24. fejezet - részlet

Először is nagyon boldog karácsonyt mindenkinek! :) Végre sikerült rávennem magam, hogy írjak egy kicsit, ebből született meg ez a rövid részlet. Hogy mikor lesz friss azt még nem tudom, de az biztos, hogy ezentúl nem csütörtökönként lesz, hanem össze-vissza ahogy éppen jön. Köszönöm amiket az előző bejegyzéshez írtatok, némelyik nagyon jól esett :)
Abellana

Mikor rávettem magam, hogy belépjek az épületbe, a többiek már ott ültek a mi kis közös asztalunknál. Andrew és Jessica mosolyogva köszöntöttek, viszont Dan kerülte a tekintetem. Felsóhajtottam. Szóval ez egy nehéz menet lesz…

- Beszélhetnék veled? – kérdeztem tőle.

- Erre semmi szükség – rázta meg a fejét. – Nincs közöm a döntéseidhez, Kristen.

Jessék próbáltak úgy tenni, mintha nem is hallanának minket, de láttam rajtuk, hogy össze vannak zavarodva.

- Kérlek – sóhajtottam. Dan végre felnézett rám, és morcos képpel ugyan, de felállt és arrébb jött velem, hogy kettesben tudjunk beszélni. – Figyelj… jó barátom lettél mostanában, ezért értékelem, hogy aggódsz és most nyilván dühös is lehetsz, mert hát azok után ami a menyasszonyoddal történt…

- Megmondtam, Kristen. Azt csinálsz amit akarsz – vont vállat, én pedig meglepetten hőköltem hátra a hirtelen jött nyers modorától.

- Én csak… szeretném, ha barátok maradnánk – motyogtam bizonytalanul.

Dan gúnyosan felnevetett. – Hát hogyne. De előre szólok, hogy nem én foglak vigasztalni, mikor az első adandó alkalommal megdugja valaki másnak a feleségét – vágta hozzám keményen a szavakat, majd egyszerűen csak faképnél hagyott.

Kis szünet

Úgy döntöttem, hogy egy ideig szüneteltetem az írást. Inkább kínlódás már ahelyett, hogy szívesen csinálnám, és ez meg is látszik a történeten. Nem titok, hogy össze-vissza szenvedek vele, ezért is akarom minél hamarabb befejezni, és szerintem nem is fog hiányozni sok embernek, ez pedig nem valami motiváló. A szünet pedig azért csak kis szünet, mert nem fog hónapokig tartani, nem akarom azt csinálni mint más blogok, és semmiképpen sem fogom félbehagyni. Most időt szánok arra, hogy kitaláljam mi mindent akarok még leírni és mindezt hány fejezetben. Nem tudom, hogy még az év vége előtt visszatérek-e, de tényleg nem akarom sokáig húzni ezt a szünetet.

Abellana

23. fejezet

Újra csütörtök! :)
Köszönöm az előző részhez érkezett véleményeket, örülök, hogy egyre többen írtok. Bár sajnos állandó kommentezőket is vesztettem, de hát így jártam... :D Nem tetszhet mindenkinek. Azért mégis örülök, ha a többségeteknek tetszik, remélem ez így is marad ;) Be kell vallanom, hogy ezt eléggé összecsaptam, mert ahogy a chatben is írtam, tegnap közbejött valami, márpedig akkor szándékoztam megírni a fejezet második felét. Úgyhogy nem is lett valami jó, de jövő héten próbálkozok valami jobbat összehozni.
Abellana

(Kristen)

Legszívesebben a karjába vetettem volna magam, szomjazóként könyörögtem volna a csókjaiért és azt suttogtam volna, hogy nem érdekel. Nem érdekel mi történt, a lényeg, hogy most itt van velem. Megdöbbentett, hogy rá is ennyire hatott a veszekedésünk. Szemei alatt mély karikák húzódtak, és valahogy éreztem, hogy ma már ivott. Habár szerintem most nem volt részeg.

- Nem gondoltam, hogy idejössz – mondtam halkan.

- Nem gondoltam, hogy egyáltalán akarsz még látni – vallotta be keserű félmosollyal.

- Hát persze, hogy akarlak – vágtam rá kicsit talán túl gyorsan. Rob mosolya ettől kissé vidámabb lett, én pedig ráébredtem, hogy itt álldogálunk az ajtó mellett. – Ha gondolod, gyere be – mutattam a szobám felé.

Rob bólintott, úgyhogy bevezettem a szobámba és becsuktam az ajtót magunk mögött. Kicsit már kezdtem szégyellni, hogy nem takarítottam össze a héten. Meg az azelőttin sem. De úgy tűnt, őt nem zavarja a dolog. Végignézett a helyiségen és mintha újra elmosolyodott volna.

- Ma délután Tom nálam járt. Szépen kiosztottad – tette hozzá már majdnem nevetve. – De azért valamiért hálás vagyok neki. Kirángatott az ivászatból és emlékeztetett, hogy mit veszíthetek.

- Miért, mit veszíthetsz? – néztem rá nyílt kíváncsisággal. Ekkor ő is a szemembe nézett végre és odalépett ahol én álltam még mindig az ajtónak dőlve. Egyik keze lassan felnyúlt és elsimított egy tincset a hajamból.

- Elveszíthetem az első nőt, akibe beleszerettem – mormolta, miközben megsimogatta az arcomat. Szorosan lehunytam a szemem és próbáltam elhinni, hogy ez a valóság. – Nagy hiba volt, hogy sokáig nem vettem tudomást arról, hogy többet jelentesz nekem. Ráadásul borzasztó dolgokat mondtam legutóbb.

- Akárcsak én – motyogtam. Rob felemelte az állam, hogy ránézzek és elmosolyodott.

- Akkor megegyezhetünk abban, hogy teljes egészében elfelejtjük azt az éjszakát és megpróbálunk normális, felnőtt emberek módjára viselkedni egymással? – kérdezte.

Felsóhajtottam és próbáltam racionálisan gondolkodni. Megfogtam Rob kezét, ami még mindig az arcomon volt, és a szemébe néztem. – Tudod, hogy nem csak ez a gond – suttogtam.

- Ugyan mi más gond lenne? – csattant fel türelmetlenül. Nyilván nem számított rá, hogy akadékoskodni fogok.

