19. fejezet

Szenvedősen, de azért mára is sikerült összehoznom valamit. Viszont nem tudom, hogy ez a jövő héten is sikerül-e, mert úgy érzem, hogy se időm, se kedvem nincs most az íráshoz. Egyszerűen úgy érzem, hogy ti sem igazán szeretitek a történetet (ennek ellenére vannak, akik mindig írnak, és nagyon köszönöm nekik) és már szinte én magam is unom amit írok. Pedig már meg van a fejemben az, hogy mit akarok és nagyjából mi lesz a vége, de mikor odaülök a gép elé, hogy leírjam ezeket a gondolatokat, már nem olyan könnyű. Szóval ha a jövő héten nem lesz friss, ne haragudjatok. Próbálkozom azért, szeretném, ha a hátralévő fejezetek tartalmasak és hosszúak lennének, szóval már nincs olyan sok hátra. De először kicsit össze kell szednem a fejem hozzá és eltervezgetni, hogy mit hogyan akarok. Az előző részhez érkezett véleményeiteket pedig köszönöm!
Abellana

(Kristen)

Az út Londonba majdnem hét teljes óráig tartott. Ott éppen kora este volt, mikor megérkeztünk. A kevés alvás, hosszú repülőút és az időeltolódás most aztán megtette a hatását, legszívesebben beleájultam volna egy puha ágyba, de most nem lehetett.

- Azt hiszem be kell néznünk a szüleimhez, mielőtt a hotelba mennénk – suttogta Rob a fülembe, mikor még a magángépen ültünk. Victoria végig utálkozó pillantással méregetett minket, és akármennyire is nem voltam harcos típus, most legszívesebben lerángattam volna a szőke sörényt a fejéről.

Robra pillantottam és akaratlanul is elvigyorodtam. – Mi az? – kérdezte gyanakodva.

- Gondoltad volna néhány hete, hogy be fogsz mutatni a szüleidnek? – kacagtam gúnyosan. Kétlem, hogy hazavitte az eddigi nőit. Ő erre csak a szemeit forgatta, de láttam rajta, hogy próbál elfojtani egy mosolyt.

Most pedig itt voltunk, a hatalmas londoni házuk előtt és én mindenféle gondolatokkal kínoztam magam. Utálni fognak és azt mondják majd Robnak, hogy menjen és játszadozzon valami normálisabb lánnyal, aki legalább gazdag meg befolyásos. Persze ez közel sem szokványos helyzet volt. Legutóbb Garrett mutatott be a szüleinek, akik kedves és egyáltalán nem sznob emberek. Rob családja viszont…

Megráztam a fejem, mintha így megszabadulhatnék minden aggasztó dologtól. Egy középkorú, de kifejezetten csinos szőke nő nyitott ajtót. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ki az. Végigtekintett két gyermekén – és futólag rajtam is – majd nagy mosoly kúszott az arcára.

- Végre itt vagytok! – kiáltotta boldogan, miközben magához húzta Victoriát, aki a lehető leggyorsabban szabadult az ölelésből, hogy aztán bemasírozzon a házba.

Rob édesanyja mosolyogva nézett végig a fián – gyanítottam, hogy régóta nem látta már – de nem ölelte meg, inkább olyan volt, mintha várna valamire. Rob hirtelen a homlokára csapott.

- Ó, elnézést. Anya, hadd mutassam be Kristent…

- Kristen, hát persze! Annyit hallottam rólad! – vágott a szavába az anyja, majd hirtelen magához húzott. Én csak értetlenül pislogtam Robra, aki gyanakodva méregette az anyját. – Én Claire vagyok, és tegezz csak nyugodtan! – mosolygott rám, miután elengedett. Megpróbáltam viszonozni a mosolyt és bólintottam.

- Mégis honnan hallottál Kristenről, ha szabad kérdeznem? – kérdezte tőle Rob. Claire idegesen hátrapillantott, kissé paranoiásan.

- Felhívtam Lizzy-t – mondta valamivel halkabban. – Mesélt róla, hogy elutazott hozzád.

Rob elgondolkodott valamin, de nem felelt. Claire újra olyan lelkes lett, mint az előbb. – Ne ácsorogjunk itt, éppen vacsorához készülődünk! Hol vannak a csomagjaitok?

- A kocsiban – felelte Rob. – Nem maradunk sokáig.

- Jaj, ne butáskodj már! – tromfolta le Claire, miközben bevezetett minket a házba. – Ez a ház hatalmas, bőven elférünk mind nyugodtan. Itt nőttél fel, ez az otthonod, mégis miért mennétek szállodába?

