24. fejezet - részlet

Először is nagyon boldog karácsonyt mindenkinek! :) Végre sikerült rávennem magam, hogy írjak egy kicsit, ebből született meg ez a rövid részlet. Hogy mikor lesz friss azt még nem tudom, de az biztos, hogy ezentúl nem csütörtökönként lesz, hanem össze-vissza ahogy éppen jön. Köszönöm amiket az előző bejegyzéshez írtatok, némelyik nagyon jól esett :)
Abellana

Mikor rávettem magam, hogy belépjek az épületbe, a többiek már ott ültek a mi kis közös asztalunknál. Andrew és Jessica mosolyogva köszöntöttek, viszont Dan kerülte a tekintetem. Felsóhajtottam. Szóval ez egy nehéz menet lesz…

- Beszélhetnék veled? – kérdeztem tőle.

- Erre semmi szükség – rázta meg a fejét. – Nincs közöm a döntéseidhez, Kristen.

Jessék próbáltak úgy tenni, mintha nem is hallanának minket, de láttam rajtuk, hogy össze vannak zavarodva.

- Kérlek – sóhajtottam. Dan végre felnézett rám, és morcos képpel ugyan, de felállt és arrébb jött velem, hogy kettesben tudjunk beszélni. – Figyelj… jó barátom lettél mostanában, ezért értékelem, hogy aggódsz és most nyilván dühös is lehetsz, mert hát azok után ami a menyasszonyoddal történt…

- Megmondtam, Kristen. Azt csinálsz amit akarsz – vont vállat, én pedig meglepetten hőköltem hátra a hirtelen jött nyers modorától.

- Én csak… szeretném, ha barátok maradnánk – motyogtam bizonytalanul.

Dan gúnyosan felnevetett. – Hát hogyne. De előre szólok, hogy nem én foglak vigasztalni, mikor az első adandó alkalommal megdugja valaki másnak a feleségét – vágta hozzám keményen a szavakat, majd egyszerűen csak faképnél hagyott.

Kis szünet

Úgy döntöttem, hogy egy ideig szüneteltetem az írást. Inkább kínlódás már ahelyett, hogy szívesen csinálnám, és ez meg is látszik a történeten. Nem titok, hogy össze-vissza szenvedek vele, ezért is akarom minél hamarabb befejezni, és szerintem nem is fog hiányozni sok embernek, ez pedig nem valami motiváló. A szünet pedig azért csak kis szünet, mert nem fog hónapokig tartani, nem akarom azt csinálni mint más blogok, és semmiképpen sem fogom félbehagyni. Most időt szánok arra, hogy kitaláljam mi mindent akarok még leírni és mindezt hány fejezetben. Nem tudom, hogy még az év vége előtt visszatérek-e, de tényleg nem akarom sokáig húzni ezt a szünetet.

Abellana

23. fejezet

Újra csütörtök! :)
Köszönöm az előző részhez érkezett véleményeket, örülök, hogy egyre többen írtok. Bár sajnos állandó kommentezőket is vesztettem, de hát így jártam... :D Nem tetszhet mindenkinek. Azért mégis örülök, ha a többségeteknek tetszik, remélem ez így is marad ;) Be kell vallanom, hogy ezt eléggé összecsaptam, mert ahogy a chatben is írtam, tegnap közbejött valami, márpedig akkor szándékoztam megírni a fejezet második felét. Úgyhogy nem is lett valami jó, de jövő héten próbálkozok valami jobbat összehozni.
Abellana

(Kristen)

Legszívesebben a karjába vetettem volna magam, szomjazóként könyörögtem volna a csókjaiért és azt suttogtam volna, hogy nem érdekel. Nem érdekel mi történt, a lényeg, hogy most itt van velem. Megdöbbentett, hogy rá is ennyire hatott a veszekedésünk. Szemei alatt mély karikák húzódtak, és valahogy éreztem, hogy ma már ivott. Habár szerintem most nem volt részeg.

- Nem gondoltam, hogy idejössz – mondtam halkan.

- Nem gondoltam, hogy egyáltalán akarsz még látni – vallotta be keserű félmosollyal.

- Hát persze, hogy akarlak – vágtam rá kicsit talán túl gyorsan. Rob mosolya ettől kissé vidámabb lett, én pedig ráébredtem, hogy itt álldogálunk az ajtó mellett. – Ha gondolod, gyere be – mutattam a szobám felé.

