22. fejezet

Íme itt van, a következő rész! Ráadásul hosszabb az eddigieknél. :) Köszönöm azoknak, akik írtak az előzőhöz, remélem ezt a jó szokást megtartjátok. :D
Abellana

(Rob)

Halk kopogás az ajtón. Nem fáradtam azzal, hogy válaszoljak neki, tudtam, hogy úgyis bejön. És igazam volt. Patty aggódva lesett be a résnyire nyitott ajtón. Tudta, hogy nem a szokásos helyzetben talál majd a dolgozószobámban, az asztalnál ülve, éppen dolgozva valamin. Hanem a kanapén fetrengve, ugyanabban a fekete ingben, ami tegnap is rajtam volt, és pohárral a kezemben. Szinte le sem tettem az elmúlt tizenakárhány órában. Amióta ő elment.

- Uram… ennie kellene már valamit – javasolta Patty félénken.

- Nem vagyok éhes – morogtam.

- Ez akkor sem túl egészséges – nézett rám rosszallóan.

- Ne legyél már ilyen ünneprontó, Patty – nevetgéltem, miközben a nyelvem egyfolytában összecsomózódott a szavak kiejtése közben. – Azt mondják a napi egy pohár bor egészséges!

- Csakhogy maga tegnap este óta iszik és a szaga alapján valami sokkal erősebbet, mint a bor – förmedt rám.

- Annál egészségesebb leszek! – vigyorogtam rá. Rám vetette legbotrányosabb arckifejezését, miközben mániákusan törölgetni kezdett mindent a szobában.

- Az az ing sem tiszta, le kéne vennie.

- Na de Patty! – tettettem megdöbbenést. – Le akarsz vetkőztetni a dolgozószobám közepén? Nyolc éve dolgozol nekem, de még nem tettél ilyen szentségtelen ajánlatot. Most aztán kibújt a szög a zsákból, rossz kislány!

Legdrágább anyáskodó házvezetőnőm most úgy nézett rám, mint aki mindjárt tarkón vág. – Micsoda tiszteletlenség – dohogott, aztán kimasírozott a szobából. Most nem törődtem azzal, hogy megbántottam szegény Patty-t, inkább újratöltöttem a poharam. Megfogadtam, hogy addig iszom, amíg már semmire sem emlékszem a tegnap estéből…

(Kristen)

- Kris! Kristen! Figyelsz te rám? – csettintgette az ujjait az arcom előtt Dan.

- Bocsáss meg – dörzsölgettem meg a szemeimet. Nem néztem tükörbe, de biztosan vörösek voltak a sírástól és az ébren töltött éjszakától. – Azt hiszem kicsit elkalandoztak a gondolataim.

- Azt észrevettem – jegyezte meg. – Valami gond van?

- Minden rendben – hazudtam, miközben próbáltam kipréselni magamból egy gyenge mosolyt. Dan a szemeit forgatta nyilvánvaló hazugságomra, de vette az üzenetet és nem kérdezett többet. A következő pillanatban Jessica és Andrew csatlakoztak hozzánk.

- Remek ötletünk támadt – jelentette be Andrew. – Ma el kéne mennünk bulizni egyet, ha már így összerázódtunk. Mondjuk a karaoke bárba.

- Én passzolok – vágtam rá rögtön.

- Na ne már, Kristen! Ígérem nem nevetlek ki. Jess-t sem szoktam, pedig ha rákezd akkor olyan, mint egy visító macska…

Jessica grimaszolt egyet a megjegyzésre, de válasz nélkül hagyta és felém fordult inkább. – Komolyan, Kris, gyere már! Ne hagyj egyedül ezzel a kettővel!

Felsóhajtva néztem végig legkedvesebb kollégáim arcán. – Legyen – adtam be a derekam végül. – De csak bizonyos mértékű alkoholfogyasztás után rángathattok mikrofon közelébe.

Dan felnevetett, majd rám kacsintott. – Azzal nem lesz gond, higgy nekem!

