21. fejezet

Újra csütörtök és itt az új rész! :) Köszönöm a véleményeket az előző részhez! Ez most nyilvánvaló okok miatt nem hiszem, hogy annyira tetszeni fog, de ne utáljatok nagyon, kíváncsi vagyok rá, hogy ti mit gondoltok róla. Egyébként nagyjából tudom már, hogy mit akarok még megírni ebben a történetben, de még nem tudom, hány fejezet van még hátra. Azért időben meg fogjátok tudni, hogy mikor lesz vége. :)
Abellana

(Kristen)

Hétfő reggel a lehető legkevesebb lelkesedéssel indultam munkába. Nem sok okom volt a jó kedvre. Napok óta nem beszéltem Robbal. Mikor hazarepültünk Londonból, próbált rájönni, hogy mi bajom van. Nem mondtam neki semmit. Hazavitt és megcsókolt, amit én nem viszonoztam. Teltek a napok és ő hívott, de én sosem vettem fel. Pedig akartam vele beszélni. És rettentően vissza akartam csókolni. De a fejemben ott zakatolt, hogy a kis senki lány Kaliforniából, a játékszer… nem voltam több ennél. Rob egy másik világhoz tartozott.

Mikor beléptem az épületbe, igyekeztem elfeledkezni a gondjaimról. Nem akartam amatőrnek tűnni. Aztán egyszer csak egy mosolygó arc ugrott elém. – Kristen! Jó, hogy visszatértél! – lelkendezett a fiatal, vörös hajú lány. Látásból ismertem, még Megan mutatott be neki az első napomon. Jessica volt a neve, és ő is csak nem rég jött az újsághoz. Hát persze… az utazásom előtt a főnököm tájékoztatott, hogy ezentúl csapatban fogunk dolgozni.

- Hát… köszönöm – mondtam bizonytalanul. Jessica megragadta a kezem és az asztalunk felé húzott.

- Nagyon izgatott vagyok már, biztosan remekül fogunk majd együtt dolgozni – kacarászott. Láthatóan nem várt választ, így hát nem is vettem a fáradságot. Bár mindenképpen egy vidító jelenség volt. – Kristen, ismered már Dan-t és Andrew-t? – kérdezte, mikor odaléptünk az asztalhoz. A két srác feltekintett. Nem találkoztam még velük, így hát mosolyogva kezet ráztam mindkettejükkel. Hallottam már róluk. Dannek már volt jó néhány neves újságnál és magazinnál munkája, ami figyelemre méltó ahhoz képest, hogy csak huszonnyolc éves. Ha jól tudom, Andrew nagyon jó barátja volt és még az egyetemen ismerkedtek össze. Róla nem hallottam annyit.

Meg kell mondjam, hamar össze lehetett rázódni mindannyiukkal. Még akkor is, ha közben az járt a fejemben, hogy basszus ezek az emberek sokkal okosabbak és kreatívabbak nálam. De a fiúk elég bolondosak voltak, Jessica meg szörnyen élénk, így hát egészen felvidítottak.

Délután Dannel tartottunk egy kis kávészünetet a sarki Starbucksban. Egész nap ültem, úgyhogy jól esett kinyújtóztatni a lábaimat, miközben szép lassan visszasétáltunk. – Szóval… milyen volt London? – kérdezte Dan, mire én értetlenül felkaptam a fejem.

- Honnan tudod, hogy ott voltam? – emeltem meg az egyik szemöldököm kérdőn.

- Csak Aaron említette, mikor közölte, hogy együtt fogunk dolgozni ezután – magyarázta.

- Óh. Hát, igazából… nem mókából mentem oda. Szívesebben lettem volna itt, ami azt illeti – sóhajtottam.

- Zűrös ügyek? – puhatolózott. – Nyugodtan kiadhatod magadból, sok nő sírt már az én kemény vállaimon.

- Azt el tudom képzelni – nevettem fel, mire Dan megcsipkedte a vállamat.