- Tudod jól, hogy miért – mondta Rob, szinte már szigorúan. Claire láthatóan megértette, miről van szó, de nem fűzött hozzá semmit. Talán azért mert nem is akart, vagy azért mert beléptünk az étkezőbe ahol éppen Victoria üdvözölte az apját, aki ekkor ránk pillantott.

- Robert – biccentett a fiának, mintha nem is érdekelné, hogy ott van. – Látom vendéget is hoztál. Nos, üdvözlöm Miss…

- Stewart – mosolyodtam el, és megráztam a felém nyújtott kezét. Rengeteget hallottam már róla, és személyesen is nagyon ridegnek tűnt, de udvarias volt, így hát nem adott rá okot, hogy ne viselkedjek én is ugyanilyen illemtudóan.

Claire ragaszkodott hozzá, hogy maradjunk vacsorára, pedig Rob már egyértelműen szabadult volna, én pedig nem örültem, hogy ennyire nyugtalannak látom. De nagy illetlenség lett volna elutasítani, szóval maradtunk. Az elején csak az üzleti dolgaikról esett szó, amiből én szinte semmit nem értettem, és Claire sem szólt bele a dologba, de mikor elkapta a pillantásom, bátorítóan rám mosolygott. – És te mivel foglalkozol, Kristen? – kérdezte.

- A New York Observernél dolgozom – feleltem.

- Ó, egy újságíró tévedt a házunkba! – kacagott fel Richard.

- Valójában még nem vagyok egészen újságíró, csak most kezdtem – válaszoltam félszegen.

- Melyik egyetemen végzett? – nézett rám szigorúan, mintha ez döntő kérdés lenne.

- A Columbián – mondtam, mire ő egyértelműen meglepődött, de pár pillanat után próbálta palástolni. Rob valamiért keserűen elnevette magát, de az apja nem törődött vele.

- És a szülei? – folytatta a vallatásomat.

- Ők Los Angelesben élnek. Mindketten tanárok. – Richard halkan felhorkant, mire Rob úgy tűnt mindjárt feláll és az apja képébe borítja az asztalt, Claire pedig feddő pillantást vetett férjére, aztán rám nézett és elmosolyodott.

- Biztosan nagyon büszkék rád – mondta kedvesen.

- Tudjátok mit? Azt hiszem nekünk indulnunk kéne a szállodába – szólt közbe Rob.

- Ne beszélj hülyeségeket, természetesen itt maradtok! – kiáltott fel az apja ellentmondást nem tűrően. – Hogyan nézne már ki, ha szállodába mennél, az emberek azt hinnék, hogy nem jössz ki a saját családoddal.

- Nem is – morogta Rob a szemeit forgatva. – A lényeg, hogy a hírneved ne sérüljön és senki még csak ne is gyanakodjon, hogy nem vagyunk a legtökéletesebb család, nem igaz? – vigyorgott pimaszul.

- Vigyázz, mit beszélsz! – villant Richard szeme dühösen a fiára. – Nem vitatkozom, a téma le van zárva!

Ezen vitatkozhattak volna még egy darabig, de mindannyian tudtuk, hogy semmi értelme. A vacsora után Claire felvezetett minket az egyik vendégszobába, ami kissé meglepett, de aztán rájöttem, hogy miért nem Rob régi szobájában fogunk aludni. Mert ez a vendégszoba a lehető legtávolabb volt onnan, ahol ők és Victoria aludtak. Még egyszer elmondta, hogy örül a találkozásnak, jó éjszakát kívánt, aztán magunkra hagyott minket. A csomagjaink már itt voltak, mivel Dean felhordta őket.

- Sajnálom, tudom, hogy nem így terveztük. De apámnak mániája a boldog családkép – szólalt meg Rob.

- Engem egyáltalán nem zavar – feleltem őszintén.

- Akkor azt sajnálom, hogy egy bunkó volt – mondta keserűen. – Mikor a szüleidről kérdezett. Lenéz mindenkit, aki nem olyan felfuvalkodott seggfej, mint ő.

- Az sem zavar – vontam vállat mosolyogva, mire ő hozzám lépett és a csípőmnél fogva magához húzott.

- Hát téged semmi sem zavar? – kérdezte incselkedve, majd belecsókolt a nyakamba.

- Ez például határozottan nem – feleltem, miközben ő ajkaival bejárta a nyakamat. – Tudod… nem is tűnik annyira rossznak. Mármint az apád.

Rob kicsit eltávolodott tőlem, hogy a szemembe nézhessem. – Én itt próbálok veled szexuális aktusba lépni, drága Kristen, kérlek ne emlegesd ilyenkor az apámat. – Felnevettem az arckifejezését látva, de aztán komolyabb hangon folytatta. – Persze, hogy nem tűnik annak. Nagyon ügyel a külcsínre. Pláne, ha egy ilyen veszedelmesen csinos amerikai újságírónő keveredik a házába.

