20. fejezet

Nos, a szünet után újra itt... nagyon megszenvedtem ezzel a fejezettel, és az elejével nem is vagyok kibékülve, de hajnali kettőkor befejeztem, mert mára ígértem. Köszönöm azoknak, akik írtak, most is kíváncsi vagyok a véleményetekre! :)
Abellana

(Kristen)

A nyugodt nap egy csapásra fordult a visszájára. Egészen pontosan akkor, mikor Rob, Victoria és az apjuk este hazaérkezett… Mivel a mai nap még itt Londonban is különösen meleg volt, úgy döntöttem, felfrissítem magam egy zuhannyal. Nem akartam, hogy Rob nem a lehető legjobb formámban lásson. Akkor hallottam meg a hangokat odalentről, mikor kiléptem a víz alól.

- Én tettelek azzá, aki vagy! – kiabálta Richard. – Hálás lehetnél!

- Te erre még büszke is vagy? – kérdezte Rob.

- Örülnöd kéne, hogy nem úgy végezted, mint Lizzy! – nyafogott Victoria. Esküszöm, még idegesítőbb volt az apja közelében.

- Talán ennyire biztos vagy benne, hogy megkapod majd a részedet az örökségből? – ordított még mindig Richard.

- Leszarom a rohadt a pénzedet – köpte a szavakat Rob, majd odalent hirtelen egy ajtó csapódott, és pár pillanattal később idefent is. A vendégszoba ajtaja, ahol mi aludtunk.

Mikor kiléptem a fürdőből, idegesen járkált fel-alá a szobában. Megpillantott, és az arcán hirtelen valami más is megjelent a düh mellett.

- Sajnálom. Sajnálom, hogy végig kellett hallgatnod – mondta, tovább folytatva a járkálást.

- Mi történt? – kérdeztem gyengéden, miközben elé léptem, ezzel megállásra késztetve őt. Nem felelt, csak két keze közé vette az arcom és úgy pillantott rám, ahogy talán még soha.

- Egyszerűen… gyűlölöm – morogta. Felemeltem a kezem és végigsimítottam az arcán, amiben volt valami szívszorító. Nem tudtam, hogy mi történt. De el akartam vele feledtetni. Lábujjhegyre állva felé hajoltam és ajkaink lassú, óvatos csókban forrtak össze. Körém fonta a karjait és még közelebb húzott magához, mígnem tökéletesen összesimultunk. Könnyű volt elfelejteni minden mást, ha ilyen szokatlan figyelmességgel csókolt.

Miközben egy pillanatra sem váltunk el egymástól, lassan az ágy felé araszoltunk. A vállánál fogva lenyomtam Robot az ágy szélére, de én állva maradtam vele szemben. A magam köré csavart törölközőhöz nyúltam és próbáltam a lehető legszexisebb módon eltávolítani magamról. Rob a csípőmre tette kezeit, majd végigsimított a két oldalamon és eközben pillantása megbabonázva követte mozdulatait. Azt hiszem máskor elpirultam volna, vagy reflexből takargatni kezdem magam, de most volt valami a viselkedésében, ami inkább magabiztosabbá tett. Kioldottam a nyakkendőjét, lesimítottam vállairól a zakót, majd az ingét kezdtem gombolgatni. Mikor sikerült megszabadítanom tőle, készségesen hagyta, hogy az ágyra lökjem és fölé másszak. Míg ajkaink hevesen kóstolgatták egymást, az egyik kezem egyre lejjebb kalandozott, hogy ne legyek végre ilyen alulöltözött, de ekkor Rob megragadta a kezem és az egész testemet maga alá gyűrte. Tekintete megperzselt és lázba hozott, de hamarosan már nem az arcomat tüntette ki a figyelmével. Ajkai a nyakamra haladtak tovább, és ő pontosan tudta, hol csókoljon ahhoz, hogy az őrületbe kergessen. Halk nyögések szabadultak fel belőlem, ahogy kezei birtokba vették testem minden kis részletét. A bőröm felforrósodott, mégis libabőrözni kezdtem ott, ahol végigvezette ujjait. Kicsit eltávolodott tőlem, hogy a szemembe nézhessen.