- Nos… az apádnak igaza volt – feleltem, mire Rob tekintete kissé elsötétült. – Túl nagy a különbség köztünk, ez mindenkinek nyilvánvaló. Te gazdag és ismert vagy itt New Yorkban, én meg csak…

- Kristen! – szakított félbe. – Az apámnak nincs igaza semmiben. Reménykedtem benne, hogy nem hallottad a vitánkat, de gondolom most már nem tagadhatom. Viszont egyáltalán nem érdekel, hogy mit mond, nem szólhat bele az életembe.

- Valójában nagyon is beleszólhat, és ezt te is tudod – néztem rá gúnyosan.

Rob kicsit ellépett tőlem, hogy jobban rám nézhessen, és hirtelen széles mosoly költözött az arcára. – Többé már nem – jelentette be. – Régóta elgondolkodtam már azon, hogy teljesen függetlenítem magam tőle. Elég kapcsolatom van és egy életre is bőven elég pénzem ahhoz, hogy saját vállalkozásba kezdjek. Otthagyom az apám cégét.

Döbbenten felnéztem rá és éreztem, hogy nekem is mosoly kúszik az arcomra. Nem azért, mert az apja egy szemétláda volt aki lenézett engem, hanem azért mert tudtam, hogy ez mennyire fontos és nagy lépés lehet neki. Egész életében mindig az apja diktálta, hogy mit csináljon, és most végre megszabadul tőle. Kirobbant belőlem az öröm és a nyakába vetettem magam, ő pedig karjaival magához szorított.

- Ne legyenek kifogásaid, édes – mormolta a nyakamba, majd elszakadt tőlem és a szemembe nézve kezei közé fogta az arcom. – Az enyém vagy és úgy sem engedlek el.

Eszembe sem jutott kifogásokat felsorakoztatni, különösen mert a következő pillanatban ajkai rátaláltak az enyémekre. Minden más gondolatot és aggodalmat kitörölt a fejemből, most csak ő létezett számomra és én kirobbanó örömmel viszonoztam a szerelmes csókot. Mert igaza van. Az övé vagyok.

Ujjai elvesztek a hajamban, miközben ajkaink egyre hevesebben játszadoztak egymással. Karjaimat a nyaka köré kulcsoltam és a lehető legközelebb férkőztem hozzá, míg már egy gombostű sem fért volna közénk, de úgy tűnt, ő sem bánja.

Kezeit a csípőmre vezette, majd feljebb kúsztak a blúzom legfelső gombjáig, én pedig egészen beleborzongtam már ebbe az érintésbe is. Lefelé haladva szép lassan kibújtatta az összes gombot, és akárhányszor egy megvolt, édes csókot nyomott a nyakam tövébe… majd feljebb… és még feljebb… míg végül elért a fülem alatti érzékeny pontocskához. Óvatosan szívogatta érzékeny bőrömet és közben egyik keze elindult a nyakamtól lefelé, a melleim közt, egészen a nadrágom gombjáig.

Nem hagyhattam, hogy már rögtön az elején elkábítson. Elléptem tőle és elmosolyodtam értetlen arckifejezésén, ami rögtön vidámabb lett mikor lehúztam őt magammal az ágyra. Minden eddiginél türelmetlenebb voltam, hiszen hajtott a tudat, hogy végre bevallottuk egymásnak amit érzünk. Még rajtam volt a farmerem és a melltartóm, de már azon voltam, hogy Robot vetkőztessem. Ő azonban nem így gondolta.

Megfogta a csuklóimat és az ágyhoz szorította őket a fejem fölött. Egy végtelenül hosszú percig a szemembe nézett. Zavarba kellett volna jönnöm a pillantásától. Olyan mély volt és annyira bensőséges. Intimebb pillanat volt, mint bármelyik amit valaha átéltem vele. Lehajolt hozzám és megcsókolt, hosszan és lassan. Felnyögtem, ahogy forró nyelve táncba hívta az enyémet. Csalódott sóhaj hagyta el ajkaimat, mikor Rob eltávolodott tőlem. Feltérdelt a két lábam közé és először eltávolította rólam a nadrágot, majd nagyon-nagyon lassan lehúzta a bugyimat is. Az őrületbe kergetett, ahogy ujjait végighúzta közben a combjaimon, majd a térdemen és a vádlimon, végül a bokámon… mindenem libabőrös lett.

Miután a melltartó is lekerült rólam, már teljesen meztelen voltam, Rob viszont még mindig fel volt öltözve. Ujjaim nadrágjának gombjához nyúltak és ezúttal hagyta is, hogy megszabadítsam tőle, miközben ő kibújt a fehér V-nyakú pólóból, amit viselt, és amiben őrületesen és roppant igazságtalanul szexi volt.

Mikor már egy ruhadarab sem választott el minket egymástól, Rob felhúzott az ölébe és elvesztünk egymás pillantásában. Tudtuk, hogy ez most más. Lágyan megcsókolt és közben lassan magára húzott, amivel előcsalogatott belőlem egy vágyakozó nyögést. Elkezdtem mozogni és csak élveztem, ahogy csupasz bőrünk egymáshoz ért és ajkai alig hagyták el az enyémeket. Úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta, ő pedig finoman simogatta a tarkómat és az egyik pillanatban a fülemhez hajolt.

- Szeretlek – suttogta. Döbbent tekintetem az ő pillantását kereste. Most először mondta ki így közvetlenül, ráadásul egy ennyire meghitt helyzetben. Annyi oldalát láttam már Robnak, és kezdtem elhinni, hogy még így sem mindet.

- Szeretlek – feleltem én is remegő hangon, attól félve, hogy az egész csak egy szép álom, ami eltűnik majd és a helyét átveszi a szokásos sötétség. De ha tényleg csak álmodom, ki kell élveznem, ameddig tart…

Fél éjjel csak szeretkeztünk, és nem érdekelt, hogy mi lesz holnap. Most csak arra koncentráltam, hogy végre boldog vagyok…

***

A fejem Rob vállán nyugodott, míg ő a hajamat simogatta. Annyira békés volt ez a pillanat, de ahogy kicsit csillapodott bennünk az izzás, újból előjött a racionálisabb felem. Felnéztem rá, ő pedig elmosolyodott. Ujjaimmal végigsimítottam a borostáján. Úgy tűnik az utóbbi napokban ezt is elhanyagolta, de engem nem érdekelt. Szívdöglesztő volt így is.

