26. fejezet

És megérkezett az utolsó előtti fejezet! :) Köszönöm a pár embernek aki véleményezte az előző részt! Ehhez nem tudok semmit hozzáfűzni, úgyhogy csak annyit mondok, hogy olvassátok! :)
Abellana

(Kristen)

A hónapok gyorsan teltek, a nyárból ősz lett, az ősz pedig télbe hajlott át. Imádtam a téli New Yorkot. Minden egyes nap álmodozva bámultam a hatalmas karácsonyfát a Rockefeller Centernél és a jégpályát, amelyen több tucat szerelmespár és nevetgélő gyerek korcsolyázott. De idén nem csak ezért szerettem ezt az időszakot. Hanem azért is, mert életemben először maradéktalanul boldog voltam.

Sok minden történt az elmúlt hónapokban, visszanézve az egész egy hullámvasútnak tűnik. Először is, Rob hivatalosan is kilépett az apja cégétől és a saját vállalatát kezdte építgetni. Richard persze őrjöngött és mindent bevetve fenyegetőzött, Claire-rel pedig közölte, hogy végérvényesen lemondhat még egy gyerekéről. Viszont egy anya nem fogadja csak úgy el az ilyesmit. Míg Richard nem volt otthon, Claire meghozta élete legbátrabb döntését. Mindent összepakolt és repülőre szállt.

Most már ő is New Yorkban élt, és Rob ügyvédei azon dolgoznak, hogy rávegyék Richardot a válásra. Neki azonban csak a külső kép számít, attól fél, hogy mit tenne egy válás a hírnevével. Különösen most, hogy a lapok rengeteget foglalkoztak azzal, hogy miért is hagyta ott Rob az apja cégét.

Ami engem illet, minden kezdett egyre jobb lenni. Egyre jobban szerettem a munkámat, amiért egyre több elismerést kaptam, és még Dannel is beszélő viszonyban voltam. Nem úgy mint régen, de most legalább elfogadta, hogy Robbal vagyok. Persze tudtam, hogy miért. Rob mindent elmesélt a beszélgetésükről. És én nagyon hálás voltam neki.

Két hét volt hátra karácsonyig, én pedig szörnyen izgatott voltam. Leginkább azért, mert Rob boldogsága ragadós volt. Most, hogy itt volt az anyja és a számára legkedvesebb nővére, idén volt oka ünnepelni.

Az idő nagy részében nála voltam, ezért is volt olyan ritka alkalom a mostani: hétfő este a mi nappalinkban üldögéltünk kínait vacsorázva, miközben Ash a munkahelyéről mesélt. Én figyelmesen hallgattam és hümmögtem ahol kellett, miközben Rob le sem vette rólam a kezét.

- Szóval a lényeg, hogy a főnököm bunkó, de isteni popsijú fia már megint engem vett célba – puffogott Ashley, de tudtam, hogy tetszik neki a gondolat. – Miért kell minden pénzes dögös pasinak pöcsnek lennie?

Rob ujja, ami eddig a tarkómon körözött megállt. Ashre nézett és elvigyorodott. – Célozgatsz, Greene? – kérdezte.

- A tényeket sorolom – vont vállat. – Te egy pöcs vagy. Kellan is pöcs.

- Lutz? – kapta fel Rob a fejét hirtelen. Ashley összezavarodva bólintott. – Kellan meg akar téged kapni?

- Nagyon úgy tűnik – morogta Ashley.

- Micsoda véletlen egybeesés – mondta Rob. – Jó haverom volt az egyetemen. Néha együtt füveztünk. És a régi haverok mindig kisegítik egymást. Fel kéne hívnom, hogy elmondjam mennyire rágerjedtél.