- Hé, ne gúnyolódj – mosolyodott el. – Csak mondom, hogy jó hallgatóság vagyok. Ha valaha szükséged lenne rá.

- Köszönöm – próbáltam viszonozni a mosolyát, de nem mondtam többet. Egyelőre még magamban sem tudom elrendezni a dolgokat…

A kis kitérő után visszatértünk a munkához, ahonnan végül néhány óra múlva szabadultam. Tudtam, mi következik most. Hazamegyek és már megint rajta fog járni az eszem. Ma újabb három nem fogadott hívásom volt tőle. Nem bujkálhatok örökké, előbb vagy utóbb beszélnem kell vele. De azért arra nem készültem fel, hogy most rögtön…

Mikor kiléptem az ajtón, ott állt a kocsijának dőlve és rám várt. Ezúttal teljesen egyedül volt. – Mit keresel itt, Rob? – sóhajtottam. Nagyon, de nagyon nem akartam ezt most.

- Nem veszed fel a telefonod – vont vállat. – Hozzám se szóltál, mióta hazaérkeztünk. Nem értelek, Kristen. Ha tettem valamit, mondd meg. Nem az a megoldás, hogy úgy teszel, mintha nem is léteznék.

- Nem tettél semmit – feleltem csöndesen.

- Akkor meg mi a baj? – emelte meg a hangját. – Világosíts fel, mert nem látok a fejedbe!

- Most nem akarom ezt megbeszélni. Hazamegyek – mondtam, és már elfordultam volna tőle, de mellém lépett és megragadta a karomat.

- Hadd vigyelek én haza. Kérlek. – A szemembe nézett és én nem bírtam nemet mondani. Hangtalanul bólintottam.

Egész úton azon erőlködtem, hogy ne őt bámuljam. Néha így is rá pillantottam futólag, mikor úgy gondoltam, hogy nem veszi észre. Nyugtalannak tűnt. Elgondolkodtam, hogy ez vajon miattam lenne? Ennek semmi értelme. Hiszen mibe kerülhet neki találni egy újabb lányt, aki az ágyába bújik? Talán csak egy csettintésbe. Egy részem abban reménykedett, hogy talán engem jobban megkedvelt. Hogy az eddigiekkel ellentétben én jelentek neki valamicskét. De a racionálisabb felem elutasította ezt a lehetőséget.

Mikor megérkeztünk a lakására, Rob rögtön az ő kis menedékéhez fordult… a bárszekrényhez. – Megkínálhatlak valamivel? – nézett rám. Csak megráztam a fejem. Ez a beszélgetés még tiszta elmével is nehéz lesz.

Lehuppantam az egyik fekete puffra, amíg ő italt töltött magának. Miután belekortyolt, letette az asztalra és leült velem szemben. Megmertem volna rá esküdni, hogy a szívem kihagyott egy ütemet, mikor Rob megfogta az egyik kezem. – Mi a baj, Kristen? – kérdezte szelíden.

- Annyira bonyolulttá teszel mindent – szaladt ki a számon. Világosan kifejtette, hogy nem fog belém szeretni és ez csak testi kapcsolat lesz, de akkor miért csinálja ezt? Miért ilyen átkozottul édes néha? Miért simogatja ilyen gyengéden a kezem?

A tekintete elsötétült és haragos lett. – Én teszek mindent bonyolulttá? – hitetlenkedett. Elengedte a kezem. – Napok óta hívlak, de nem veszed fel. Próbálom kihúzni belőled, hogy mi a baj, de nem beszélsz velem. Most is megkerestelek. És ezek után azt mered az arcomba vágni, hogy én teszek mindent bonyolulttá?

