert – feleltem, miközben minden idegszálamat ellepte valami furcsa érzés a közelségétől.

- Csak Rob – mondta mosolyogva, majd beszállt a kocsijába. Miközben felfelé tartottam, görcsösen kapaszkodtam a lépcső korlátjába és csakis rajta járt az eszem.

Ahogy beléptem a szobámba, azonnal megszabadultam a kényelmetlen cipőtől és a ruhámtól. Bemásztam a kényelmes ágyikómba és a ma este egyes részletei újra és újra lejátszódtak a fejemben. Tényleg olyan volt, mintha Rob mágnesként vonzott volna. Mielőtt elaludtam volna, szórakozottan jutott eszembe, hogy néhány mágnes azonban taszítja egymást…