27. fejezet

Sziasztok!
A mondókámat majd a fejezet végére írom, ide csak annyit, hogy nagyon-nagyon örülnék és kíváncsi lennék a véleményetekre. Eredetileg egyébként más befejezést szántam a történetnek, ez ma reggel jutott eszembe és ez az ötlet nekem sokkal jobban tetszik. Úgyhogy olvassatok csak! :)

(Kristen)

- Sosem végzek ezzel – sóhajtottam fel hangosan, ahogy körbenéztem. Senki nem hallotta, mivel egyedül voltam. A hétvégén megtörtént a bizonyos dupla randi, Ashley és Kellan pedig most a második találkájukon voltak.

Szinte még semmit sem pakoltam be a bőröndjeimbe és a többi cuccomat sem dobozoltam be. Így jár az ember, ha mindent az utolsó pillanatokra hagy. De tudtam, hogy most nem a lustaság volt ennek az oka. Hanem mert a szívem minden pillanatban újra és újra összetört, ahogy belegondoltam, hogy mi mindent hagyok itt. Először csak a lényegtelenebb dolgok jutottak eszembe, amelyek hiányozni fognak. Átsétálni reggel a zsúfolt utcákon. A zajok. A város hangulata. Aztán a nagyobb dolgok… a lakás, az én nyugodt kis szobám, na meg ahogy Ashley beviharzik mit sem törődve a kopogással. Pedig azt mindig utáltam. De elkeserítő volt, hogy többé már nem fogja csinálni. És igen, az emberek… Andrew, Jess, Dan, Lizzy, Ash. És Rob.

Miközben elkezdtem dobozba rakni a könyveimet, a gondolataim elkalandoztak. Négy nappal ezelőtt jártak, hétfő reggel.

Az étkezőben ültünk egymással szemben és reggeliztünk. Pontosabban csak piszkálgattuk az ételt és közben nem szóltunk egy szót sem. Mindkettőnknek ugyanaz járt az eszében. Holnap letelik az egy hét. Eddig képesek voltunk úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de nem lehet a végtelenségig folytatni. Nagy levegőt vettem és lassan kifújtam.

- Rob, én… én döntöttem. Elfogadom az állást.

Csak egy pillanatra rándult meg az arca, majd újra szenvtelen lett. Tudta, hogy el fogom fogadni. Nem érte meglepetésként.

- Nem mondasz semmit? – kérdeztem félénken, mire ő rám emelte a pillantását.

- Mit akarsz, mit mondjak?

- Én… nem is tudom… - habogtam. Olyan ostobának éreztem magam. Tényleg, mit is akarok tőle hallani? Azt, hogy ne menjek el és maradjak vele? Ha ilyen könnyű lenne, eleve el sem mennék.

- Mikor utazol? – kérdezte.

- Vasárnap. 23-án. A karácsonyt már a családommal töltöm.

- Értem – felelte tömören.

Egy ideig még csendben üldögéltünk, de pár perc múlva Lizzy robbant be a szobába. – Nem fogjátok elhinni! – kiáltotta boldogan. – Munkát kaptam az egyik közeli bárban! Heti háromszor fogok ott énekelni.

- Ez csodás Liz, gratulálok – szólalt meg Rob, majd hirtelen felállt és egy borzasztó pillanatig azt hittem, hogy mindjárt felborítja az egész asztalt. – Úgy látszik, hogy mostanában mindenkit csak úgy bombáznak a kibaszott munkaajánlatokkal. Hát nem mesés?

Ezzel kirohant az étkezőből és mindketten tátott szájjal bámultunk utána. – Hát ebbe meg mi ütött? – fordult felém Lizzy.

Azóta nem igazán beszéltünk az ügyről és Rob az idő nagy részében vagy teljesen közömbös volt, vagy dühös és rosszindulatú. Csak akkor tért vissza az azelőtti énje, amikor szeretkeztünk. Olyankor még mindig gyengéd volt és úgy szorított magához, mint aki sosem akar elengedni.

Megráztam a fejem, kiűzve belőle a gondolatokat. Mikor végeztem a könyveimmel, elkezdtem készülődni. Péntek este volt és ezzel egyben az Observer karácsonyi partija. Ami félig-meddig az én búcsúbulim is. De nem terveztem sokáig maradni. Minden éjszakát Robbal töltöttem és nem tudtam, hogy a mai lesz-e az utolsó. Nem tudtam, hogy ott akar-e lenni majd vasárnap kora reggel, mikor indulnom kell. Túlságosan fájt most erre gondolni. Épp elég fájdalom lesz majd átélni.