Gonosz mosollyal előkapta a mobilját és nyomkodni kezdte, mire Ashley szemei elkerekedtek. – Meg ne merd tenni! – sziszegte, és máris Rob irányába lendült. Ő viszont felállt a kanapéról és tovább kereste Kellan számát, mire drága barátnőm utána iramodott. Úgy kergetőztek, mint az óvodások, és mikor Ashley utolsó reményeként üres kajás dobozokkal dobálta Robot, ő felállt az egyik fotelre és a füléhez emelte a telefont. Ash próbált felmászni mellé, hogy elvegye tőle a mobilt, de Rob a homlokánál fogva tolta el, mint ahogy a hiperaktív gyerekeket szokták. Én meg csak szájtátva bámultam az előttem kibontakozó jelenetet.

- Áh, Kellan! – Rob megvillogtatta gúnyos mosolyát Ashnek, mire az ő arcára kiült a legveszedelmesebb „ki foglak nyírni” pillantás. Pár percig csak annyiból állt a telefonbeszélgetés, hogy a két régi barát üdvözölte egymást, miközben Ashley fel-alá járkált a nappaliban, majd mikor Rob szóba hozta őt, olyan hangokat adott ki magából, mint egy veszett macska.

- Ó igen, garantálom, hogy ott lesz – heherészett Rob a telefonba.

- Nem leszek! – kiabálta Ashley. – Azzal leszek elfoglalva, hogy kiheréljelek, kurafi!

- Most, hogy mondod, tényleg elég vad. A te stílusod.

- Egyáltalán nem vagyok az ő stílusa!

Így ment még néhány további percig: Rob és ez a Kellan vagy kicsoda a telefonon diskuráltak, miközben Ashley hisztérikusan kiabált, én meg próbáltam nem nevetni rajta… annyira. Aztán egyszer csak a telefonbeszélgetésnek vége lett.

- Együtt vacsoráztok – jelentette be Rob.

Ashley felhorkant. – Ó, én azt nem hiszem.

- Ugyan már Greene, ne makacskodj. Tudod, hogy akarod. És különben is, Kristen és én is ott leszünk.

Erre már felkaptam a fejem. – Komolyan? Mint egy… dupla randi? – kérdeztem. Olyan furának tűnt ez a fejemben.

Rob kissé elmosolyodott, valószínűleg tudta, hogy mire gondolok. Fél évvel ezelőtt, mikor még a „csak szex” fázisban voltunk és rengeteget veszekedtünk, ez az egész elképzelhetetlen lett volna. Úgy értem ő meg én egy dupla randin.

- Olyasmi – felelte vállat vonva.

- Nem, ebben nem veszek részt. Szó sem lehet róla – tiltakozott Ash összefont karokkal.

- Az előbb még rajongtál a popsijáért – jegyeztem meg, mire kaptam egy „te mocskos áruló” pillantást legkedvencebb barátnőmtől. – Ugyan már, lehet, hogy jobban megismered és megkedveled.

- Hát jó, legyen, elmegyek a hülye vacsorára – vont vállat Ashley, mintha nem is érdekelné a dolog, de én ismertem. Tudtam, hogy izgatott. Ennek ellenére az este hátralévő részében természetesen duzzogott, amiért összeesküvés áldozata lett. Miután aludni tért, Rob és én még a nappaliban maradtunk egy kicsit, miközben a tévé szolgáltatta a háttérzajt.

- Mi az? – kérdezte, mikor azon kapott, hogy egy jó ideje bámulom már.

- Csak annyira… gyerek voltál ma – kacagtam fel. Nem tudtam hogyan fogalmazhatnám meg jobban. – Jó értelemben, persze. Nem hiszem, hogy eddig láttalak volna ennyit nevetni egy nap alatt.

Rob édesen elmosolyodott és felém kúszott a kanapén, míg az arca már csak pár centire volt az enyémtől. – Mert még nem voltam ennyire boldog – mondta halkan.

- Én is örülök, hogy minden rendbe jött és hogy itt a családod nagy része és végre…

Elhallgattam, mikor egyik ujját a számra tette. – Te teszel boldoggá, Kristen. Úgy értem, örülök, hogy itt van a nővérem és az anyám is megszabadult az apámtól, de mindez nem érne sokat, ha te nem lennél.

