...

Sziasztok! :)

Meg szeretném köszönni mindenkinek, aki véleményt írt - nem csak azoknak akik az utolsó részhez, de nekik különösen. Nagyon jól esett ez a néhány komment is. Azt pedig még egyszer mondom: az összes történetem fent marad, én nem nyúlok hozzá.

Még egyszer köszönöm azt, hogy itt voltatok és olvastatok. :)

Abellana

27. fejezet

Sziasztok!
A mondókámat majd a fejezet végére írom, ide csak annyit, hogy nagyon-nagyon örülnék és kíváncsi lennék a véleményetekre. Eredetileg egyébként más befejezést szántam a történetnek, ez ma reggel jutott eszembe és ez az ötlet nekem sokkal jobban tetszik. Úgyhogy olvassatok csak! :)

(Kristen)

- Sosem végzek ezzel – sóhajtottam fel hangosan, ahogy körbenéztem. Senki nem hallotta, mivel egyedül voltam. A hétvégén megtörtént a bizonyos dupla randi, Ashley és Kellan pedig most a második találkájukon voltak.

Szinte még semmit sem pakoltam be a bőröndjeimbe és a többi cuccomat sem dobozoltam be. Így jár az ember, ha mindent az utolsó pillanatokra hagy. De tudtam, hogy most nem a lustaság volt ennek az oka. Hanem mert a szívem minden pillanatban újra és újra összetört, ahogy belegondoltam, hogy mi mindent hagyok itt. Először csak a lényegtelenebb dolgok jutottak eszembe, amelyek hiányozni fognak. Átsétálni reggel a zsúfolt utcákon. A zajok. A város hangulata. Aztán a nagyobb dolgok… a lakás, az én nyugodt kis szobám, na meg ahogy Ashley beviharzik mit sem törődve a kopogással. Pedig azt mindig utáltam. De elkeserítő volt, hogy többé már nem fogja csinálni. És igen, az emberek… Andrew, Jess, Dan, Lizzy, Ash. És Rob.

Miközben elkezdtem dobozba rakni a könyveimet, a gondolataim elkalandoztak. Négy nappal ezelőtt jártak, hétfő reggel.

Az étkezőben ültünk egymással szemben és reggeliztünk. Pontosabban csak piszkálgattuk az ételt és közben nem szóltunk egy szót sem. Mindkettőnknek ugyanaz járt az eszében. Holnap letelik az egy hét. Eddig képesek voltunk úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de nem lehet a végtelenségig folytatni. Nagy levegőt vettem és lassan kifújtam.

- Rob, én… én döntöttem. Elfogadom az állást.

Csak egy pillanatra rándult meg az arca, majd újra szenvtelen lett. Tudta, hogy el fogom fogadni. Nem érte meglepetésként.

- Nem mondasz semmit? – kérdeztem félénken, mire ő rám emelte a pillantását.

- Mit akarsz, mit mondjak?

- Én… nem is tudom… - habogtam. Olyan ostobának éreztem magam. Tényleg, mit is akarok tőle hallani? Azt, hogy ne menjek el és maradjak vele? Ha ilyen könnyű lenne, eleve el sem mennék.

- Mikor utazol? – kérdezte.

- Vasárnap. 23-án. A karácsonyt már a családommal töltöm.

- Értem – felelte tömören.

Egy ideig még csendben üldögéltünk, de pár perc múlva Lizzy robbant be a szobába. – Nem fogjátok elhinni! – kiáltotta boldogan. – Munkát kaptam az egyik közeli bárban! Heti háromszor fogok ott énekelni.

- Ez csodás Liz, gratulálok – szólalt meg Rob, majd hirtelen felállt és egy borzasztó pillanatig azt hittem, hogy mindjárt felborítja az egész asztalt. – Úgy látszik, hogy mostanában mindenkit csak úgy bombáznak a kibaszott munkaajánlatokkal. Hát nem mesés?

Ezzel kirohant az étkezőből és mindketten tátott szájjal bámultunk utána. – Hát ebbe meg mi ütött? – fordult felém Lizzy.

Azóta nem igazán beszéltünk az ügyről és Rob az idő nagy részében vagy teljesen közömbös volt, vagy dühös és rosszindulatú. Csak akkor tért vissza az azelőtti énje, amikor szeretkeztünk. Olyankor még mindig gyengéd volt és úgy szorított magához, mint aki sosem akar elengedni.