- Azt hiszem igazad van – ismertem be. – Az én hibám. Nem kellett volna ebbe belemennem. Tudtam, hogy csak rosszul jöhetek ki ebből. De azzal áltattam magam, hogy csak azért, mert eddig nem szerettem bele senkibe, majd beléd sem fogok. De megtörtént és ezt nem tudom visszacsinálni. Tisztában vagyok vele, hogy te nem akarsz komolyabbat senkivel. És ha majd egyszer eljön az idő, hogy mégis, az valaki olyannal lesz, aki jót tesz majd a hírnevednek és gyarapítja a befolyásod.

A szeme továbbra is dühösen csillogott, de mintha valami bekattant volna az agyában. – Honnan szeded ezt a baromságot? – kérdezte egyelőre higgadtan, de láttam rajta, hogy belül tombol. Mert már tudta a választ.

- Nem számít – feleltem kitérően. – Soha nem áltattam magam és most sem fogom. Tisztában vagyok vele, hogy az érzéseink közel sem azonosak.

Rob még mindig magán tartotta a higgadt álcát. Nem szólt egy szót sem, csak a kezébe vette az italát. Révedő tekintetét egy pillanatig sem irányította felém, de én láttam, mennyire remeg a keze, miközben a szájához emeli a poharat. Aztán hirtelen a földhöz vágta az egészet, én pedig hatalmasat ugrottam az ijedtségtől. Megszámlálhatatlan apró üvegszilánk hevert a lába előtt, az alkohol pedig kis tócsaként gyűlt össze körülöttük.

- Mit tudsz te az én érzéseimről? – kiabálta. Most vettem csak észre, hogy talán már azelőtt elkezdte az ivást, hogy eljött értem. Határozottan pocsék ötlet volt.

- Figyelj, Rob… most azt hiszem le kéne feküdnöd. Aludd ki ezt, aztán holnap, mikor már minden lenyugodott, megbeszéljük – javasoltam. De az ajánlat nyilvánvalóan süket fülekre talált.

- Szerinted én csak valami seggfej vagyok! Soha a kurva életben nem tudod bennem meglátni a jót! Azt hiszed én talán nem vagyok képes szeretni? Vagy törődni?

- Ez mindvégig a te feltételed volt! – kiabáltam most már én is. – Te akartad ezt az egész semmi érzelem cuccot! Ne engem hibáztass érte!

- Hát nem veszed észre? – kérdezte kétségbeesetten, miközben két keze közé szorította az arcomat. És egyáltalán nem abban a romantikus, gyengéd értelemben. Inkább kissé erőszakosan. – Tönkretettél! Azelőtt képes voltam figyelmen kívül hagyni, hogy az életem szart sem ér. Erre megjelensz te és én hülye reménykedni kezdek, hogy a dolgok megváltozhatnak. Hogy én is boldog lehetek! De akárhányszor elkezdem ezt érezni, te mindig ellöksz!

- Sosem löktelek el! – tiltakoztam, miközben forró könnyek gurultak le az arcomon és én utáltam magamat minden egyes cseppért.

- Az utóbbi napokban is csak ezt csinálod! – kiáltott fel dühösen. – Sőt, már a legelejétől kezdve. Nem hiszed el rólam, hogy képes lennélek szeretni!

- Mert szerintem nem is lennél rá képes! – kiabáltam vissza zokogva. Rob ettől végleg feldühödött. Erősen belemarkolt a vállaimba és közelebb rángatott magához. Fájt, de nem szóltam semmit.

- Én hülye barom beléd szerettem, de te nem vagy más, csak egy gyáva nő, Kristen! – üvöltötte. Józanul talán nem tett volna ilyet, de most már nem csak az én szememet hagyták el könnyek. – Ne merészelj úgy tenni, mintha én lennék az egyetlen hibás!

- Hogy mondhatsz ilyet, hogyan mondhatod, hogy gyáva vagyok? – bőgtem. Megpróbáltam ellökni őt magamtól a mellkasánál fogva, és amilyen bizonytalan volt most az egyensúlya, sikerült is. – Egy szavadba került volna és én máris a tiéd vagyok! A francba, már így is csak a tiéd vagyok! Egészen eddig az irántad érzett szerelemmel birkóztam és erre most gyávának nevezel? Menj a pokolba!