***

Munka után mi négyen taxiba szálltunk. Én benyomorodtam Dan és Jess közé a hátsó ülésen, Andrew pedig előre ült. A legnépszerűbb bár a környéken a Tonic volt, mindössze egy köpésre a Times Square-től. Azt még én is ismertem, így hát joggal feltételezhettem, hogy oda tartunk. Azonban a taxiból kiszállva egyáltalán nem ott találtam magam. Egy némivel csendesebb utcában álltunk egy eldugott bár előtt, ami valami pincehelyiségben volt kialakítva. A hely neve Don’t Tell Mama… hát amiatt nem kell aggódniuk, erről egy szót sem szólok anyámnak, az biztos.

- Biztos, hogy jó címet adtál meg? – kérdeztem bizonytalanul Andrew-tól.

- Bízz bennem, Kris. Nem a legfelkapottabb hely, de akik megismerték, eddig még sosem bánták meg – vigyorodott el.

Belépve rájöttem, hogy ez tényleg elég más. Inkább olyan sport bár-szerű volt, és nem voltak olyan puccos alakok, amilyeneket a Tonicban látna az ember. A színpadon éppen valami nem túl józan pasi énekelt egy Britney-számot, csakhogy elég gyakran összekeverte a dalszöveget. A hallgatóság részeg fele lelkesen füttyentgetett neki, a másik fele pedig nevetett.

Gyorsan befoglaltuk magunknak az egyik asztalt, Andrew pedig elment valami piáért. – Ne hagyjátok, hogy ma este ilyen állapotban felkerüljek oda – nyöszörögtem az éneklő pasast fixírozva.

- Egy duettel jössz nekem, Stewart – vigyorodott el Dan.

- Pff – nevettem el magam. – Meg a nagy büdös fenéket.

Negyedik társunk visszatért, kezében négy korsó sörrel. Azta. Nem is tudom, mikor ittam utoljára sört. Robnál leginkább az eszetlenül drága whisky volt a megszokott. A fenébe, már megint rá gondolok. Azonnal meghúztam az olcsó sört, hátha az majd segít a felejtésben. Nem sokkal később Jessica és Andrew úgy döntöttek, hogy énekelnek egyet – egyelőre még józanul. Én és Dan csak mosolyogva figyeltük a mérsékelten színvonalas produkciójukat.

- Na öntsd ki a szíved – karolta át a vállamat Dan. – Egész nap olyan voltál, mint aki máshol jár.

- A világért sem untatnálak vele – feleltem.

- Ne terelj, Kristen. Mennyire húzós az ügy? Családi dráma? Baráti zűrök? Netán szerelmi civódások?

- Eltaláltad – sóhajtottam, majd nekikezdtem az újabb korsónak.

- Ki a pasi? – kérdezte a legmegértőbb képével, amitől kicsit mosolyognom kellett.

- Hát… ő egyike a New York-i nagymenőknek. Gazdag, befolyásos, fiatal és ráadásul piszok jóképű. Eddig teljesen tökéletesen hangzik. De ő sosem akart kapcsolatot senkivel, úgyhogy mi csak… tudod…

- Prütyköltetek – vágta rá.

- Igen – nevettem el magam a szóhasználatán. – Aztán múlt héten Londonba kellett utaznia üzleti ügyek miatt és megkért, hogy kísérjem el. Az egészből az lett, hogy az apja egy senkinek hívott és jóformán megparancsolta neki, hogy keressen egy befolyásos családból származó lányt, engem meg dobjon el. Utána napokig nem beszéltünk, és végül tegnap este minden összejött. Borzasztó dolgokat ordibáltunk egymásnak. Azt mondta, hogy belém szeretett, de tönkretettem az életét. Aztán még több szörnyű dolgot mondtunk, én eljöttem, és most úgy fest, hogy vége.

- Sajnálom, Kristen. Az a fickó egy tuskó lehet, jobbat érdemelsz nála – vigasztalt.

- Hát nem tudom, hogy Rob is így gondolja-e – morogtam keserűen, inkább csak magamnak.

- Rob? Ugye nem Robert Pattinsonról van szó? – kérdezte hirtelen.

- Honnan ismered? – pislogtam meglepetten.

- Nos, jobban örülnék, ha nem ismerném. Vagy legalább ha a menyasszonyom nem csalt volna meg vele a tervezett esküvőnk előtti napon – szorította össze a fogát dühösen.