Megráztam a fejem, kiűzve belőle a gondolatokat. Mikor végeztem a könyveimmel, elkezdtem készülődni. Péntek este volt és ezzel egyben az Observer karácsonyi partija. Ami félig-meddig az én búcsúbulim is. De nem terveztem sokáig maradni. Minden éjszakát Robbal töltöttem és nem tudtam, hogy a mai lesz-e az utolsó. Nem tudtam, hogy ott akar-e lenni majd vasárnap kora reggel, mikor indulnom kell. Túlságosan fájt most erre gondolni. Épp elég fájdalom lesz majd átélni.

***

- Sok sikert a továbbiakban, Kristen – nyújtotta felém a kezét mosolyogva Aaron, a főnököm. Mindig olyan szigorú volt, így hát most megilletődve fogadtam el a jobbját és ráztam vele kezet.

- Még mindig nem tudom elhinni – sóhajtotta szomorúan Jessica, mikor Aaron tovább ment. – Hiányozni fogsz. Na meg Andrew-nak és Dannek is.

- Ó, valóban? – nevettem. – Azt hiszem Dan már nem fog annyira hiányolni.

Jessica követte a tekintetem, így már mindketten őt néztük, nem is akárkivel… az új barátnőjével. Hát, legalább neki összejött…

- Akkor is. Más lesz az egész nélküled – vont vállat Jess, mire én megöleltem.

- Ti is hiányozni fogtok nekem. Nagyon is. De szeretnék majd visszalátogatni New Yorkba valamikor. Talán összefuthatnánk.

- Ó, azt ajánlom is! – hangzott fel mögöttünk Andrew harsogása, és a következő pillanatban körénk vetette a karját. Inkább hasonlított az egész satuba fogáshoz, mint öleléshez, de azért aranyos volt. – Muszáj még egyszer hallanom az életben, ahogy részegen énekelsz!

- Te beszélsz? – vágtam vissza. – Jó kis műsort adtál a karaoke esten, azt hiszem több férfi is megadta neked a telefonszámát.

- Nem tehetek róla, mindkét nem számára ellenállhatatlan vagyok – mosolygott kisfiúsan, amitől muszáj volt felnevetnem. Aztán az órára néztem.

- Azt hiszem ideje lenne mennem – jelentettem be.

- Máris? – nézett rám Jess bociszemekkel.

- Robbal töltöm az estét – vontam vállat. A barátaim megértették, hogy miért fontos ez. Elbúcsúztam mindenkitől, akitől akartam, majd hazamentem és próbáltam nem elbőgni magam.

***

Tökéletes pillanat volt. Ahogyan feküdtünk egymással szemben meztelenül és egyik keze a hátamat simogatta. Vagyis az lehetett volna, ha nem ez a búcsú.

- Nem kell, hogy ez legyen a vége – suttogtam elkeseredetten.

Rob felsóhajtott. – Te is tudod, hogy nem működne.

- Ugyan miért nem? Sokan élnek távkapcsolatban. Nem mondom, hogy a legjobb megoldás, de jobb a semminél. Jobb, mintha csak éldegélnénk az ország két végében azon keseregve, hogy egyedül vagyunk.

- Nem leszel egyedül, Kristen. A családod és a régi barátaid mind ott vannak. Új barátaid is lesznek az új munkahelyeden. Újra beilleszkedsz. Meg fogod szeretni. Aztán találkozol valakivel és egy idő után meg akarsz majd házasodni és gyerekeket szeretnél szülni, de én ezt nem fogom tudni megadni neked, mert nem leszek ott. Nem élhetünk örökké úgy, hogy össze-vissza repülgetünk.

- Úgy sajnálom – mondtam halkan. Nem tudom miért kértem bocsánatot. Azt hiszem azért, mert tönkretettem azt, ami köztünk van. Vagy talán azért, mert igaza van. Szeretni fogom Los Angeles-t és az új munkámat, akármennyire is hiányzik majd az itteni életem.

- Nem a te hibád. Tudom, hogy nem olyan vagy, aki a szerelemért feladja a karriert. És megértem. Ha tehetném, veled mennék, de tudod, hogy nem tehetem.