- Köszönöm – suttogta. Meg akartam kérdezni, hogy mit köszön meg, de nem hagyta. Ajkai máris az enyémeket kutatták, és ő maga szabadult meg sebesen a maradék ruhadaraboktól. Miután úgy érezte, hogy készen állok, már bennem is volt.

Felnyögtem a hirtelen érzéstől és többé már eszembe sem jutott, hogy mit akartam kérdezni. Nem gondolkodtam. Csak élveztem, hogy itt vagyok a karjaiban. Ezzel a kis akcióval én akartam vele elfeledtetni mindent, ami ma történt, de éppen fordítva történt. Kínzó lassúsággal kezdett el mozogni, de amikor már végképp nem bírtam a tehetetlen vágyakozást és fölé akartam kerülni, megfogta a kezemet és az ágyhoz szorította, elmosolyodva a türelmetlenségemen.

Egyre csak épült bennem a mindent elsöprő érzés és amikor éreztem, hogy egyre közelebb jutok hozzá, Rob ajkaihoz hajoltam egy csók reményében, amit ő készségesen adott meg. Mikor azonban vágyakozva beleharaptam az alsó ajkába, megingott a határozottsága és gyorsabb tempóra váltott. Úgy tűnik nem csak én voltam olyan türelmetlen…

Nekem csak ennyi kellett, hogy átadjam magam a végső élvezetnek és pár pillanattal később ő is követett. Mellém feküdt és szorosan magához húzott, hogy egymással szemben legyünk. Miközben még mindig kapkodtuk egy kicsit a levegőt mindketten, kezével végigsimított kipirult arcomon, majd a vállamon és a karomon, folytatva az utat egészen a csípőmig. Én elmélyülten tanulmányoztam a most szokatlanul kedves szürkéskék szempárt.

- Hogy értetted, amit mondtál? Mit köszönsz? – kíváncsiskodtam.

- Hogy nem kell egyedül itt lennem – vont vállat keserű mosollyal. Ebbe a válaszba valamiért beleremegett minden végtagom és szenvedélyesen vetettem magam az ajkaira. Úgy éreztem mindjárt elbőgöm magam. Mikor elváltak ajkaink egymástól, továbbra is közel tartott magához és a tarkómon körözgetett ujjaival, néha pedig csavargatni kezdte egy-két tincsemet, ami mosolygásra késztetett. – Mit csináltál ma? – érdeklődött.

- Igazából anyukád körbevitt és megmutogatta a környéket. Nagyon kedves nő – jegyeztem meg.

- Akkor remélem nem untad magad halálra – dobta be a féloldalas mosolyt.

- Épp ellenkezőleg, érdekes felfedezni magamnak, hogy hol nőttél fel. Lassan felfedem a titkaidat – incselkedtem vele, mire felnevetett.

- Nem olyan könnyű az – mormolta, miközben finom csókot lehelt a nyakam oldalára. – Jut eszembe… holnap reggel lesz egy kerti parti-szerűség, az apám egyik üzlettársa rendezi és muszáj ott lennem. Persze ez is a szokásos sznob cucc, amit utálsz, de szeretném ha eljönnél.

Rávetettem a legelbűvölőbb mosolyomat, vagy legalábbis próbáltam. – Elmegyek – bólintottam. Viszonozta a mosolyt és egy aprócska csókot nyomott a homlokomra. És tessék, én már megint felhőtlenül boldog voltam, már csak ennyitől is. Pedig tudtam, hogy most kéne a legjobban aggódnom… életemben először szerelmes voltam.