- Ugye tudod, mit jelent ha kiszállsz az apád cégéből? Olyan lesz mintha soha nem is választottad volna ezt az utat. Téged is el fog tiltani a családodtól, mint Lizzy-t – mondtam csöndesen. Rob felsóhajtott.

- Az apám társaságától boldogan megszabadulok. Victoriától is, ha ez az ára. Bár azt hiszem, őt fogom még látni mindenféle eseményeken. Az anyám már más kérdés – ráncolta a homlokát gondterhelten. – De ez nem folytatódhat örökké. Nem fogom azt tenni, amit az apám akar.

Felkönyököltem és egy csókért hajoltam Rob felé, majd miután elváltunk, kissé félve megkérdeztem: - És velünk mi lesz?

Rob arcára kiült a szokásos féloldalas mosoly. – Nem elég egyértelmű? – nyalta meg az ajkait kacérkodva, mire a szemeimet forgattam.

- Nekem nem – vontam vállat.

- Hát nem megmondtam, hogy szeretlek? – kérdezte, miközben egyik kezével eltűrte a hajamat a bal vállamról és apró csókokat lehelt a nyakam oldalára. Megmosolyogtatott, de nem űzte el a kételyeimet.

- Nos… az egy dolog. De ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy máris megszabadultál a komoly kapcsolatok iránti ellenszenvedtől – mondtam. Lehajtottam a fejem és kerültem a tekintetét. Valahogy szégyelltem erről beszélgetni. Nem akartam, hogy azt higgye, erőltetem a dolgot. Rob felemelte a fejem és gyengéden a szemembe nézett.

- Persze, hogy nem szabadultam meg tőle csak úgy egy csettintésre. De azt hiszem már azóta nyakig benne vagyok, hogy találkoztam veled – sóhajtotta. – Nem tudom, hogy mi lesz, Kristen. Nem tudom, hogy egy hónapig fog tartani, vagy két évig, vagy örökké… de most ezt akarom. Veled akarok lenni. És ha te is ezt szeretnéd, nem látok akadályt.

- Én nagyon is szeretném – feleltem, mire ő elmosolyodott és újabb csókot nyomott ajkaimra. Hamarosan elszenderedtem a karjaiban és napok óta először végre békésen aludtam…

Reggel úgy ébredtem, mintha nem is csak pár órát aludtam volna. Bár kétségtelenül a kimerültség is megérte volna, hiszen mellettem feküdt a férfi, akit szerettem. Odahajoltam hozzá és óvatos csókokkal kezdtem el ébresztgetni. Tiltakozva nyögött fel az ébresztés ellen, de a csókot viszonozta.

- Mennem kell dolgozni – suttogtam.

- Hmm… maradj inkább velem – motyogta.

- Nem arról volt szó, hogy érett emberekként fogunk viselkedni? – nevetgéltem. Rob felsóhajtott és kinyitotta a szemét.

- Akkor elviszlek – mondta végül.

- Köszönöm – mosolyogtam rá, és egy utolsó csók után kimásztam az ágyból, hogy kerítsek valami ruhát. Azonban arról szinte el is feledkeztem, hogy még mindig meztelen vagyok… Rob mögém lépett és magához húzta a testemet.

- Mégis hogyan engedjelek el, ha így járkálsz előttem? – mormolta a fülembe.

- Kénytelen leszel – vigyorodtam el, megfordulva a karjaiban. – Különben fizetheted az egynapi béremet.

- Ne szemtelenkedj, mert tudod, hogy megteszem – mosolyodott el. Felnevettem és kiszabadultam a karjai közül, hogy felöltözhessek. Nagyjából fél óra múlva sikerült csak ezt végrehajtani, mert közben egyfolytában leálltunk egymással foglalkozni. Szerencsére Ash már nem volt itthon, különben kiérdemeltünk volna egy-két ferde pillantást.

Mikor végül megérkeztünk az Observer épülete elé, kiszálltunk a kocsiból és Rob még egyszer utoljára magához húzott, hogy megcsókoljon. – Este látni akarlak – jelentette ki.

- Ó, hát ilyen ragaszkodó pasim van? – kacérkodtam.

Rob szexisen megemelte az egyik szemöldökét. – Tehát az vagyok?

- Nem tudom. Az vagy? – haraptam bele az alsó ajkamba.

- Határozottan az vagyok – dobta be a féloldalas mosolyt, mire én felnevettem. Azonban a jó kedvem nem tartott sokáig, ugyanis a következő pillanatban megláttam Dan-t, aki szintén most érkezett. Elképedt, mikor meglátta, hogy kivel vagyok. Én pedig rájöttem, hogy ez a kis gond teljesen kiment a fejemből…

22. fejezet

Íme itt van, a következő rész! Ráadásul hosszabb az eddigieknél. :) Köszönöm azoknak, akik írtak az előzőhöz, remélem ezt a jó szokást megtartjátok. :D
Abellana

(Rob)

Halk kopogás az ajtón. Nem fáradtam azzal, hogy válaszoljak neki, tudtam, hogy úgyis bejön. És igazam volt. Patty aggódva lesett be a résnyire nyitott ajtón. Tudta, hogy nem a szokásos helyzetben talál majd a dolgozószobámban, az asztalnál ülve, éppen dolgozva valamin. Hanem a kanapén fetrengve, ugyanabban a fekete ingben, ami tegnap is rajtam volt, és pohárral a kezemben. Szinte le sem tettem az elmúlt tizenakárhány órában. Amióta ő elment.

- Uram… ennie kellene már valamit – javasolta Patty félénken.

- Nem vagyok éhes – morogtam.

- Ez akkor sem túl egészséges – nézett rám rosszallóan.

- Ne legyél már ilyen ünneprontó, Patty – nevetgéltem, miközben a nyelvem egyfolytában összecsomózódott a szavak kiejtése közben. – Azt mondják a napi egy pohár bor egészséges!

