18. fejezet

Itt lenne az új rész... nem lett hosszabb az előzőnél és kb semmi nem történik benne, de majd jövő héten próbálkozom :D Köszönöm azoknak, akik írtak!
Abellana

(Kristen)

Az ébresztőm keltett. Nem aludtam valami sokat az éjszaka, mégis furcsán kipihentnek éreztem magam, mintha zseléből lenne az egész testem. Az arcomon pedig letörölhetetlen vigyor feszített. Tudtam, hogy miért és azt is tudtam, hogy aggódnom kéne újdonsült érzelmeim miatt, de most elhessegettem ezeket a gondolatokat. Inkább az lombozott le, hogy mindjárt be kell mennem a munkahelyemre és Megan hülyeségeit kell hallgatnom.

Rob már nem volt az ágyban, így hát gyorsan felöltöztem és kiléptem a hálószobából. Éppen telefonált valakivel, de mikor meglátott, mintha hirtelen kicsit ideges lett volna. – Jó, ennek örülök. Köszönöm, nagy szívességet tettél nekem – mondta a vonal másik felén lévőnek, bennem pedig kellemetlen érzés keletkezett. De el is múlt, amint letette a mobilt és arcára kiült az ellenállhatatlan féloldalas mosoly. – Jó reggelt!

- Neked is – mosolyogtam vissza.

- Ötre kell ott lennünk a magángépnél. Azt hiszem addigra végzel – jegyezte meg Rob.

- Igen. Habár ahogy most állnak a dolgok Megannel, kétséges, hogy elszabadulok-e – jutott eszembe az egyetlen bökkenő.

- Miatta nem kell aggódnod. És az utazás miatt sem, én már mindent elintéztem, nem lesz gond a munkahelyeden.

- Jaj, Rob – nyögtem fel. – Tisztában vagy vele, hogy Megan máris azt hiszi, hogy kapcsolatok lévén jutottam be az újsághoz?

- Micsoda? – ráncolta a homlokát Rob dühösen. Felsóhajtottam. Hát itt az idő, ki kell köpnöm, hogy mi aggaszt.

- Van annak értelme, amit mond. Hiába esküdöztél, hogy az állásom megszerzéséhez nincs közöd, kezdem azt hinni, hogy mégis.

- Kristen, megmondtam, hogy ne hallgass arra a libára – forgatta a szemeit. De nem tagadta.

- Én hülye azt hittem, hogy elértem valamit – mondtam keserűen. – Persze te álltál az egész mögött, nem igaz? Csak egy telefonhívásodba került.

- Nem így van – sóhajtott gondterhelten. A pillantása megenyhült. – Figyelj rám. Tényleg nem voltam teljesen őszinte. Azért vittelek el magammal Houstonba, mert tudtam, hogy Jared is ott lesz. Említette, hogy új embereket keresnek a laphoz és eszembe jutott, hogy mennyire szeretnéd azt az állást. De nem beszéltem neki rólad, csak arra kértem, hogy jöjjön el a vacsorára. Aztán megismert téged és elbűvölte ahogyan beszéltél. Akkor először említettem meg neki, hogy újságírónak tanultál és érdekelni kezdte a dolog. De soha nem kértem tőle semmit, minden a te műved volt. Az állásinterjút magától ajánlotta fel, és a felvételedhez sem volt semmi közöm.

Feldolgoztam Rob szavait. Végül is azt hiszem ez jobb, mint amire számítottam. Mégsem tudtam teljesen megnyugodni, és ezt ő is észrevette. Közelebb lépett hozzám és két keze közé fogta az arcomat.

- Ne rágódj ezen – mondta halkan. – Magadtól érted el az egészet, higgy nekem.

- Azt hiszem illene megköszönnöm, hogy összehoztad – motyogtam.

- Nem kell megköszönnöd semmit – grimaszolt. – Csak gyere ma el velem.

- Miért? – kíváncsiskodtam, mire Rob értetlenül megemelte az egyik szemöldökét. – Miért szeretnéd, hogy veled menjek?

Leengedte kezeit az arcomról és pillantása megváltozott. Néhány pillanatig a szememet fürkészte, talán azon gondolkodva, hogy válaszoljon-e. – El fogsz késni – mondta végül. Felsóhajtottam. Tehát a tegnapi csodás éjszaka után sem számíthatok arra, hogy megnyíljon. Persze az az éjjel csak nekem jelentett valamit, csak bennem kezdett megváltozni minden… én csak egy lány voltam az ő számára. Igyekeztem ezen nem kiborulni, és elindultam a munkahelyemre.