***

Mikor reggel Rob felébresztett, már csak mi voltunk a házban, mivel a családja előbb elindult. Meg tudtam érteni, hogy Rob miért nem akart csatlakozni a „boldog család” színjátékhoz. És azt is most értettem meg igazán, hogy milyen lehet Lizzynek ennyire kívülállónak lenni. Úgy tűnt, hogy csinálhat bármit ebben a családban az ember, sosem lesz boldog.

Próbáltam kiűzni ezeket a gondolatokat a fejemben, most az volt a legfontosabb, hogy Rob mellett legyek. És a tegnap este alapján ő hálás is ezért. Kiválasztottam egy kék, mintás ruhát ami eltakarta azt, amit illett eltakarni, de nem kaptam benne hőgutát.

- Csak egy-két órát kell maradnunk, ne aggódj – suttogta Rob a fülembe, mikor megérkeztünk.

- Miből gondolod, hogy annyira utálom az ilyen dolgokat? – kérdeztem. Persze, utáltam. De ha arról van szó, kibírok egy-egy ilyen rendezvényt, pláne ha közben vele lehetek.

- Ennyire már kiismertelek – mosolyodott el.

Bemutatott a házigazdáknak, egy negyvenes házaspárnak. Bár a pasi nevét azonnal elfelejtettem, amint kimondta, de legalább a felesége nevére emlékeztem. Cathynek hívták, és elsőre egy szimpatikus nőnek tűnt. Még akkor is, ha általában a frász kerülget a kirakatfeleségektől. Vele beszélgettem, amíg Rob a kötelező köröket futotta. Csak a szokásos kérdések kerültek elő, mint a „mivel foglalkozol?” és hasonlók, aztán persze Robra terelődött a szó. Utáltam bájvigyorral azt válaszolni másoknak, hogy jó barátok vagyunk, ami virágnyelven azt jelentette, hogy lényegében megdughat amikor úgy tartja kedve. Hiába viselkedett úgy múlt éjszaka, mintha nem így lenne, attól még nem változott semmi. Mindössze csak az, hogy én már teljes bizonyossággal tudtam, hogy beleszerettem. Rosszul voltam ettől a gondolattól és attól, hogy közben mégis a „minden a legnagyobb rendben” álcát kell viselnem. Eddig én helytelenítettem, hogy az olyanok, mint mondjuk Rob vagy Ashley családja szerepet játszottak. De becsaptam magam. Én is szerepet játszottam mindvégig. Mindannyian ezt tesszük. Mind a részei vagyunk.

Elnézést kértem és megkérdeztem, hogy merre van a mosdó. Bementem a házba, ám nem jutottam el a mosdóig, ugyanis az egyik szoba mellett elhaladva hangokat hallottam. Nem szokásom hallgatózni, de felismertem Richard hangját, így hát megálltam az ajtó mellett, hogy ne lássanak.

- Nem sokáig folytathatod ezt – mondta dühösen.

- Engedtem, hogy befolyásold a karrierem, nem maradtam Londonban zenélni, mint Lizzy. De a magánéletembe nem szólhatsz bele! – Meglepetésemre ezt a hangot is felismertem. Rob.

- És szerinted milyen hírneved lesz, ha sosem állapodsz meg? Mennyi idő, míg megunod a mostani játékszeredet és kidobod végre? New York tele van a legbefolyásosabb családok elkényeztetett lányaival, akik örömmel teszik azt amit mondasz nekik. Elvehetnél valakit, akinek a neve jelent is valamit a szakmában, nem pedig valamiféle senkik nevelték egy olyan nevetséges helyen, mint Kalifornia!

Hirtelen valami csörömpölés hallatszott. Mint amikor az üveg vagy a porcelán eltörik. – Hogy a kurva életbe jössz ahhoz, hogy őt bíráld? – morogta Rob a legijesztőbb hangján. Anélkül, hogy eddig észrevettem volna, forró könnycseppek gurultak végig az arcomon.