***

- Sok sikert a továbbiakban, Kristen – nyújtotta felém a kezét mosolyogva Aaron, a főnököm. Mindig olyan szigorú volt, így hát most megilletődve fogadtam el a jobbját és ráztam vele kezet.

- Még mindig nem tudom elhinni – sóhajtotta szomorúan Jessica, mikor Aaron tovább ment. – Hiányozni fogsz. Na meg Andrew-nak és Dannek is.

- Ó, valóban? – nevettem. – Azt hiszem Dan már nem fog annyira hiányolni.

Jessica követte a tekintetem, így már mindketten őt néztük, nem is akárkivel… az új barátnőjével. Hát, legalább neki összejött…

- Akkor is. Más lesz az egész nélküled – vont vállat Jess, mire én megöleltem.

- Ti is hiányozni fogtok nekem. Nagyon is. De szeretnék majd visszalátogatni New Yorkba valamikor. Talán összefuthatnánk.

- Ó, azt ajánlom is! – hangzott fel mögöttünk Andrew harsogása, és a következő pillanatban körénk vetette a karját. Inkább hasonlított az egész satuba fogáshoz, mint öleléshez, de azért aranyos volt. – Muszáj még egyszer hallanom az életben, ahogy részegen énekelsz!

- Te beszélsz? – vágtam vissza. – Jó kis műsort adtál a karaoke esten, azt hiszem több férfi is megadta neked a telefonszámát.

- Nem tehetek róla, mindkét nem számára ellenállhatatlan vagyok – mosolygott kisfiúsan, amitől muszáj volt felnevetnem. Aztán az órára néztem.

- Azt hiszem ideje lenne mennem – jelentettem be.

- Máris? – nézett rám Jess bociszemekkel.

- Robbal töltöm az estét – vontam vállat. A barátaim megértették, hogy miért fontos ez. Elbúcsúztam mindenkitől, akitől akartam, majd hazamentem és próbáltam nem elbőgni magam.

***

Tökéletes pillanat volt. Ahogyan feküdtünk egymással szemben meztelenül és egyik keze a hátamat simogatta. Vagyis az lehetett volna, ha nem ez a búcsú.

- Nem kell, hogy ez legyen a vége – suttogtam elkeseredetten.

Rob felsóhajtott. – Te is tudod, hogy nem működne.

- Ugyan miért nem? Sokan élnek távkapcsolatban. Nem mondom, hogy a legjobb megoldás, de jobb a semminél. Jobb, mintha csak éldegélnénk az ország két végében azon keseregve, hogy egyedül vagyunk.

- Nem leszel egyedül, Kristen. A családod és a régi barátaid mind ott vannak. Új barátaid is lesznek az új munkahelyeden. Újra beilleszkedsz. Meg fogod szeretni. Aztán találkozol valakivel és egy idő után meg akarsz majd házasodni és gyerekeket szeretnél szülni, de én ezt nem fogom tudni megadni neked, mert nem leszek ott. Nem élhetünk örökké úgy, hogy össze-vissza repülgetünk.

- Úgy sajnálom – mondtam halkan. Nem tudom miért kértem bocsánatot. Azt hiszem azért, mert tönkretettem azt, ami köztünk van. Vagy talán azért, mert igaza van. Szeretni fogom Los Angeles-t és az új munkámat, akármennyire is hiányzik majd az itteni életem.

- Nem a te hibád. Tudom, hogy nem olyan vagy, aki a szerelemért feladja a karriert. És megértem. Ha tehetném, veled mennék, de tudod, hogy nem tehetem.

- Arra gondoltam, hogy… vasárnap reggel te is kijöhetnél a repülőtérre – vetettem fel.

- Nem tudom, Kristen – sóhajtotta. – Nem tudom, hogy képes lennék-e csak állni és nézni ahogyan elmész, miközben nem teszek semmit.

Meg tudtam érteni. Nem maradt mit mondani. Ébren maradtam amíg csak tudtam, hogy lássam az arcát, amíg még lehet. De aztán szép lassan álomba merültem…

Reggel nagyot nyújtóztam az ágyamban, mielőtt még kinyitottam volna a szemem. Rögtön furcsa volt, hogy nem akadt meg a kezem semmiben, így hát félve kikukucskáltam a szempilláim alól. És valóban. Egyedül voltam. Azonnal elkezdtem pánikolni mikor megláttam egy kis papírt az éjjeli szekrényemen. Magamhoz vettem, hogy elolvashassam, de csak két szó állt rajta.

Nagyon szeretlek.