- Jézusom, Dan…

- Kris, az egy seggfej. Örülj, hogy elkerültél a közeléből és ha szerencsés vagy, többet nem is látod – nézett a szemembe.

- De hát… ez mikor történt? – faggatóztam.

- Nagyjából két éve. Az esküvőt persze azonnal lefújtam – felelte.

- Úgy sajnálom – motyogtam.

- Ne beszéljünk erről többet – rázta meg a fejét. – Ma szórakozunk és elfelejtjük a bosszantó exeket!

És így is tettünk. Kellő alkoholmennyiség után Dan is előadta magát a színpadon, utána pedig én is bevállaltam valami buta pop dalocskát Jessicával. Hajnali egy körül Andrew már holtrészegen énekelte a Like A Virgin-t, és mikor a szám közepén elkezdte a mellbimbóját simogatni, a közönség füttyviharban tört ki, én meg majdnem belefulladtam a sörömbe a röhögéstől.

Meglepő módon remekül éreztem magam az este. Inkább ittam és ittam ahelyett, hogy elgondolkodtam volna az új információn, amit Dan osztott meg velem Robról. Végül is eddig is tisztában voltam vele, hogy megdugta fél New Yorkot, ennél rosszabb már nem igazán lehet…

Fél három körül úgy döntöttünk, végleg takarodót fújunk. A bár is egészen megüresedett már addigra. Jessica elég közel lakott, így hát ő úgy döntött, hogy hazasétál, Andrew pedig lovagiasan elkísérte. Dan és én taxit fogtunk. Az alkohol eléggé harsánnyá tett minket, úgyhogy egész úton kiabáltunk és visszaénekeltük az este legjobb pillanatait. Szegény sofőr nem is tudom, hogy bosszankodott-e miattunk, vagy inkább szórakoztattuk.

Mikor megérkeztünk a lakásom elé, Dan megkérte a taxist, hogy várjon, amíg ő felkísér az épület bejáratáig felvezető néhány lépcsőfokon. – Igazatok volt, ezt kár lett volna kihagyni – mosolyogtam rá.

- Örülök, hogy végre elengedted magad – mondta. – Mindenkinek ki kell néha eresztenie a gőzt.

Bólintottam. – Nos, köszönöm az estét. Azt hiszem holnap délelőtt mind alaposan szenvedni fogunk – nevetgéltem.

- Az egyszer biztos – helyeselt széles mosollyal. – Jó éjt, Kris.

- Neked is – feleltem, mire Dan megsimogatta a vállam és egy puszit nyomott az arcomra. Figyeltem, ahogy beszáll a taxiba, és mielőtt beléptem volna a lépcsőházba, még egy utolsót intettem neki.

Körülbelül négy órányi alvás után kiderült, hogy igazam volt. Ma szenvedni fogunk. Borzasztó fejfájással indultam el dolgozni. A másnaposság nem passzolt össze az alváshiánnyal. Bár ilyen kevés alvás után az is lehet, hogy még mindig részeg vagyok, nem másnapos. A többiekre ugyanilyen állapotban találtam. A mai munkanapunk annyiból állt, hogy feküdtünk az asztalon és ásítoztunk. Néha megpróbáltunk úgy tenni, mintha csinálnánk valamit. Tisztára, mint az iskolában…

Az ebédszünetet Jessicával töltöttem, bár mindketten csak tologattuk a kaját. Az én gyomrom felfordult bármitől, ami nehezebb, mint egy saláta. Csak annyi volt a célom, hogy ezt a napot túléljem, de valaki meg akarta nehezíteni a dolgomat…

Mikor visszamentünk, Kim, a recepciós megállított. – Kristen, van itt egy férfi. Rád vár.

Ijedten néztem arra, ahova mutatott, de nem az volt, akire számítottam. – Mi a francot keres itt? – mormogtam magamban, miközben odamentem hozzá. Mikor meglátott, elvigyorodott. – Segíthetek valamiben? – kérdeztem.

- Talán nem emlékszel rám. Tom vagyok, kétszer is találkoztunk Greene-éknél – mondta kicsit fellengzősen, mint aki igenis biztos benne, hogy rá minden nő imádattal emlékezik.