- Csakhogy maga tegnap este óta iszik és a szaga alapján valami sokkal erősebbet, mint a bor – förmedt rám.

- Annál egészségesebb leszek! – vigyorogtam rá. Rám vetette legbotrányosabb arckifejezését, miközben mániákusan törölgetni kezdett mindent a szobában.

- Az az ing sem tiszta, le kéne vennie.

- Na de Patty! – tettettem megdöbbenést. – Le akarsz vetkőztetni a dolgozószobám közepén? Nyolc éve dolgozol nekem, de még nem tettél ilyen szentségtelen ajánlatot. Most aztán kibújt a szög a zsákból, rossz kislány!

Legdrágább anyáskodó házvezetőnőm most úgy nézett rám, mint aki mindjárt tarkón vág. – Micsoda tiszteletlenség – dohogott, aztán kimasírozott a szobából. Most nem törődtem azzal, hogy megbántottam szegény Patty-t, inkább újratöltöttem a poharam. Megfogadtam, hogy addig iszom, amíg már semmire sem emlékszem a tegnap estéből…

(Kristen)

- Kris! Kristen! Figyelsz te rám? – csettintgette az ujjait az arcom előtt Dan.

- Bocsáss meg – dörzsölgettem meg a szemeimet. Nem néztem tükörbe, de biztosan vörösek voltak a sírástól és az ébren töltött éjszakától. – Azt hiszem kicsit elkalandoztak a gondolataim.

- Azt észrevettem – jegyezte meg. – Valami gond van?

- Minden rendben – hazudtam, miközben próbáltam kipréselni magamból egy gyenge mosolyt. Dan a szemeit forgatta nyilvánvaló hazugságomra, de vette az üzenetet és nem kérdezett többet. A következő pillanatban Jessica és Andrew csatlakoztak hozzánk.

- Remek ötletünk támadt – jelentette be Andrew. – Ma el kéne mennünk bulizni egyet, ha már így összerázódtunk. Mondjuk a karaoke bárba.

- Én passzolok – vágtam rá rögtön.

- Na ne már, Kristen! Ígérem nem nevetlek ki. Jess-t sem szoktam, pedig ha rákezd akkor olyan, mint egy visító macska…

Jessica grimaszolt egyet a megjegyzésre, de válasz nélkül hagyta és felém fordult inkább. – Komolyan, Kris, gyere már! Ne hagyj egyedül ezzel a kettővel!

Felsóhajtva néztem végig legkedvesebb kollégáim arcán. – Legyen – adtam be a derekam végül. – De csak bizonyos mértékű alkoholfogyasztás után rángathattok mikrofon közelébe.

Dan felnevetett, majd rám kacsintott. – Azzal nem lesz gond, higgy nekem!

***

Munka után mi négyen taxiba szálltunk. Én benyomorodtam Dan és Jess közé a hátsó ülésen, Andrew pedig előre ült. A legnépszerűbb bár a környéken a Tonic volt, mindössze egy köpésre a Times Square-től. Azt még én is ismertem, így hát joggal feltételezhettem, hogy oda tartunk. Azonban a taxiból kiszállva egyáltalán nem ott találtam magam. Egy némivel csendesebb utcában álltunk egy eldugott bár előtt, ami valami pincehelyiségben volt kialakítva. A hely neve Don’t Tell Mama… hát amiatt nem kell aggódniuk, erről egy szót sem szólok anyámnak, az biztos.

- Biztos, hogy jó címet adtál meg? – kérdeztem bizonytalanul Andrew-tól.

- Bízz bennem, Kris. Nem a legfelkapottabb hely, de akik megismerték, eddig még sosem bánták meg – vigyorodott el.

Belépve rájöttem, hogy ez tényleg elég más. Inkább olyan sport bár-szerű volt, és nem voltak olyan puccos alakok, amilyeneket a Tonicban látna az ember. A színpadon éppen valami nem túl józan pasi énekelt egy Britney-számot, csakhogy elég gyakran összekeverte a dalszöveget. A hallgatóság részeg fele lelkesen füttyentgetett neki, a másik fele pedig nevetett.

Gyorsan befoglaltuk magunknak az egyik asztalt, Andrew pedig elment valami piáért. – Ne hagyjátok, hogy ma este ilyen állapotban felkerüljek oda – nyöszörögtem az éneklő pasast fixírozva.

- Egy duettel jössz nekem, Stewart – vigyorodott el Dan.

- Pff – nevettem el magam. – Meg a nagy büdös fenéket.

Negyedik társunk visszatért, kezében négy korsó sörrel. Azta. Nem is tudom, mikor ittam utoljára sört. Robnál leginkább az eszetlenül drága whisky volt a megszokott. A fenébe, már megint rá gondolok. Azonnal meghúztam az olcsó sört, hátha az majd segít a felejtésben. Nem sokkal később Jessica és Andrew úgy döntöttek, hogy énekelnek egyet – egyelőre még józanul. Én és Dan csak mosolyogva figyeltük a mérsékelten színvonalas produkciójukat.

- Na öntsd ki a szíved – karolta át a vállamat Dan. – Egész nap olyan voltál, mint aki máshol jár.

- A világért sem untatnálak vele – feleltem.

- Ne terelj, Kristen. Mennyire húzós az ügy? Családi dráma? Baráti zűrök? Netán szerelmi civódások?

- Eltaláltad – sóhajtottam, majd nekikezdtem az újabb korsónak.

- Ki a pasi? – kérdezte a legmegértőbb képével, amitől kicsit mosolyognom kellett.

- Hát… ő egyike a New York-i nagymenőknek. Gazdag, befolyásos, fiatal és ráadásul piszok jóképű. Eddig teljesen tökéletesen hangzik. De ő sosem akart kapcsolatot senkivel, úgyhogy mi csak… tudod…

- Prütyköltetek – vágta rá.

- Igen – nevettem el magam a szóhasználatán. – Aztán múlt héten Londonba kellett utaznia üzleti ügyek miatt és megkért, hogy kísérjem el. Az egészből az lett, hogy az apja egy senkinek hívott és jóformán megparancsolta neki, hogy keressen egy befolyásos családból származó lányt, engem meg dobjon el. Utána napokig nem beszéltünk, és végül tegnap este minden összejött. Borzasztó dolgokat ordibáltunk egymásnak. Azt mondta, hogy belém szeretett, de tönkretettem az életét. Aztán még több szörnyű dolgot mondtunk, én eljöttem, és most úgy fest, hogy vége.