Úgy éreztem a szívem dagadni kezd szavai hallatán, és szúrós könnyek fenyegették a szememet. – Én sem voltam még ilyen boldog – suttogtam, mire ő két keze közé vette az arcomat és csókolni kezdett.

Finoman szívogatta az alsó ajkamat, miközben egyik keze utat talált a pulóverem alá és jólesően megborzongtam, ahogy csupasz derekamat kezdte el cirógatni. Ujjaim belegabalyodtak a hajába a tarkója fölött, miközben lejjebb húzta a testemet a kanapén, hogy kényelmesebben elhelyezkedjünk. Az egyszer biztos, hogy nem siettünk el semmit, de nem is vágytam most arra, hogy gyorsan és kapkodva kergessük a vágyainkat. És tudtam, hogy Rob sem. Csak élveztük, hogy egy kis időt maximális nyugalomban egymásnak szentelhetünk.

Mikor a pulcsim alatt lévő keze lassan, de biztosan feljebb araszolt a mellemre, belenyögtem a csókba. – Azt hiszem ideje szobára menni – ziháltam, mire Rob elmosolyodott.

- Kitűnő ötlet – mondta egyetértve. Felemelt a kanapéról és a szobám felé vette az irányt, velem a karjaiban. Természetesen szükségtelen mondani, hogy az éjszaka hátralévő része nagyon is jól telt…

***

Másnap reggel sietősen öltözködtünk, ugyanis egy kis „ráadásnak” hála mindketten késésben voltunk a munkából. Mielőtt azonban lent a ház előtt külön kocsikba szálltunk volna, Rob magához húzott még egy pillanatra.

- Mikor végzel ma? – kérdezte.

- Négykor.

- Szeretnék neked utána mutatni valamit – mormolta a fülembe, mire én picit hátrahúzódtam és kíváncsi pillantást vetettem rá. Széles mosoly ült ki az arcára, de nem mondott semmit. Egy utolsó csókot nyomott ajkaimra, majd mindketten mentünk tovább a saját kötelességeink felé.

Mikor megérkeztem az munkahelyemre, vidáman huppantam le az asztalomhoz. – Mi ez a nagy jókedv? – érdeklődött Jess mosolyogva.

- Nem is tudom – vontam vállat. – Egyszerűen csak boldog vagyok.

- Ennek örülök Kris, megérdemled – felelte Jessica, és én hálás voltam a szavaiért. Én nem voltam olyan biztos benne, hogy megérdemlem-e, de hé, ajándék lónak ne nézd a fogát. Abban pedig teljességgel biztos voltam, hogy Rob megérdemli. És örültem, hogy az ő boldogságának én vagyok az oka.

Néhány perc múlva a mobilom csörgése rántott ki a gondolataim közül. Felvettem a telefont és még szélesebb mosoly kúszott az arcomra, mikor meghallottam az ismerős hangot, ami mindig szeretettel töltött el és az otthonomra emlékeztetett.

(Rob)

Egész nap csak az járt a fejemben, amit délutánra terveztem Kristennel, és be kellett vallanom magamnak, hogy elég ideges voltam miatta. Délben az anyámmal ebédeltem, aki majd kiugrott a bőréből, mikor elújságoltam neki. És persze biztosított róla, hogy nincs miért idegeskednem. De én jól ismertem Kristent, és habár tudtam, hogy szeret, azzal is tisztában voltam, hogy ő egy független nő és szeret is az lenni. Elmesélte, hogy Garrett sokszor akart feljebb szintre lépni a kapcsolatukkal, de ő nem egyezett bele. Kristen szereti, hogy megvan a saját tere. Így hát igenis volt min izgulnom. De mi lehet a legrosszabb? Legfeljebb marad minden úgy, ahogy eddig.

A szorongásomon az sem segített, mikor délután találkoztam vele. Úgy tűnt, hogy valami nyomasztotta, de azt meg kell hagyni, hogy nagyon próbálta leplezni. Legutoljára Dan miatt volt ilyen, de azóta már jóban vannak, akkor meg mi lehet a baj?