Ragaszkodtam hozzá, hogy taxival menjek, mostanában amúgy is sok plusz munkát adtam Deannek azzal, hogy ő vitt mindig haza meg munkába. Rob persze azt gondolta, hogy ez hülyeség, mert ezért fizeti, de engem nem érdekelt. Legalább Megan is megnyugodhat, hogy nem az ex-pasija egyik menő kocsiján gurulok be.

Abban a pillanatban, hogy megérkeztem és leraktam a táskám az asztalomra, Aaron kihajolt az irodája ajtaján és intett, hogy menjek be. Ő volt a szerkesztőség vezetője. Az arca pedig nem tűnt túl vidámnak. Ajjaj. Lassan odavánszorogtam az irodájához.

- Jó reggelt, Aaron – mosolyogtam kedvesen.

- Kristen – biccentett. – Gyere, ülj le.

Úgy tettem, ahogy mondta. Nem habozott, rögtön bele is kezdett. – Összerakunk egy új ötletelő csapatot. Te, Dan, Andrew és Jessica. Ezentúl együtt fogtok dolgozni.

- De hát mi történt…

- Megan-t áthelyezték – szakított félbe. – Fentről jött az utasítás, nem tudom miért, de nem is érdekel. Ti négyen vagytok a legújabbak, így ésszerű.

Bólintottam. – Valójában én is beszélni akartam veled, mert ma délután…

- Ó, az utazás! Ne aggódj, már el van intézve. A munkád megvár, Kristen.

- Köszönöm – mondtam hálásan, bár eléggé szégyenkezve. Nem akartam, hogy annak a lánynak tartsanak, aki bekerült ide csak mert ismer valakit és ezért csak akkor dolgozik, amikor éppen kedve van. Tisztára így éreztem magam. Ha Rob nem kér meg olyan imádnivalóan, hogy kísérjem el, eszembe se jutna elutazni. Aaron csak bólintott a köszönetemre, ami egyértelművé tette, hogy vége a beszélgetésnek. Így hát megkönnyebbülve sétáltam vissza az asztalomhoz.

(Rob)

- Uram, a nővére van itt – jelentette be a titkárnőm.

- Melyik? – kérdeztem mogorván. Semmi kedvem a szükségesnél több időt tölteni Victoriával. Mindig csak az üzleti ügyek érdekében találkoztunk, a nyilvános eseményeken meg játszottuk a szerepünket.

- Elizabeth – hallatszott a válasz.

- Engedje be – sóhajtottam némileg megkönnyebbülten. Pár pillanat múlva Lizzy mosolygósan kukkantott be az ajtón.

- Remélem nem zavarom, főnök… vagy kapitány… vagy mi a frásznak hívnak itt. – Csak a szemeimet forgattam, de nem tudtam nem elmosolyodni a badarságaitól.

- Mi nem várhatott addig, amíg hazaérek, Liz? – kérdeztem, mire ő lehuppant az asztalom másik oldalán lévő székek egyikébe és a cipője orrát kezdte el tanulmányozni.

- Az a helyzet, hogy mire te hazaérsz, én már nem leszek ott – motyogta.

- Ezt meg hogy érted? – ráncoltam a homlokomat.

- Azt hiszem egy ideig nem megyek vissza Londonba, jót tesz, ha elszabadulhatok onnan. De nem maradok itt sem – magyarázta.

- De hát hova akarsz menni? Tudod, hogy nálam bármeddig maradhatsz.

- Persze, hogy tudom, nem erről van szó. De úgy érzem mozognom kell, tenni akarok valamit, új dolgokat látni, meg ilyenek. Körbeutazgatom Amerikát. Talán kipróbálom magam Kaliforniában, nem tudom – vont vállat. – De azt érzem, hogy mennem kell.

Felsóhajtottam. Számítanom kellett volna erre. Lizzy sosem marad sokáig egy helyben. Soha nem lett volna képes arra az életre, amit az apánk szánt neki, és amibe én és Victoria belekényszerültünk.

- Jól van, értelek – sóhajtottam. – De ígérd meg, hogy vigyázni fogsz magadra, Liz. Ne próbálkozz még egyszer a gyógyszerekkel. És mással se.