- Sajnálom, Kristen. Az a fickó egy tuskó lehet, jobbat érdemelsz nála – vigasztalt.

- Hát nem tudom, hogy Rob is így gondolja-e – morogtam keserűen, inkább csak magamnak.

- Rob? Ugye nem Robert Pattinsonról van szó? – kérdezte hirtelen.

- Honnan ismered? – pislogtam meglepetten.

- Nos, jobban örülnék, ha nem ismerném. Vagy legalább ha a menyasszonyom nem csalt volna meg vele a tervezett esküvőnk előtti napon – szorította össze a fogát dühösen.

- Jézusom, Dan…

- Kris, az egy seggfej. Örülj, hogy elkerültél a közeléből és ha szerencsés vagy, többet nem is látod – nézett a szemembe.

- De hát… ez mikor történt? – faggatóztam.

- Nagyjából két éve. Az esküvőt persze azonnal lefújtam – felelte.

- Úgy sajnálom – motyogtam.

- Ne beszéljünk erről többet – rázta meg a fejét. – Ma szórakozunk és elfelejtjük a bosszantó exeket!

És így is tettünk. Kellő alkoholmennyiség után Dan is előadta magát a színpadon, utána pedig én is bevállaltam valami buta pop dalocskát Jessicával. Hajnali egy körül Andrew már holtrészegen énekelte a Like A Virgin-t, és mikor a szám közepén elkezdte a mellbimbóját simogatni, a közönség füttyviharban tört ki, én meg majdnem belefulladtam a sörömbe a röhögéstől.

Meglepő módon remekül éreztem magam az este. Inkább ittam és ittam ahelyett, hogy elgondolkodtam volna az új információn, amit Dan osztott meg velem Robról. Végül is eddig is tisztában voltam vele, hogy megdugta fél New Yorkot, ennél rosszabb már nem igazán lehet…

Fél három körül úgy döntöttünk, végleg takarodót fújunk. A bár is egészen megüresedett már addigra. Jessica elég közel lakott, így hát ő úgy döntött, hogy hazasétál, Andrew pedig lovagiasan elkísérte. Dan és én taxit fogtunk. Az alkohol eléggé harsánnyá tett minket, úgyhogy egész úton kiabáltunk és visszaénekeltük az este legjobb pillanatait. Szegény sofőr nem is tudom, hogy bosszankodott-e miattunk, vagy inkább szórakoztattuk.

Mikor megérkeztünk a lakásom elé, Dan megkérte a taxist, hogy várjon, amíg ő felkísér az épület bejáratáig felvezető néhány lépcsőfokon. – Igazatok volt, ezt kár lett volna kihagyni – mosolyogtam rá.

- Örülök, hogy végre elengedted magad – mondta. – Mindenkinek ki kell néha eresztenie a gőzt.

Bólintottam. – Nos, köszönöm az estét. Azt hiszem holnap délelőtt mind alaposan szenvedni fogunk – nevetgéltem.

- Az egyszer biztos – helyeselt széles mosollyal. – Jó éjt, Kris.

- Neked is – feleltem, mire Dan megsimogatta a vállam és egy puszit nyomott az arcomra. Figyeltem, ahogy beszáll a taxiba, és mielőtt beléptem volna a lépcsőházba, még egy utolsót intettem neki.

Körülbelül négy órányi alvás után kiderült, hogy igazam volt. Ma szenvedni fogunk. Borzasztó fejfájással indultam el dolgozni. A másnaposság nem passzolt össze az alváshiánnyal. Bár ilyen kevés alvás után az is lehet, hogy még mindig részeg vagyok, nem másnapos. A többiekre ugyanilyen állapotban találtam. A mai munkanapunk annyiból állt, hogy feküdtünk az asztalon és ásítoztunk. Néha megpróbáltunk úgy tenni, mintha csinálnánk valamit. Tisztára, mint az iskolában…

Az ebédszünetet Jessicával töltöttem, bár mindketten csak tologattuk a kaját. Az én gyomrom felfordult bármitől, ami nehezebb, mint egy saláta. Csak annyi volt a célom, hogy ezt a napot túléljem, de valaki meg akarta nehezíteni a dolgomat…

Mikor visszamentünk, Kim, a recepciós megállított. – Kristen, van itt egy férfi. Rád vár.

Ijedten néztem arra, ahova mutatott, de nem az volt, akire számítottam. – Mi a francot keres itt? – mormogtam magamban, miközben odamentem hozzá. Mikor meglátott, elvigyorodott. – Segíthetek valamiben? – kérdeztem.

- Talán nem emlékszel rám. Tom vagyok, kétszer is találkoztunk Greene-éknél – mondta kicsit fellengzősen, mint aki igenis biztos benne, hogy rá minden nő imádattal emlékezik.

- Tudom ki vagy – feleltem bunkón. Ash szerint ez a srác még Robnál is rosszabb, és ezt magam is így vettem észre a jótékonysági esten, ahol találkoztunk. – Miért jöttél?

- Figyelj, tudom, hogy van köztetek valami gubanc, de…

- Ez nem csak egy gubanc – szakítottam félbe mérgesen. – Talán ő küldött?

- Fogalma sincs róla, hogy itt vagyok. Rob napok óta nem csinál mást, csak iszik. Patty engem hívott fel utolsó kétségbeesett pillanatában. És hidd el, az nagy szó, mert rühelli a pofámat.

- Rejtély, hogy miért – mosolyogtam rá szívélyesen.

- Mindig ilyen csípős vagy? Értem már, hogy miért van oda érted – nevetett. Rávetettem legcsúnyább pillantásomat, mire azonnal rendezte a vonásait. – Te vagy az egyetlen, aki kirángathatja ebből az állapotból.

- És mégis mit csináljak? – tártam szét a karjaim tehetetlenül. – Menjek oda és kérjek tőle bocsánatot? Azt várhatja. Ha ennyire aggódsz az egészségéért, küldd el az anonim alkoholistákhoz, vagy mit bánom én… hagyj ki ebből.