Miközben a kocsiban ültünk, próbálta elkerülni, hogy rákérdezzek és inkább ő faggatott a meglepetéssel kapcsolatban. Persze nem árultam el neki semmit, de nemsokára már vidámabbnak tűnt, így hát betudtam az egészet munkahelyi stressznek.

(Kristen)

Mikor megérkeztünk az úti célhoz – egy házhoz Manhattan déli részén, Greenwich Village-ben – Rob megfogta a kezemet és magával húzott az épületbe, míg én értetlenül próbáltam kitalálni, hogy mit keresünk itt. Lifttel felmentünk a legfelső emeletre, így végül egy luxuslakásban kötöttünk ki. Az állam leesett és hangosan koppant a padlón, ahogy körbenéztem. A lakásnak két emelete volt. Az első egy hatalmas nyitott tér volt, nagyon letisztult és modern, ugyanakkor kedves és otthonos. A konyha egybenyílt az étkezővel – aminek az ablakaiból be lehetett látni az egész déli részt – a nappalit pedig egy fal választotta el, az azonban nem szelte keresztül az egész szobát, csak mintegy elválasztóként volt a két helyiség között. Tettem néhány lépést és láttam, hogy a nappali valójában egy kuckós sarok volt, tűzhellyel és plazmatévével a falon. Olyasféle hely, ahol az ember összekuporodna egy vasárnap délután. Arrébb, a lépcső mellett voltak még ajtók, amiből arra következtettem, hogy vannak még szobák idelent.

- Gyere, nézzük meg, milyen fent – szólt Rob kirángatva a felfedezésemből, és megint megfogta a kezem, miközben felmentünk a lépcsőn. Idefent is voltak hálószobák, és még egy nappali helyiség, ami még elképesztőbb volt az előzőnél, már ha ez lehetséges. Ennek melegebb színei voltak és padlótól plafonig terjeszkedő ablakok vették körbe. Nyáron csodálatos lehetett itt lenni. Innen egy üvegajtó vezetett a teraszra, ahol rögtön a jacuzzi kötötte le a figyelmem. Voltak ott még asztalok és székek, habár télen ennek nem sok hasznát vehették az itt lakó emberek.

- Elképesztő, nem gondolod? – kérdezte Rob. Hallottam a hangján, hogy mosolyog, de nem láttam, mert hátulról átölelt.

- Határozottan – bólogattam lelkesen.

- A miénk – suttogta a fülembe. Szinte fénysebességgel pördültem meg, hogy szemben legyek vele.

- Micsoda? – sikoltottam.

- Így is alig van olyan este, mikor nem vagyunk együtt – vont vállat. – Csak arra gondoltam, hogy… de ha nem szeretnéd… úgy értem…

Rob szájára tettem a kezemet, hogy elhallgattassam. – Ez annyira tökéletes – mondtam. A hangom csak egy suttogás volt. Éreztem, hogy meleg könnyek potyognak le az arcomon. De ezek most nem csak a meghatódottság könnyei voltak.

- El sem tudod képzelni mennyire boldoggá tesz, hogy ezt velem akarod megosztani. De nem tudok veled ideköltözni – mondtam sírós hangon, miközben még több könny szökött ki.

- De hát… miért nem? – nézett rám Rob és darabokra tört a szívem a pillantásától. Mint egy ártatlan kisfiú, aki a kezembe adta ajándékként a legbecsesebb kincsét és én mit sem törődve visszaadtam neki.

- Ma felhívott az anyám. Összefutott egy régi jó barátjával aki szerkesztőként dolgozik és olvasta a cikkeimet. Munkát ajánlott nekem, egy sokkal jobb helyen, mint az Observer. Egy hetem van dönteni.

- De hát ez jó hír – mosolygott rám Rob. Nem, még mindig nem értette.

- Ha elfogadom az állást, vissza kell költöznöm Los Angelesbe.