Rob bólintott, úgyhogy bevezettem a szobámba és becsuktam az ajtót magunk mögött. Kicsit már kezdtem szégyellni, hogy nem takarítottam össze a héten. Meg az azelőttin sem. De úgy tűnt, őt nem zavarja a dolog. Végignézett a helyiségen és mintha újra elmosolyodott volna.

- Ma délután Tom nálam járt. Szépen kiosztottad – tette hozzá már majdnem nevetve. – De azért valamiért hálás vagyok neki. Kirángatott az ivászatból és emlékeztetett, hogy mit veszíthetek.

- Miért, mit veszíthetsz? – néztem rá nyílt kíváncsisággal. Ekkor ő is a szemembe nézett végre és odalépett ahol én álltam még mindig az ajtónak dőlve. Egyik keze lassan felnyúlt és elsimított egy tincset a hajamból.

- Elveszíthetem az első nőt, akibe beleszerettem – mormolta, miközben megsimogatta az arcomat. Szorosan lehunytam a szemem és próbáltam elhinni, hogy ez a valóság. – Nagy hiba volt, hogy sokáig nem vettem tudomást arról, hogy többet jelentesz nekem. Ráadásul borzasztó dolgokat mondtam legutóbb.

- Akárcsak én – motyogtam. Rob felemelte az állam, hogy ránézzek és elmosolyodott.

- Akkor megegyezhetünk abban, hogy teljes egészében elfelejtjük azt az éjszakát és megpróbálunk normális, felnőtt emberek módjára viselkedni egymással? – kérdezte.

Felsóhajtottam és próbáltam racionálisan gondolkodni. Megfogtam Rob kezét, ami még mindig az arcomon volt, és a szemébe néztem. – Tudod, hogy nem csak ez a gond – suttogtam.

- Ugyan mi más gond lenne? – csattant fel türelmetlenül. Nyilván nem számított rá, hogy akadékoskodni fogok.

- Nos… az apádnak igaza volt – feleltem, mire Rob tekintete kissé elsötétült. – Túl nagy a különbség köztünk, ez mindenkinek nyilvánvaló. Te gazdag és ismert vagy itt New Yorkban, én meg csak…

- Kristen! – szakított félbe. – Az apámnak nincs igaza semmiben. Reménykedtem benne, hogy nem hallottad a vitánkat, de gondolom most már nem tagadhatom. Viszont egyáltalán nem érdekel, hogy mit mond, nem szólhat bele az életembe.

- Valójában nagyon is beleszólhat, és ezt te is tudod – néztem rá gúnyosan.

Rob kicsit ellépett tőlem, hogy jobban rám nézhessen, és hirtelen széles mosoly költözött az arcára. – Többé már nem – jelentette be. – Régóta elgondolkodtam már azon, hogy teljesen függetlenítem magam tőle. Elég kapcsolatom van és egy életre is bőven elég pénzem ahhoz, hogy saját vállalkozásba kezdjek. Otthagyom az apám cégét.

Döbbenten felnéztem rá és éreztem, hogy nekem is mosoly kúszik az arcomra. Nem azért, mert az apja egy szemétláda volt aki lenézett engem, hanem azért mert tudtam, hogy ez mennyire fontos és nagy lépés lehet neki. Egész életében mindig az apja diktálta, hogy mit csináljon, és most végre megszabadul tőle. Kirobbant belőlem az öröm és a nyakába vetettem magam, ő pedig karjaival magához szorított.

- Ne legyenek kifogásaid, édes – mormolta a nyakamba, majd elszakadt tőlem és a szemembe nézve kezei közé fogta az arcom. – Az enyém vagy és úgy sem engedlek el.

Eszembe sem jutott kifogásokat felsorakoztatni, különösen mert a következő pillanatban ajkai rátaláltak az enyémekre. Minden más gondolatot és aggodalmat kitörölt a fejemből, most csak ő létezett számomra és én kirobbanó örömmel viszonoztam a szerelmes csókot. Mert igaza van. Az övé vagyok.

Ujjai elvesztek a hajamban, miközben ajkaink egyre hevesebben játszadoztak egymással. Karjaimat a nyaka köré kulcsoltam és a lehető legközelebb férkőztem hozzá, míg már egy gombostű sem fért volna közénk, de úgy tűnt, ő sem bánja.