- Térj már észhez – ordította Richard. – Nem csak a munka számít. Ha elcseszed a hírneved, szart sem ér az egész!

Nem tudtam tovább hallgatni. Rohanni kezdtem, anélkül, hogy láttam volna merre megyek. Csak ki akartam jutni innen, minél hamarabb. Mikor kiléptem a házból, beleütköztem valakibe, de nem néztem rá. Csak zokogtam.

- Kristen drágám, mi a baj? – kérdezte egy aggódó hang.

- Sajnálom… elnézést… - motyogtam, miközben kiszakítottam magam Claire karjai közül. Rosszul voltam. Nem gondolkodtam, hogy merre menjek, de pár pillanat múlva újabb karok találtak meg. Erősebbek.

- Miss Stewart, jól érzi magát? – Férfihang volt. Az agyam egy hátsó része jelezte, hogy Dean az. Ő hozott minket ide, de persze a partin nem vett részt. Csak megráztam a fejem, miközben a könnyek szünet nélkül folytatták az útjukat. – Jól van, jöjjön szépen…

Alig érzékeltem, ahogy besegített a kocsiba. Útközben nem kérdezett semmit, de néha éreztem, ahogy a visszapillantóból ellenőrzi, hogy nincs-e bajom. Mikor megérkeztünk a házhoz, kinyitotta nekem a kocsi ajtaját és segíteni akart, de én ellöktem magamtól. – Hagyjon! Egyedül is be tudok menni.

Ebben láthatóan kételkedett, de azt tette amit mondtam. Felmentem a vendégszobába és lerogytam az ágyra. Tegnap még minden rendben volt. Tegnap még ezen az ágyon szeretkeztünk. Akkor még nem éreztem magam ennyire semmirekellőnek. Richard szavai az egyik legfájóbb pontomat találták el, de a legkínzóbb dolog, hogy igaza van. Én senki vagyok. Robhoz mérve egy különösen nagy senki. Hogy a fenébe kerültem ide egyáltalán? Otthon kéne lennem, New Yorkban, Ashleyvel és Garrettel. Nem tartozom ide. Nem tartozom Robhoz.

Mintha csak a gondolataimból lépett volna elő, a következő pillanatban kivágódott az ajtó. – Van róla fogalmad, hogy milyen kibaszottul aggódtam? – kiabálta. Nem néztem rá. – Anyám azt mondta, úgy néztél ki mint aki menten elájul, Dean meg közli velem, hogy hazahozott, mert nyilvánvalóan nagyon rosszul vagy. Mi a fene történt veled?

Nem feleltem, így hát újra ő szólalt meg. – Tudod mit? Igazából nem is számít. Hazamegyünk!

Ekkor felnéztem. – Miért? – kérdeztem a sírástól rekedten. Ő ekkor már előkapta a bőröndöket, amikből ki sem pakoltunk, csak néhány ruhadarab lézengett itt-ott a szobában.

- Nem maradok itt egy perccel sem tovább – mondta. Újabb sietős léptek hallatszottak a lépcsőn, majd Claire lépett be a szobába. Először rám pillantott.

- Ó istenem, hát jól vagy! – sóhajtott megkönnyebbülten, majd Robra nézett. – Ne menjetek el, fiam! Nem gondolja komolyan, amit mond!

- Ne áltasd már magad! – kiáltotta Rob undorodva. – Persze, hogy komolyan gondolja. Ez benne a szomorú.

- Robert, kérlek – nézett rá könyörögve Claire. Rob nem felelt. Fogalmam sem volt róla, hogy mit hisznek most rólam. Vagy hogy egyáltalán sejtik-e, hogy hallottam a beszélgetést. De most nem is érdekelt.

- Sajnálom – mondta Rob az anyjának, mikor becipzárazta a bőröndöket. – Nem tudok tovább itt maradni.

És ahogy kimondta ezeket a szavakat, én is rájöttem valamire. Nem tudok tovább vele maradni.