Erre csak bánatosan elmosolyodott, de nem válaszolt. – Te pedig azt ígérd meg, hogy nem hagyod majd, hogy a makacsságod bármitől is eltántorítson! Azt hiszed jobb neked így, hogy nem kötnek az érzelmek és így nem szenvedhetsz. De ez nem élet, Rob. Láttam, hogy ő mennyire jót tesz neked. Ne ellenkezz az érzéseiddel. – Nem feleltem, de Liz látta, hogy felfogtam az üzenetet, így könnyedebb hangnemben folytatta. – Kristentől is nagyon szerettem volna elbúcsúzni, de most nem lehet. Kérlek add át neki, hogy üdvözlöm és remélem látom még.

- Rendben van – bólintottam. Felálltam, hogy megöleljem, és ő rögtön a nyakamba ugrott. – Vigyázz magadra.

- Te is – mormolta a vállamba, majd eltávolodott annyira, hogy a szemembe tudjon nézni. – Ne hagyd, hogy kikészítsen, oké? Csak egy hetet kell vele kibírnod. És önts valami lelket anyába is.

- Úgy lesz – mosolyodtam el, bár legbelül korántsem voltam ilyen bizakodó. Utáltam a gondolatot is, hogy a közelébe menjek. Nem azért, mert más útra kényszerített, hanem mert tönkretette az anyámat és Lizzy-t. Ezért gyengültem el tegnap éjszaka. Szükségem volt Kristenre.

(Kristen)

Munka után Ash elrángatott vásárolni, miután elmeséltem neki, hogy Londonba megyek. Ragaszkodott hozzá, hogy vegyünk egy-két új cuccot. Ez régi mániája volt, akárhányszor valamelyikünk elutazott valahová, elvitt vásárolgatni. Szinte olyan volt, mint egy kis hagyomány.

Mást is elmondtam neki, például a reggeli beszélgetésemet Robbal. – Igaza van – vont vállat. – Magadtól érted el amid van, ő csak besegített. Épphogy. Váó, ezt nézd!

A figyelmét hirtelen más kötötte le. Fehérneműk, hogy egészen pontos legyek. – Ebben aztán meghódítanád a kurafit – tolt az orrom alá egy nagyon-nagyon csipkés fekete szettet. Ránéztem a finom anyagra és elképzeltem, ahogy Rob megpillantja rajtam. Egy pillanat alatt elpirultam.

- Londonba készül a totálisan diszfunkcionális családjához, szerintem nem éppen a szexen fog járni az esze – grimaszoltam.

- Mindig azon jár az eszük, ezt a bölcsességet jól jegyezd meg – kacsintott. – Naná, hogy a szexen fog járni az esze. Ezért visz magával.

Pofonként ért a felismerés. Hát persze. Persze, hogy ezért visz magával. Mit is mondott, mikor még csak pár napja ismertük egymást? „Azt akarom, hogy a rendelkezésemre állj. Mindig.” Én hülye azt hittem – vagy legalábbis abban reménykedtem – hogy azért visz magával, mert az utóbbi napokban annyira jól megvoltunk és talán egy icipicit számítok neki. Nem, neki ez még mindig az érzelemmentes, csak dugás-féle kapcsolat.

Ash meglátta az arckifejezésemet. – Jaj, Kris… nem úgy értettem – szabadkozott.

- Nem, igazad van – bólogattam.

- Dehogyis, csak hülyeségeket beszélek, mint mindig. Ne is hallgass rám!

Ash ezután ragaszkodott a zavarba ejtően szexi fekete cucc megvételéhez, és otthon gondoskodott róla, hogy bekerüljön a bőröndömbe. Segített összehajtogatni a többi ruhámat is és közben próbálta elterelni a figyelmemet arról, amit vásárlás közben mondott. Tudta, hogy nem tudom kiverni a fejemből, de nem említette többet.

Nem sokkal öt előtt Rob eljött értem és Dean kivitt minket a magángéphez. A racionálisabb felem tudta, hogy nem kéne elutaznom vele. Minél több időt töltök vele, annál jobban kezdek el kötődni. De amikor ránéztem, tudtam, hogy képtelen vagyok itt maradni nélküle. Szükségem van Robra. Túlságosan nagy szükségem.