- Tudom ki vagy – feleltem bunkón. Ash szerint ez a srác még Robnál is rosszabb, és ezt magam is így vettem észre a jótékonysági esten, ahol találkoztunk. – Miért jöttél?

- Figyelj, tudom, hogy van köztetek valami gubanc, de…

- Ez nem csak egy gubanc – szakítottam félbe mérgesen. – Talán ő küldött?

- Fogalma sincs róla, hogy itt vagyok. Rob napok óta nem csinál mást, csak iszik. Patty engem hívott fel utolsó kétségbeesett pillanatában. És hidd el, az nagy szó, mert rühelli a pofámat.

- Rejtély, hogy miért – mosolyogtam rá szívélyesen.

- Mindig ilyen csípős vagy? Értem már, hogy miért van oda érted – nevetett. Rávetettem legcsúnyább pillantásomat, mire azonnal rendezte a vonásait. – Te vagy az egyetlen, aki kirángathatja ebből az állapotból.

- És mégis mit csináljak? – tártam szét a karjaim tehetetlenül. – Menjek oda és kérjek tőle bocsánatot? Azt várhatja. Ha ennyire aggódsz az egészségéért, küldd el az anonim alkoholistákhoz, vagy mit bánom én… hagyj ki ebből.

- Hé! – szólt rám mérgesen. – Beszélt a veszekedésetekről és te sem mondtad neki a legszebb dolgokat, úgyhogy ne picsáskodj!

Döbbenten néztem rá. Hogy merészeli? – Na ide figyelj – morogtam fenyegetően. – Menj máshová játszani, ez ugyanis a munkahelyem. Bizony, nekem olyanom is van, nem apuci pénzén élősködöm. A beszélgetésnek vége. – Meg sem vártam, hogy Tom felocsúdjon a döbbent hápogásból. Faképnél hagytam és visszamentem dolgozni… igencsak felpaprikázva.

Miután este hazaértem, csakis arra tudtam gondolni amit mondott. Tény, hogy fel voltam háborodva amiatt, hogy kívülállóként belepofázik a dolgaimba. De basszus… még így is igaza volt valamiben. Annyira el voltam foglalva azzal, hogy Rob megbántott, hogy el sem gondolkoztam azokon a szavakon, amelyekkel én sértettem meg őt. Nem is akartam erre gondolni, mert akkor csak magamat kezdeném el hibáztatni mindenért. Pedig mindketten hibások voltunk.

Hirtelen borzasztóan kétségbe ejtett a gondolat, hogy ő a veszekedésünk óta csak iszik. Én pedig gyáva vagyok megtenni az első lépést, és talán ő már meggondolta magát, ezért nem ő tette meg. Micsoda patthelyzet.

Mire észbe kaptam, már megint elbőgtem magam. Rob nélkül is folytatódhatna az életem. Végül is új barátaim vannak, és előbb-utóbb biztosan találnék valakit. De tudnék bárkit is valaha úgy szeretni, mint Robot? Hiszen ő volt az egyetlen, akibe eddig bele tudtam szeretni. Kétség nélkül tovább élhetnék nélküle… de a gondolat, hogy megtegyem, iszonyatos fájdalmat okozott.

Mikor Ashley nem sokkal később benyitott a szobámba, az ágyamon talált összekuporodva, vörös fejjel. – Kris, édes… látogatód van – nézett rám szánakozva.

- Ki az? – kérdeztem, miközben felálltam és a tükröm elé sétáltam, hogy megállapítsam, vállalható-e az arcom. Ashnek nem akaródzott válaszolnia, ezért elfordultam a tükörtől és rá néztem. – Ashley, ki az?

- Rob – felelte csöndesen. Egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni. Nem tudtam, hogy örüljek-e vagy inkább sem. Azt sem tudom, hogy milyen szándékkal jött. Kiléptem az ajtón, Ash pedig hangtalanul követett.

- Rob… - leheltem halkan. A szemébe néztem és ő állta szomorú pillantásom. El sem akartam hinni, hogy itt van. Most jöttem csak rá, hogy mennyire hiányzott.

- Magatokra hagylak titeket – motyogta barátnőm, és besurrant a szobájába. Mi pedig itt maradtunk kettesben, egymással szemben…