- Arra gondoltam, hogy… vasárnap reggel te is kijöhetnél a repülőtérre – vetettem fel.

- Nem tudom, Kristen – sóhajtotta. – Nem tudom, hogy képes lennék-e csak állni és nézni ahogyan elmész, miközben nem teszek semmit.

Meg tudtam érteni. Nem maradt mit mondani. Ébren maradtam amíg csak tudtam, hogy lássam az arcát, amíg még lehet. De aztán szép lassan álomba merültem…

Reggel nagyot nyújtóztam az ágyamban, mielőtt még kinyitottam volna a szemem. Rögtön furcsa volt, hogy nem akadt meg a kezem semmiben, így hát félve kikukucskáltam a szempilláim alól. És valóban. Egyedül voltam. Azonnal elkezdtem pánikolni mikor megláttam egy kis papírt az éjjeli szekrényemen. Magamhoz vettem, hogy elolvashassam, de csak két szó állt rajta.

Nagyon szeretlek.

Micsoda? Ennyi? Ennyivel búcsúzik el? És még csak nem is személyesen? A dühtől és fájdalomtól remegve vettem kézbe a mobilomat. Szépen felhívom és számon kérem. Nem lehet így vége. Nem lehet, hogy ez legyen az utolsó emlékem róla. Már majdnem megnyomtam a hívógombot, de hirtelen úrrá lett rajtam a sírás és a falhoz vágtam a telefont. Fél perc múlva Ashley rohant be a szobámba.

- Kris, mi történt? Jól vagy? – érdeklődött rögtön aggódva. Nem tudtam felelni. Csak a fejemet ráztam.

***

Este a tévé előtt ültünk és kínait ettünk. Ash segítségével végeztem a bepakolással, így hát már nem volt más hátra mint ténylegesen elutazni. Azt hiszem Ashley rájött, hogy miért járkáltam a lakásban egész nap úgy, mint egy zombi. Tudta, hogy Rob csak úgy itt hagyott. De nem beszéltünk róla.

- Elmegyek aludni – mondtam, és felálltam a fotelből.

- Rendben van – mosolygott rám Ash. – Holnap amúgy is korán kelünk.

Csak bólintottam és már indultam is volna a szobám felé, mikor valaki kopogott. Értetlenül néztünk egymásra, de végül az ajtóhoz léptem és szélesre tártam. – Szia – köszönt halkan.

- Szia – motyogtam.

- Arra gondoltam, hogy… szóval esetleg… ha lenne kedved… nem jönnél most velem?

Még sosem láttam ilyen bizonytalannak, és ha más helyzetben lettünk volna, talán elmosolyodom. – Mégis hová? – kérdeztem.

- Csak gyere. És öltözz fel melegen, mert esik a hó.

Nem kérdeztem semmit, csak bólintottam és gyorsan felöltöztem – jó melegen, ahogy kérte. Mikor leértünk a ház elé, Rob megfogta a kezem. Egyikünk sem említette a ma reggelt, hiszen láthatóan meggondolta magát.

- Itt van a kocsim is, de úgy terveztem, hogy sétálhatnánk. Ilyenkor még New York is csendes és gyönyörű a hó.

- Rendben – értettem vele egyet. Csendben sétáltunk végig az utcákon, de közben szorosan belékaroltam. A hóesés tényleg gyönyörű volt, valahogy minden olyan békés lett tőle. Nemsokára a Rockefeller Center előtti jégpályánál voltunk. Nem voltak olyan sokan, mivel már késő volt.

- Mit keresünk itt? – néztem Robra, akinek apró mosoly ült az ajkain.

- Úgy gondoltam ránk fér a szórakozás – felelte.

- Jaj, ne… Rob, én nem tudok… még a saját lábamon is nehéz megállnom – nyögtem fel félősen. De ő csak magához húzott és a fülembe suttogott.

- Ne aggódj, szerelmem. Soha nem hagynám, hogy eless. Bízz bennem.

És én bíztam. A csizmát korcsolyára cseréltük és hamarosan már a jégen voltunk. Görcsösen kapaszkodtam Rob karjába és ő egy percre sem engedett el. Fél óra után már teljesen belelendültem a dologba és kicsit bátrabban mozogtam a jégen.