- Hé! – szólt rám mérgesen. – Beszélt a veszekedésetekről és te sem mondtad neki a legszebb dolgokat, úgyhogy ne picsáskodj!

Döbbenten néztem rá. Hogy merészeli? – Na ide figyelj – morogtam fenyegetően. – Menj máshová játszani, ez ugyanis a munkahelyem. Bizony, nekem olyanom is van, nem apuci pénzén élősködöm. A beszélgetésnek vége. – Meg sem vártam, hogy Tom felocsúdjon a döbbent hápogásból. Faképnél hagytam és visszamentem dolgozni… igencsak felpaprikázva.

Miután este hazaértem, csakis arra tudtam gondolni amit mondott. Tény, hogy fel voltam háborodva amiatt, hogy kívülállóként belepofázik a dolgaimba. De basszus… még így is igaza volt valamiben. Annyira el voltam foglalva azzal, hogy Rob megbántott, hogy el sem gondolkoztam azokon a szavakon, amelyekkel én sértettem meg őt. Nem is akartam erre gondolni, mert akkor csak magamat kezdeném el hibáztatni mindenért. Pedig mindketten hibások voltunk.

Hirtelen borzasztóan kétségbe ejtett a gondolat, hogy ő a veszekedésünk óta csak iszik. Én pedig gyáva vagyok megtenni az első lépést, és talán ő már meggondolta magát, ezért nem ő tette meg. Micsoda patthelyzet.

Mire észbe kaptam, már megint elbőgtem magam. Rob nélkül is folytatódhatna az életem. Végül is új barátaim vannak, és előbb-utóbb biztosan találnék valakit. De tudnék bárkit is valaha úgy szeretni, mint Robot? Hiszen ő volt az egyetlen, akibe eddig bele tudtam szeretni. Kétség nélkül tovább élhetnék nélküle… de a gondolat, hogy megtegyem, iszonyatos fájdalmat okozott.

Mikor Ashley nem sokkal később benyitott a szobámba, az ágyamon talált összekuporodva, vörös fejjel. – Kris, édes… látogatód van – nézett rám szánakozva.

- Ki az? – kérdeztem, miközben felálltam és a tükröm elé sétáltam, hogy megállapítsam, vállalható-e az arcom. Ashnek nem akaródzott válaszolnia, ezért elfordultam a tükörtől és rá néztem. – Ashley, ki az?

- Rob – felelte csöndesen. Egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni. Nem tudtam, hogy örüljek-e vagy inkább sem. Azt sem tudom, hogy milyen szándékkal jött. Kiléptem az ajtón, Ash pedig hangtalanul követett.

- Rob… - leheltem halkan. A szemébe néztem és ő állta szomorú pillantásom. El sem akartam hinni, hogy itt van. Most jöttem csak rá, hogy mennyire hiányzott.

- Magatokra hagylak titeket – motyogta barátnőm, és besurrant a szobájába. Mi pedig itt maradtunk kettesben, egymással szemben…

21. fejezet

Újra csütörtök és itt az új rész! :) Köszönöm a véleményeket az előző részhez! Ez most nyilvánvaló okok miatt nem hiszem, hogy annyira tetszeni fog, de ne utáljatok nagyon, kíváncsi vagyok rá, hogy ti mit gondoltok róla. Egyébként nagyjából tudom már, hogy mit akarok még megírni ebben a történetben, de még nem tudom, hány fejezet van még hátra. Azért időben meg fogjátok tudni, hogy mikor lesz vége. :)
Abellana

(Kristen)

Hétfő reggel a lehető legkevesebb lelkesedéssel indultam munkába. Nem sok okom volt a jó kedvre. Napok óta nem beszéltem Robbal. Mikor hazarepültünk Londonból, próbált rájönni, hogy mi bajom van. Nem mondtam neki semmit. Hazavitt és megcsókolt, amit én nem viszonoztam. Teltek a napok és ő hívott, de én sosem vettem fel. Pedig akartam vele beszélni. És rettentően vissza akartam csókolni. De a fejemben ott zakatolt, hogy a kis senki lány Kaliforniából, a játékszer… nem voltam több ennél. Rob egy másik világhoz tartozott.

Mikor beléptem az épületbe, igyekeztem elfeledkezni a gondjaimról. Nem akartam amatőrnek tűnni. Aztán egyszer csak egy mosolygó arc ugrott elém. – Kristen! Jó, hogy visszatértél! – lelkendezett a fiatal, vörös hajú lány. Látásból ismertem, még Megan mutatott be neki az első napomon. Jessica volt a neve, és ő is csak nem rég jött az újsághoz. Hát persze… az utazásom előtt a főnököm tájékoztatott, hogy ezentúl csapatban fogunk dolgozni.

- Hát… köszönöm – mondtam bizonytalanul. Jessica megragadta a kezem és az asztalunk felé húzott.

- Nagyon izgatott vagyok már, biztosan remekül fogunk majd együtt dolgozni – kacarászott. Láthatóan nem várt választ, így hát nem is vettem a fáradságot. Bár mindenképpen egy vidító jelenség volt. – Kristen, ismered már Dan-t és Andrew-t? – kérdezte, mikor odaléptünk az asztalhoz. A két srác feltekintett. Nem találkoztam még velük, így hát mosolyogva kezet ráztam mindkettejükkel. Hallottam már róluk. Dannek már volt jó néhány neves újságnál és magazinnál munkája, ami figyelemre méltó ahhoz képest, hogy csak huszonnyolc éves. Ha jól tudom, Andrew nagyon jó barátja volt és még az egyetemen ismerkedtek össze. Róla nem hallottam annyit.

Meg kell mondjam, hamar össze lehetett rázódni mindannyiukkal. Még akkor is, ha közben az járt a fejemben, hogy basszus ezek az emberek sokkal okosabbak és kreatívabbak nálam. De a fiúk elég bolondosak voltak, Jessica meg szörnyen élénk, így hát egészen felvidítottak.

Délután Dannel tartottunk egy kis kávészünetet a sarki Starbucksban. Egész nap ültem, úgyhogy jól esett kinyújtóztatni a lábaimat, miközben szép lassan visszasétáltunk. – Szóval… milyen volt London? – kérdezte Dan, mire én értetlenül felkaptam a fejem.