Kezeit a csípőmre vezette, majd feljebb kúsztak a blúzom legfelső gombjáig, én pedig egészen beleborzongtam már ebbe az érintésbe is. Lefelé haladva szép lassan kibújtatta az összes gombot, és akárhányszor egy megvolt, édes csókot nyomott a nyakam tövébe… majd feljebb… és még feljebb… míg végül elért a fülem alatti érzékeny pontocskához. Óvatosan szívogatta érzékeny bőrömet és közben egyik keze elindult a nyakamtól lefelé, a melleim közt, egészen a nadrágom gombjáig.

Nem hagyhattam, hogy már rögtön az elején elkábítson. Elléptem tőle és elmosolyodtam értetlen arckifejezésén, ami rögtön vidámabb lett mikor lehúztam őt magammal az ágyra. Minden eddiginél türelmetlenebb voltam, hiszen hajtott a tudat, hogy végre bevallottuk egymásnak amit érzünk. Még rajtam volt a farmerem és a melltartóm, de már azon voltam, hogy Robot vetkőztessem. Ő azonban nem így gondolta.

Megfogta a csuklóimat és az ágyhoz szorította őket a fejem fölött. Egy végtelenül hosszú percig a szemembe nézett. Zavarba kellett volna jönnöm a pillantásától. Olyan mély volt és annyira bensőséges. Intimebb pillanat volt, mint bármelyik amit valaha átéltem vele. Lehajolt hozzám és megcsókolt, hosszan és lassan. Felnyögtem, ahogy forró nyelve táncba hívta az enyémet. Csalódott sóhaj hagyta el ajkaimat, mikor Rob eltávolodott tőlem. Feltérdelt a két lábam közé és először eltávolította rólam a nadrágot, majd nagyon-nagyon lassan lehúzta a bugyimat is. Az őrületbe kergetett, ahogy ujjait végighúzta közben a combjaimon, majd a térdemen és a vádlimon, végül a bokámon… mindenem libabőrös lett.

Miután a melltartó is lekerült rólam, már teljesen meztelen voltam, Rob viszont még mindig fel volt öltözve. Ujjaim nadrágjának gombjához nyúltak és ezúttal hagyta is, hogy megszabadítsam tőle, miközben ő kibújt a fehér V-nyakú pólóból, amit viselt, és amiben őrületesen és roppant igazságtalanul szexi volt.

Mikor már egy ruhadarab sem választott el minket egymástól, Rob felhúzott az ölébe és elvesztünk egymás pillantásában. Tudtuk, hogy ez most más. Lágyan megcsókolt és közben lassan magára húzott, amivel előcsalogatott belőlem egy vágyakozó nyögést. Elkezdtem mozogni és csak élveztem, ahogy csupasz bőrünk egymáshoz ért és ajkai alig hagyták el az enyémeket. Úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta, ő pedig finoman simogatta a tarkómat és az egyik pillanatban a fülemhez hajolt.

- Szeretlek – suttogta. Döbbent tekintetem az ő pillantását kereste. Most először mondta ki így közvetlenül, ráadásul egy ennyire meghitt helyzetben. Annyi oldalát láttam már Robnak, és kezdtem elhinni, hogy még így sem mindet.

- Szeretlek – feleltem én is remegő hangon, attól félve, hogy az egész csak egy szép álom, ami eltűnik majd és a helyét átveszi a szokásos sötétség. De ha tényleg csak álmodom, ki kell élveznem, ameddig tart…

Fél éjjel csak szeretkeztünk, és nem érdekelt, hogy mi lesz holnap. Most csak arra koncentráltam, hogy végre boldog vagyok…

***

A fejem Rob vállán nyugodott, míg ő a hajamat simogatta. Annyira békés volt ez a pillanat, de ahogy kicsit csillapodott bennünk az izzás, újból előjött a racionálisabb felem. Felnéztem rá, ő pedig elmosolyodott. Ujjaimmal végigsimítottam a borostáján. Úgy tűnik az utóbbi napokban ezt is elhanyagolta, de engem nem érdekelt. Szívdöglesztő volt így is.

- Ugye tudod, mit jelent ha kiszállsz az apád cégéből? Olyan lesz mintha soha nem is választottad volna ezt az utat. Téged is el fog tiltani a családodtól, mint Lizzy-t – mondtam csöndesen. Rob felsóhajtott.