Micsoda? Ennyi? Ennyivel búcsúzik el? És még csak nem is személyesen? A dühtől és fájdalomtól remegve vettem kézbe a mobilomat. Szépen felhívom és számon kérem. Nem lehet így vége. Nem lehet, hogy ez legyen az utolsó emlékem róla. Már majdnem megnyomtam a hívógombot, de hirtelen úrrá lett rajtam a sírás és a falhoz vágtam a telefont. Fél perc múlva Ashley rohant be a szobámba.

- Kris, mi történt? Jól vagy? – érdeklődött rögtön aggódva. Nem tudtam felelni. Csak a fejemet ráztam.

***

Este a tévé előtt ültünk és kínait ettünk. Ash segítségével végeztem a bepakolással, így hát már nem volt más hátra mint ténylegesen elutazni. Azt hiszem Ashley rájött, hogy miért járkáltam a lakásban egész nap úgy, mint egy zombi. Tudta, hogy Rob csak úgy itt hagyott. De nem beszéltünk róla.

- Elmegyek aludni – mondtam, és felálltam a fotelből.

- Rendben van – mosolygott rám Ash. – Holnap amúgy is korán kelünk.

Csak bólintottam és már indultam is volna a szobám felé, mikor valaki kopogott. Értetlenül néztünk egymásra, de végül az ajtóhoz léptem és szélesre tártam. – Szia – köszönt halkan.

- Szia – motyogtam.

- Arra gondoltam, hogy… szóval esetleg… ha lenne kedved… nem jönnél most velem?

Még sosem láttam ilyen bizonytalannak, és ha más helyzetben lettünk volna, talán elmosolyodom. – Mégis hová? – kérdeztem.

- Csak gyere. És öltözz fel melegen, mert esik a hó.

Nem kérdeztem semmit, csak bólintottam és gyorsan felöltöztem – jó melegen, ahogy kérte. Mikor leértünk a ház elé, Rob megfogta a kezem. Egyikünk sem említette a ma reggelt, hiszen láthatóan meggondolta magát.

- Itt van a kocsim is, de úgy terveztem, hogy sétálhatnánk. Ilyenkor még New York is csendes és gyönyörű a hó.

- Rendben – értettem vele egyet. Csendben sétáltunk végig az utcákon, de közben szorosan belékaroltam. A hóesés tényleg gyönyörű volt, valahogy minden olyan békés lett tőle. Nemsokára a Rockefeller Center előtti jégpályánál voltunk. Nem voltak olyan sokan, mivel már késő volt.

- Mit keresünk itt? – néztem Robra, akinek apró mosoly ült az ajkain.

- Úgy gondoltam ránk fér a szórakozás – felelte.

- Jaj, ne… Rob, én nem tudok… még a saját lábamon is nehéz megállnom – nyögtem fel félősen. De ő csak magához húzott és a fülembe suttogott.

- Ne aggódj, szerelmem. Soha nem hagynám, hogy eless. Bízz bennem.

És én bíztam. A csizmát korcsolyára cseréltük és hamarosan már a jégen voltunk. Görcsösen kapaszkodtam Rob karjába és ő egy percre sem engedett el. Fél óra után már teljesen belelendültem a dologba és kicsit bátrabban mozogtam a jégen.

- Megpróbálom egyedül – mondtam, és elengedtem Rob kezét. Egy pillanatig egy helyben álltam, hogy megtaláljam az egyensúlyom, aztán előre vetettem magam és megpróbáltam menni egy kis kört. Majdnem sikerült is, de végül valahogy Rob mellkasába csapódtam, aminek az lett az eredménye, hogy ő a háttal feküdt a jégen, én pedig rajta kötöttem ki.

- Hát ezt nem így terveztem – nevettem fel. – Jól vagy?

- Tisztára közveszélyes vagy – csatlakozott a nevetésemhez. Lehajoltam és ajkaimat az övéihez érintettem. Pár pillanatig hagytuk magunkat elveszni a csókban, majd nagy nehezen felsegítettük egymást a jégről és egy órával később utolsóként hagytuk ott a jégpályát.

A lakásunk ajtaja előtt bizonytalanul fordultam Robhoz. – Maradsz éjszakára? – kérdeztem.

- Csak ha nem gond.

- Tudod, hogy nem – mosolyogtam rá, majd előhalásztam a kulcsomat a zsebemből és beléptünk a lakásba. Kézen fogva húztam magammal Robot a szobámba és mikor körülnézett, kissé elkomorodott. A dobozok és bőröndök a sarokban hevertek, nem volt már más a helyiségben, csak a szekrény, az üres polcok és az ágy. Mindössze ennyi marad majd utánam, mikor elmegyek.

- Ne gondolj most erre – mondtam halkan, miközben odaléptem hozzá és kezeim közé vettem az arcát. Egy pillanatra szomorú tekintetét az enyémbe fúrta, majd lehajolt hozzám és finoman megcsókolt.