- Honnan tudod, hogy ott voltam? – emeltem meg az egyik szemöldököm kérdőn.

- Csak Aaron említette, mikor közölte, hogy együtt fogunk dolgozni ezután – magyarázta.

- Óh. Hát, igazából… nem mókából mentem oda. Szívesebben lettem volna itt, ami azt illeti – sóhajtottam.

- Zűrös ügyek? – puhatolózott. – Nyugodtan kiadhatod magadból, sok nő sírt már az én kemény vállaimon.

- Azt el tudom képzelni – nevettem fel, mire Dan megcsipkedte a vállamat.

- Hé, ne gúnyolódj – mosolyodott el. – Csak mondom, hogy jó hallgatóság vagyok. Ha valaha szükséged lenne rá.

- Köszönöm – próbáltam viszonozni a mosolyát, de nem mondtam többet. Egyelőre még magamban sem tudom elrendezni a dolgokat…

A kis kitérő után visszatértünk a munkához, ahonnan végül néhány óra múlva szabadultam. Tudtam, mi következik most. Hazamegyek és már megint rajta fog járni az eszem. Ma újabb három nem fogadott hívásom volt tőle. Nem bujkálhatok örökké, előbb vagy utóbb beszélnem kell vele. De azért arra nem készültem fel, hogy most rögtön…

Mikor kiléptem az ajtón, ott állt a kocsijának dőlve és rám várt. Ezúttal teljesen egyedül volt. – Mit keresel itt, Rob? – sóhajtottam. Nagyon, de nagyon nem akartam ezt most.

- Nem veszed fel a telefonod – vont vállat. – Hozzám se szóltál, mióta hazaérkeztünk. Nem értelek, Kristen. Ha tettem valamit, mondd meg. Nem az a megoldás, hogy úgy teszel, mintha nem is léteznék.

- Nem tettél semmit – feleltem csöndesen.

- Akkor meg mi a baj? – emelte meg a hangját. – Világosíts fel, mert nem látok a fejedbe!

- Most nem akarom ezt megbeszélni. Hazamegyek – mondtam, és már elfordultam volna tőle, de mellém lépett és megragadta a karomat.

- Hadd vigyelek én haza. Kérlek. – A szemembe nézett és én nem bírtam nemet mondani. Hangtalanul bólintottam.

Egész úton azon erőlködtem, hogy ne őt bámuljam. Néha így is rá pillantottam futólag, mikor úgy gondoltam, hogy nem veszi észre. Nyugtalannak tűnt. Elgondolkodtam, hogy ez vajon miattam lenne? Ennek semmi értelme. Hiszen mibe kerülhet neki találni egy újabb lányt, aki az ágyába bújik? Talán csak egy csettintésbe. Egy részem abban reménykedett, hogy talán engem jobban megkedvelt. Hogy az eddigiekkel ellentétben én jelentek neki valamicskét. De a racionálisabb felem elutasította ezt a lehetőséget.

Mikor megérkeztünk a lakására, Rob rögtön az ő kis menedékéhez fordult… a bárszekrényhez. – Megkínálhatlak valamivel? – nézett rám. Csak megráztam a fejem. Ez a beszélgetés még tiszta elmével is nehéz lesz.

Lehuppantam az egyik fekete puffra, amíg ő italt töltött magának. Miután belekortyolt, letette az asztalra és leült velem szemben. Megmertem volna rá esküdni, hogy a szívem kihagyott egy ütemet, mikor Rob megfogta az egyik kezem. – Mi a baj, Kristen? – kérdezte szelíden.

- Annyira bonyolulttá teszel mindent – szaladt ki a számon. Világosan kifejtette, hogy nem fog belém szeretni és ez csak testi kapcsolat lesz, de akkor miért csinálja ezt? Miért ilyen átkozottul édes néha? Miért simogatja ilyen gyengéden a kezem?

A tekintete elsötétült és haragos lett. – Én teszek mindent bonyolulttá? – hitetlenkedett. Elengedte a kezem. – Napok óta hívlak, de nem veszed fel. Próbálom kihúzni belőled, hogy mi a baj, de nem beszélsz velem. Most is megkerestelek. És ezek után azt mered az arcomba vágni, hogy én teszek mindent bonyolulttá?

- Azt hiszem igazad van – ismertem be. – Az én hibám. Nem kellett volna ebbe belemennem. Tudtam, hogy csak rosszul jöhetek ki ebből. De azzal áltattam magam, hogy csak azért, mert eddig nem szerettem bele senkibe, majd beléd sem fogok. De megtörtént és ezt nem tudom visszacsinálni. Tisztában vagyok vele, hogy te nem akarsz komolyabbat senkivel. És ha majd egyszer eljön az idő, hogy mégis, az valaki olyannal lesz, aki jót tesz majd a hírnevednek és gyarapítja a befolyásod.

A szeme továbbra is dühösen csillogott, de mintha valami bekattant volna az agyában. – Honnan szeded ezt a baromságot? – kérdezte egyelőre higgadtan, de láttam rajta, hogy belül tombol. Mert már tudta a választ.

- Nem számít – feleltem kitérően. – Soha nem áltattam magam és most sem fogom. Tisztában vagyok vele, hogy az érzéseink közel sem azonosak.

Rob még mindig magán tartotta a higgadt álcát. Nem szólt egy szót sem, csak a kezébe vette az italát. Révedő tekintetét egy pillanatig sem irányította felém, de én láttam, mennyire remeg a keze, miközben a szájához emeli a poharat. Aztán hirtelen a földhöz vágta az egészet, én pedig hatalmasat ugrottam az ijedtségtől. Megszámlálhatatlan apró üvegszilánk hevert a lába előtt, az alkohol pedig kis tócsaként gyűlt össze körülöttük.

- Mit tudsz te az én érzéseimről? – kiabálta. Most vettem csak észre, hogy talán már azelőtt elkezdte az ivást, hogy eljött értem. Határozottan pocsék ötlet volt.

- Figyelj, Rob… most azt hiszem le kéne feküdnöd. Aludd ki ezt, aztán holnap, mikor már minden lenyugodott, megbeszéljük – javasoltam. De az ajánlat nyilvánvalóan süket fülekre talált.