Gyűlöltem őt, nagyon gyűlöltem ezért. De közben annyira szerettem, és a szívem nem bírta ezt elviselni. Kiviharzottam a nappaliból és már nyitottam volna az ajtót, hogy kijussak a lakásból, de megragadta a karomat és megállított. Száját az enyémre tapasztotta és alkohol ízű nyelvét erőszakosan tuszkolta be ajkaim közé. Elhúztam tőle a fejem, de őt ez nem akadályozta meg abban, hogy a nyakamra szorítsa ajkait.

- Maradj itt, maradj velem – mormolta kétségbeesetten.

- És feledkezzek el a problémákról? Azt csak egy gyáva nő tenné – vágtam az arcába, és kiszabadultam karjai közül. Rob döbbenten hagyta, hogy kicsússzak az ujjai közül és én azonnal kiléptem a lakásból, becsapva magam után az ajtót.

Mikor beszálltam a liftbe, alig tudtam megnyomni a gombot, annyira remegett mindenem. Lehetséges, hogy valakinek szó szerint összetörjön a szíve? Mert az enyém kegyetlenül fájt. Könyörtelenül mart belém a sajgás, de ez nem állított meg. Legszívesebben hagytam volna a büszkeségemet a fenébe és rohantam volna vissza hozzá. Hiszen kimondta azt, amit nem hittem, hogy valaha is fog. Szeret engem.

Ettől határtalanul boldognak kéne lennem. De ugyanakkor… szeret engem, és mindvégig tartotta magát ahhoz, hogy ebből nem lesz igazi kapcsolat. Egyszer sem volt bátorsága elmondani, hogy mit érez. Soha nem mondta, hogy próbáljuk meg úgy, mint a normális emberek. És ő nevez gyávának?

Ekkor fájdalmasan sújtott le rám a tudat, hogy én sem mondtam meg neki soha, hogyan érzek. Úgy viselkedtem, mint akinek elég mindaz, ami köztünk volt. De mindig is tudtam, hogy nem elég. Talán tényleg gyáva vagyok.

Ahogy leértem a ház elé, anélkül kezdtem el hazafelé sétálni, hogy egyáltalán észrevettem volna. Csakis azokon a dolgokon járt az eszem, amiket mondott. A szemembe nézett és kíméletlenül az arcomba vágta, hogy tönkretettem és ellöktem őt magamtól. Én viszont a képébe kiabáltam, hogy szerintem nem lenne képes szeretni. Hát ennyi. Egyikünk sem jobb a másiknál. Mindketten borzasztó dolgokat mondtunk. Nem akartam belegondolni, hogy most mit csinálhat. Talán folytatja az ivást. Esetleg keres valakit, aki „megvigasztalja”. A szívem megszakadt erre a gondolatra.

Mikor hazaértem, nem akartam mást, csak bebújni az ágyamba, a takaró alá, hogy többé ne találjon meg senki. De nem voltam kisgyerek és ráadásul Ashley-t sem kerülhettem el. Neki semmit sem meséltem Londonról, mindössze annyit vett észre az egészből, hogy az utóbbi napokban nem találkoztam Robbal.

Ahogy meghallotta az érkezésemet, máris kiszólt a konyhából. – Később jöttél a szokásosnál. Rendeltem kaját, úgyhogy ma nem neked kell… Kris, veled meg mi történt? – érdeklődött aggódva, mikor kijött és meglátott. Nem tudtam tovább visszafogni magam és újból zokogásban törtem ki. Ash egy szó nélkül azonnal mellettem termett és megölelt. A kanapéra telepedett velem és nem engedett el, amíg véget nem ért a sírásom. Nem is kérdezősködött.

- Nagyon szeretem – hüppögtem bele a pulcsijába.

- Tudom – suttogta.

- De most már vége van – mondtam. És ezzel könnyeim újra utat találtak maguknak…