- Megpróbálom egyedül – mondtam, és elengedtem Rob kezét. Egy pillanatig egy helyben álltam, hogy megtaláljam az egyensúlyom, aztán előre vetettem magam és megpróbáltam menni egy kis kört. Majdnem sikerült is, de végül valahogy Rob mellkasába csapódtam, aminek az lett az eredménye, hogy ő a háttal feküdt a jégen, én pedig rajta kötöttem ki.

- Hát ezt nem így terveztem – nevettem fel. – Jól vagy?

- Tisztára közveszélyes vagy – csatlakozott a nevetésemhez. Lehajoltam és ajkaimat az övéihez érintettem. Pár pillanatig hagytuk magunkat elveszni a csókban, majd nagy nehezen felsegítettük egymást a jégről és egy órával később utolsóként hagytuk ott a jégpályát.

A lakásunk ajtaja előtt bizonytalanul fordultam Robhoz. – Maradsz éjszakára? – kérdeztem.

- Csak ha nem gond.

- Tudod, hogy nem – mosolyogtam rá, majd előhalásztam a kulcsomat a zsebemből és beléptünk a lakásba. Kézen fogva húztam magammal Robot a szobámba és mikor körülnézett, kissé elkomorodott. A dobozok és bőröndök a sarokban hevertek, nem volt már más a helyiségben, csak a szekrény, az üres polcok és az ágy. Mindössze ennyi marad majd utánam, mikor elmegyek.

- Ne gondolj most erre – mondtam halkan, miközben odaléptem hozzá és kezeim közé vettem az arcát. Egy pillanatra szomorú tekintetét az enyémbe fúrta, majd lehajolt hozzám és finoman megcsókolt.

Türelmesen hámoztuk le egymásról a ruhákat, miközben az ágy felé araszoltunk. A téli éjszaka tompa fénye bevilágított az ablakon, így hát tisztán láttam Rob kétségbeesett arcát, mikor fölém gördült. Gyorsan visszapislogtam a könnyeket a szememből és csak erre a pillanatra összpontosítottam. Még együtt vagyunk, most csak ez számít.

Nem volt olyan részlete a testemnek, ami csók és érintés nélkül maradt volna. Kihasználtuk az éjszaka minden egyes másodpercét, hogy még egyszer, utoljára együtt lehessünk. Hajnalban pedig alig két órával az ébresztőm csörgése előtt szorosan egymásba kapaszkodva elaludtunk.

***

(Rob)

Utoljára szólították fel beszállásra Kristen járatának utasait. Ashley magához húzta és könnyekben tört ki. – Nagyon vigyázz magadra és hívj fel, ha odaértél – dünnyögte Kristen fülébe.

- Persze, hogy felhívlak – felelte, és az ő szeméből is könnyek potyogtak. Majd végül felém fordult, egy pillanatra a szemembe nézett, és végül a nyakamba vetette magát.

- Úgy szeretlek – sírta.

- Én is szeretlek, Kristen – simogattam meg a haját. Magamhoz szorítottam, készen arra, hogy ne is engedjem el többet. Még egy perc, és utoljára látom az arcát. Elviselhetetlennek tűnt a gondolat. A nyakába csókoltam, majd ajkaim végighaladtak az arcán, mígnem elérkeztek a szájához. Észre sem vettem, hogy Ashley pár métert arrébb ment, míg mi utoljára csókoltuk meg egymást.

- Ne sírj, édes – töröltem le a könnyeket az arcáról, de azok csak még sűrűbben jöttek és most már az én szemembe is beférkőztek.

- Mennem kell – zokogta. Pár lépést hátrált, míg már csak a kezeink szorították egymást. Éreztem, ahogyan próbálja kihúzni ujjait az enyéim közül és egy pillanatra még erősebben szorítottam, mielőtt végleg elengedtem volna. Ezzel pedig megfordult és elment.

Furcsán rázkódni kezdett a mellkasom és a következő pillanatban vékony karok tartottak egyben. – Semmi baj – suttogta Ashley.

Természetesen ezek csak üres nyugtató szavak voltak. Hiszen Kristen elment.

***

Egy üveg whiskey társaságában huppantam le a bőrkanapéra és kivételesen Patty egy szót sem szólt érte, csak sajnálkozva tekintett rám. Azt hiszem ezentúl meg kell ezzel birkóznom. A szánakozó pillantásokkal. Már az első néhány korty után alig vártam, hogy az alkohol hasson minden érzékemre és ne érezzem az ürességet. De sajnos valahol legbelül tudtam, hogy ez sosem fog elmúlni.