Türelmesen hámoztuk le egymásról a ruhákat, miközben az ágy felé araszoltunk. A téli éjszaka tompa fénye bevilágított az ablakon, így hát tisztán láttam Rob kétségbeesett arcát, mikor fölém gördült. Gyorsan visszapislogtam a könnyeket a szememből és csak erre a pillanatra összpontosítottam. Még együtt vagyunk, most csak ez számít.

Nem volt olyan részlete a testemnek, ami csók és érintés nélkül maradt volna. Kihasználtuk az éjszaka minden egyes másodpercét, hogy még egyszer, utoljára együtt lehessünk. Hajnalban pedig alig két órával az ébresztőm csörgése előtt szorosan egymásba kapaszkodva elaludtunk.

***

(Rob)

Utoljára szólították fel beszállásra Kristen járatának utasait. Ashley magához húzta és könnyekben tört ki. – Nagyon vigyázz magadra és hívj fel, ha odaértél – dünnyögte Kristen fülébe.

- Persze, hogy felhívlak – felelte, és az ő szeméből is könnyek potyogtak. Majd végül felém fordult, egy pillanatra a szemembe nézett, és végül a nyakamba vetette magát.

- Úgy szeretlek – sírta.

- Én is szeretlek, Kristen – simogattam meg a haját. Magamhoz szorítottam, készen arra, hogy ne is engedjem el többet. Még egy perc, és utoljára látom az arcát. Elviselhetetlennek tűnt a gondolat. A nyakába csókoltam, majd ajkaim végighaladtak az arcán, mígnem elérkeztek a szájához. Észre sem vettem, hogy Ashley pár métert arrébb ment, míg mi utoljára csókoltuk meg egymást.

- Ne sírj, édes – töröltem le a könnyeket az arcáról, de azok csak még sűrűbben jöttek és most már az én szemembe is beférkőztek.

- Mennem kell – zokogta. Pár lépést hátrált, míg már csak a kezeink szorították egymást. Éreztem, ahogyan próbálja kihúzni ujjait az enyéim közül és egy pillanatra még erősebben szorítottam, mielőtt végleg elengedtem volna. Ezzel pedig megfordult és elment.

Furcsán rázkódni kezdett a mellkasom és a következő pillanatban vékony karok tartottak egyben. – Semmi baj – suttogta Ashley.

Természetesen ezek csak üres nyugtató szavak voltak. Hiszen Kristen elment.

***

Egy üveg whiskey társaságában huppantam le a bőrkanapéra és kivételesen Patty egy szót sem szólt érte, csak sajnálkozva tekintett rám. Azt hiszem ezentúl meg kell ezzel birkóznom. A szánakozó pillantásokkal. Már az első néhány korty után alig vártam, hogy az alkohol hasson minden érzékemre és ne érezzem az ürességet. De sajnos valahol legbelül tudtam, hogy ez sosem fog elmúlni.

Az önsajnáltatásomat kopogás szakította meg, de egyáltalán nem érdekelt. Miután azonban senki nem nyitott ajtót, egy idő után idegesítő lett a kopogás. Felálltam és körbenéztem. Hol a francban van Patty, nem ezért fizetem? Morogva léptem az ajtóhoz és kinyitottam.

Először azt hittem egy angyal áll előttem. Mert gyönyörű volt, és nem tudtam elhinni, hogy itt van. Nem értettem semmit, kavarogtak bennem a kérdések és a gondolatok. De az összes elszállt, amikor elmosolyodott. Mert abban a pillanatban tudtam. Minden rendben lesz.

VÉGE

***

Végre ehhez is elérkeztünk, befejeztem a történetet és ezzel együtt az írást is. 2010 szeptembere óta négy történetet írtam és sokakkal ellentétben ha már belekezdtem, volt bennem annyi, hogy be is fejeztem. Ha másra nem is, hát erre talán büszke lehetek. Nem várok sok kommentet, mivel alig van már pár ember akit érdekel ez a történet, de szerencsére most már nem kell amiatt aggódnom, hogy megváratlak titeket vagy ilyesmi. Úgyhogy ez van, remélem legalább az utolsó fejezet tetszett, tényleg nagyon érdekelne a véleményetek. Még valami: úgy volt, hogy majd megszavaztatom, hogy letölthető legyen-e a történet, viszont én egyik blogomhoz sem fogok nyúlni ezután és amúgy sem lenne rá szerintem túl nagy igény, ahhoz pedig túl nagy meló lenne megcsinálni, hogy aztán senkit ne érdekeljen.
Abellana