- Szerinted én csak valami seggfej vagyok! Soha a kurva életben nem tudod bennem meglátni a jót! Azt hiszed én talán nem vagyok képes szeretni? Vagy törődni?

- Ez mindvégig a te feltételed volt! – kiabáltam most már én is. – Te akartad ezt az egész semmi érzelem cuccot! Ne engem hibáztass érte!

- Hát nem veszed észre? – kérdezte kétségbeesetten, miközben két keze közé szorította az arcomat. És egyáltalán nem abban a romantikus, gyengéd értelemben. Inkább kissé erőszakosan. – Tönkretettél! Azelőtt képes voltam figyelmen kívül hagyni, hogy az életem szart sem ér. Erre megjelensz te és én hülye reménykedni kezdek, hogy a dolgok megváltozhatnak. Hogy én is boldog lehetek! De akárhányszor elkezdem ezt érezni, te mindig ellöksz!

- Sosem löktelek el! – tiltakoztam, miközben forró könnyek gurultak le az arcomon és én utáltam magamat minden egyes cseppért.

- Az utóbbi napokban is csak ezt csinálod! – kiáltott fel dühösen. – Sőt, már a legelejétől kezdve. Nem hiszed el rólam, hogy képes lennélek szeretni!

- Mert szerintem nem is lennél rá képes! – kiabáltam vissza zokogva. Rob ettől végleg feldühödött. Erősen belemarkolt a vállaimba és közelebb rángatott magához. Fájt, de nem szóltam semmit.

- Én hülye barom beléd szerettem, de te nem vagy más, csak egy gyáva nő, Kristen! – üvöltötte. Józanul talán nem tett volna ilyet, de most már nem csak az én szememet hagyták el könnyek. – Ne merészelj úgy tenni, mintha én lennék az egyetlen hibás!

- Hogy mondhatsz ilyet, hogyan mondhatod, hogy gyáva vagyok? – bőgtem. Megpróbáltam ellökni őt magamtól a mellkasánál fogva, és amilyen bizonytalan volt most az egyensúlya, sikerült is. – Egy szavadba került volna és én máris a tiéd vagyok! A francba, már így is csak a tiéd vagyok! Egészen eddig az irántad érzett szerelemmel birkóztam és erre most gyávának nevezel? Menj a pokolba!

Gyűlöltem őt, nagyon gyűlöltem ezért. De közben annyira szerettem, és a szívem nem bírta ezt elviselni. Kiviharzottam a nappaliból és már nyitottam volna az ajtót, hogy kijussak a lakásból, de megragadta a karomat és megállított. Száját az enyémre tapasztotta és alkohol ízű nyelvét erőszakosan tuszkolta be ajkaim közé. Elhúztam tőle a fejem, de őt ez nem akadályozta meg abban, hogy a nyakamra szorítsa ajkait.

- Maradj itt, maradj velem – mormolta kétségbeesetten.

- És feledkezzek el a problémákról? Azt csak egy gyáva nő tenné – vágtam az arcába, és kiszabadultam karjai közül. Rob döbbenten hagyta, hogy kicsússzak az ujjai közül és én azonnal kiléptem a lakásból, becsapva magam után az ajtót.

Mikor beszálltam a liftbe, alig tudtam megnyomni a gombot, annyira remegett mindenem. Lehetséges, hogy valakinek szó szerint összetörjön a szíve? Mert az enyém kegyetlenül fájt. Könyörtelenül mart belém a sajgás, de ez nem állított meg. Legszívesebben hagytam volna a büszkeségemet a fenébe és rohantam volna vissza hozzá. Hiszen kimondta azt, amit nem hittem, hogy valaha is fog. Szeret engem.

Ettől határtalanul boldognak kéne lennem. De ugyanakkor… szeret engem, és mindvégig tartotta magát ahhoz, hogy ebből nem lesz igazi kapcsolat. Egyszer sem volt bátorsága elmondani, hogy mit érez. Soha nem mondta, hogy próbáljuk meg úgy, mint a normális emberek. És ő nevez gyávának?

Ekkor fájdalmasan sújtott le rám a tudat, hogy én sem mondtam meg neki soha, hogyan érzek. Úgy viselkedtem, mint akinek elég mindaz, ami köztünk volt. De mindig is tudtam, hogy nem elég. Talán tényleg gyáva vagyok.

Ahogy leértem a ház elé, anélkül kezdtem el hazafelé sétálni, hogy egyáltalán észrevettem volna. Csakis azokon a dolgokon járt az eszem, amiket mondott. A szemembe nézett és kíméletlenül az arcomba vágta, hogy tönkretettem és ellöktem őt magamtól. Én viszont a képébe kiabáltam, hogy szerintem nem lenne képes szeretni. Hát ennyi. Egyikünk sem jobb a másiknál. Mindketten borzasztó dolgokat mondtunk. Nem akartam belegondolni, hogy most mit csinálhat. Talán folytatja az ivást. Esetleg keres valakit, aki „megvigasztalja”. A szívem megszakadt erre a gondolatra.

Mikor hazaértem, nem akartam mást, csak bebújni az ágyamba, a takaró alá, hogy többé ne találjon meg senki. De nem voltam kisgyerek és ráadásul Ashley-t sem kerülhettem el. Neki semmit sem meséltem Londonról, mindössze annyit vett észre az egészből, hogy az utóbbi napokban nem találkoztam Robbal.

Ahogy meghallotta az érkezésemet, máris kiszólt a konyhából. – Később jöttél a szokásosnál. Rendeltem kaját, úgyhogy ma nem neked kell… Kris, veled meg mi történt? – érdeklődött aggódva, mikor kijött és meglátott. Nem tudtam tovább visszafogni magam és újból zokogásban törtem ki. Ash egy szó nélkül azonnal mellettem termett és megölelt. A kanapéra telepedett velem és nem engedett el, amíg véget nem ért a sírásom. Nem is kérdezősködött.

- Nagyon szeretem – hüppögtem bele a pulcsijába.

- Tudom – suttogta.

- De most már vége van – mondtam. És ezzel könnyeim újra utat találtak maguknak…