- Az apám társaságától boldogan megszabadulok. Victoriától is, ha ez az ára. Bár azt hiszem, őt fogom még látni mindenféle eseményeken. Az anyám már más kérdés – ráncolta a homlokát gondterhelten. – De ez nem folytatódhat örökké. Nem fogom azt tenni, amit az apám akar.

Felkönyököltem és egy csókért hajoltam Rob felé, majd miután elváltunk, kissé félve megkérdeztem: - És velünk mi lesz?

Rob arcára kiült a szokásos féloldalas mosoly. – Nem elég egyértelmű? – nyalta meg az ajkait kacérkodva, mire a szemeimet forgattam.

- Nekem nem – vontam vállat.

- Hát nem megmondtam, hogy szeretlek? – kérdezte, miközben egyik kezével eltűrte a hajamat a bal vállamról és apró csókokat lehelt a nyakam oldalára. Megmosolyogtatott, de nem űzte el a kételyeimet.

- Nos… az egy dolog. De ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy máris megszabadultál a komoly kapcsolatok iránti ellenszenvedtől – mondtam. Lehajtottam a fejem és kerültem a tekintetét. Valahogy szégyelltem erről beszélgetni. Nem akartam, hogy azt higgye, erőltetem a dolgot. Rob felemelte a fejem és gyengéden a szemembe nézett.

- Persze, hogy nem szabadultam meg tőle csak úgy egy csettintésre. De azt hiszem már azóta nyakig benne vagyok, hogy találkoztam veled – sóhajtotta. – Nem tudom, hogy mi lesz, Kristen. Nem tudom, hogy egy hónapig fog tartani, vagy két évig, vagy örökké… de most ezt akarom. Veled akarok lenni. És ha te is ezt szeretnéd, nem látok akadályt.

- Én nagyon is szeretném – feleltem, mire ő elmosolyodott és újabb csókot nyomott ajkaimra. Hamarosan elszenderedtem a karjaiban és napok óta először végre békésen aludtam…

Reggel úgy ébredtem, mintha nem is csak pár órát aludtam volna. Bár kétségtelenül a kimerültség is megérte volna, hiszen mellettem feküdt a férfi, akit szerettem. Odahajoltam hozzá és óvatos csókokkal kezdtem el ébresztgetni. Tiltakozva nyögött fel az ébresztés ellen, de a csókot viszonozta.

- Mennem kell dolgozni – suttogtam.

- Hmm… maradj inkább velem – motyogta.

- Nem arról volt szó, hogy érett emberekként fogunk viselkedni? – nevetgéltem. Rob felsóhajtott és kinyitotta a szemét.

- Akkor elviszlek – mondta végül.

- Köszönöm – mosolyogtam rá, és egy utolsó csók után kimásztam az ágyból, hogy kerítsek valami ruhát. Azonban arról szinte el is feledkeztem, hogy még mindig meztelen vagyok… Rob mögém lépett és magához húzta a testemet.

- Mégis hogyan engedjelek el, ha így járkálsz előttem? – mormolta a fülembe.

- Kénytelen leszel – vigyorodtam el, megfordulva a karjaiban. – Különben fizetheted az egynapi béremet.

- Ne szemtelenkedj, mert tudod, hogy megteszem – mosolyodott el. Felnevettem és kiszabadultam a karjai közül, hogy felöltözhessek. Nagyjából fél óra múlva sikerült csak ezt végrehajtani, mert közben egyfolytában leálltunk egymással foglalkozni. Szerencsére Ash már nem volt itthon, különben kiérdemeltünk volna egy-két ferde pillantást.

Mikor végül megérkeztünk az Observer épülete elé, kiszálltunk a kocsiból és Rob még egyszer utoljára magához húzott, hogy megcsókoljon. – Este látni akarlak – jelentette ki.

- Ó, hát ilyen ragaszkodó pasim van? – kacérkodtam.

Rob szexisen megemelte az egyik szemöldökét. – Tehát az vagyok?

- Nem tudom. Az vagy? – haraptam bele az alsó ajkamba.

- Határozottan az vagyok – dobta be a féloldalas mosolyt, mire én felnevettem. Azonban a jó kedvem nem tartott sokáig, ugyanis a következő pillanatban megláttam Dan-t, aki szintén most érkezett. Elképedt, mikor meglátta, hogy kivel vagyok. Én pedig rájöttem, hogy ez a kis gond teljesen kiment a fejemből…