Utolsó mondata közben elmosolyodott, majd ajkai rátaláltak az enyéimre. Ezen az estén már nem is törődtünk többet a szavakkal…

Mikor reggel felébredtem, Rob már talpon volt, sőt, indulásra készen. Tudtam, hogy ma be kell mennie az apja vállalatához. Elmosolyodott, mikor meglátta, hogy ébren vagyok. Leguggolt az ágy mellé, hogy egy vonalba kerüljön a szemünk, aztán óvatosan hátrasimított egy tincset az arcomból. – Sajnálom, de ma itt kell, hogy hagyjalak – mormolta, miközben pillantása gyengéden pásztázta az arcom. A szívem őrülten kezdett verni a tekintete láttán.

- Megleszek – feleltem mosolyogva, mire ő odahajolt hozzám és ajkai finoman súrolták az enyémeket.

- Azért jobb ha figyelmeztetlek, anyám valószínűleg halálos kérdésrohamot indít majd ellened és tudni akarja majd életed minden apró részletét – viccelődött.

- Azt hiszi, hogy a barátnőd vagyok? – kérdeztem kíváncsian, mire Rob arcán a vidámságot valami bizonytalanság vette át.

- Nem avatom be a részletekbe. Ha szeretné ezt hinni, csak rajta – vont vállat.

Miután Rob elment, lassan felöltöztem, és közben elgondolkodtam. Végig tudtam, hogy mibe megyek bele. Elhagytam Garrettet, aki szeretett, egy olyan férfiért, aki biztosan nem fog szeretni. Viszont a különbség az, hogy Garrett szerelmére nem vágytam. Rob szerelmét viszont nem kaphatom meg. Ennek ellenére tovább kínoz azzal, hogy néha egyszerűen csak olyan könnyed és törődő mint bárki más, de aztán egy fél szó kell csak ahhoz, hogy kiábrándítson az álmodozásból.

Mint mindig, most is inkább megszabadultam a rossz gondolatoktól. Kiléptem a szobából és lementem a földszintre, ahol megpillantottam Claire-t. Éppen egy halom cuccot pakolt be a mosogatógépbe, és mikor megfordult, ő is észrevett engem.

- Jó reggelt, Kristen – mosolyodott el kedvesen. – Remélem jól aludtál.

- Igen, köszönöm – bólintottam. – Valójában még azt sem volt alkalmam megköszönni, hogy itt lehetek a házukban.

- Ugyan már, ne butáskodj – legyintett. – Örülök, hogy a fiamnak van végre valami értelmes társasága. És igazából el akartam mondani, hogy sajnálom a férjem faragatlanságát. Néha kissé… - Claire keresgélni kezdte a szavakat, de nem talált megfelelőt. Viszont azt hiszem mégis értettem, mit akar mondani.

- Igen, hallottam már róla – jegyeztem meg kissé keserűen. – Semmi gond, nem bántott meg.

Claire hirtelen aggódónak tűnt, és leült az egyik székre. Idiótán éreztem magam így állva, úgyhogy leültem vele szemben. Láttam, hogy mondani akar valamit. – El tudom képzelni, hogy Rob és Lizzy mit meséltek róla. De hidd el, ő a maga módján csak jót akar – mentegetőzött a férje nevében. Valahogy szomorú látvány volt a megtört arca, miközben egy olyan embert védett, aki eltiltotta őt a saját gyerekétől.

- Hát persze – feleltem udvariasan. Nem akartam azt mondani, hogy ezzel én egyáltalán nem értek egyet, még akkor is, ha nem igazán ismerem Richardot. És ezt Claire is észrevette, de nem hozta szóba. Inkább rólam és Robról kezdett el faggatózni. Leginkább csak olyan alapkérdéseket, hogy mióta ismerjük egymást és hol találkoztunk, én meg próbáltam úgy válaszolni, hogy ne tűnjön fel neki a tény, hogy csak egy ágymelegítő vagyok, semmi több.

Nagyon kedves nő volt és jól el lehetett beszélgetni vele. Látszott, hogy mennyire felvidította Victoria és Rob ittléte. Én el sem tudnám képzelni, hogy milyen lehet kettesben élni egy olyan emberrel, mint Richard. Már amikor éppen otthon van. Félelmetes volt belegondolni, hogy Claire mennyire egyedül lehet. Vajon Robbal is ilyen lehet együtt élni? Gyorsan leszidtam magam, amiért ilyeneken jár az eszem. El kell már szánnom magam, hogy abbahagyom végre a Rob utáni siránkozásomat, az utóbbi két napban csakis ez járt a fejemben. De akkor még nem tudtam, hogy mi fog történni ma este.