Az önsajnáltatásomat kopogás szakította meg, de egyáltalán nem érdekelt. Miután azonban senki nem nyitott ajtót, egy idő után idegesítő lett a kopogás. Felálltam és körbenéztem. Hol a francban van Patty, nem ezért fizetem? Morogva léptem az ajtóhoz és kinyitottam.

Először azt hittem egy angyal áll előttem. Mert gyönyörű volt, és nem tudtam elhinni, hogy itt van. Nem értettem semmit, kavarogtak bennem a kérdések és a gondolatok. De az összes elszállt, amikor elmosolyodott. Mert abban a pillanatban tudtam. Minden rendben lesz.

VÉGE

***

Végre ehhez is elérkeztünk, befejeztem a történetet és ezzel együtt az írást is. 2010 szeptembere óta négy történetet írtam és sokakkal ellentétben ha már belekezdtem, volt bennem annyi, hogy be is fejeztem. Ha másra nem is, hát erre talán büszke lehetek. Nem várok sok kommentet, mivel alig van már pár ember akit érdekel ez a történet, de szerencsére most már nem kell amiatt aggódnom, hogy megváratlak titeket vagy ilyesmi. Úgyhogy ez van, remélem legalább az utolsó fejezet tetszett, tényleg nagyon érdekelne a véleményetek. Még valami: úgy volt, hogy majd megszavaztatom, hogy letölthető legyen-e a történet, viszont én egyik blogomhoz sem fogok nyúlni ezután és amúgy sem lenne rá szerintem túl nagy igény, ahhoz pedig túl nagy meló lenne megcsinálni, hogy aztán senkit ne érdekeljen.
Abellana

26. fejezet

És megérkezett az utolsó előtti fejezet! :) Köszönöm a pár embernek aki véleményezte az előző részt! Ehhez nem tudok semmit hozzáfűzni, úgyhogy csak annyit mondok, hogy olvassátok! :)
Abellana

(Kristen)

A hónapok gyorsan teltek, a nyárból ősz lett, az ősz pedig télbe hajlott át. Imádtam a téli New Yorkot. Minden egyes nap álmodozva bámultam a hatalmas karácsonyfát a Rockefeller Centernél és a jégpályát, amelyen több tucat szerelmespár és nevetgélő gyerek korcsolyázott. De idén nem csak ezért szerettem ezt az időszakot. Hanem azért is, mert életemben először maradéktalanul boldog voltam.

Sok minden történt az elmúlt hónapokban, visszanézve az egész egy hullámvasútnak tűnik. Először is, Rob hivatalosan is kilépett az apja cégétől és a saját vállalatát kezdte építgetni. Richard persze őrjöngött és mindent bevetve fenyegetőzött, Claire-rel pedig közölte, hogy végérvényesen lemondhat még egy gyerekéről. Viszont egy anya nem fogadja csak úgy el az ilyesmit. Míg Richard nem volt otthon, Claire meghozta élete legbátrabb döntését. Mindent összepakolt és repülőre szállt.

Most már ő is New Yorkban élt, és Rob ügyvédei azon dolgoznak, hogy rávegyék Richardot a válásra. Neki azonban csak a külső kép számít, attól fél, hogy mit tenne egy válás a hírnevével. Különösen most, hogy a lapok rengeteget foglalkoztak azzal, hogy miért is hagyta ott Rob az apja cégét.

Ami engem illet, minden kezdett egyre jobb lenni. Egyre jobban szerettem a munkámat, amiért egyre több elismerést kaptam, és még Dannel is beszélő viszonyban voltam. Nem úgy mint régen, de most legalább elfogadta, hogy Robbal vagyok. Persze tudtam, hogy miért. Rob mindent elmesélt a beszélgetésükről. És én nagyon hálás voltam neki.

Két hét volt hátra karácsonyig, én pedig szörnyen izgatott voltam. Leginkább azért, mert Rob boldogsága ragadós volt. Most, hogy itt volt az anyja és a számára legkedvesebb nővére, idén volt oka ünnepelni.

Az idő nagy részében nála voltam, ezért is volt olyan ritka alkalom a mostani: hétfő este a mi nappalinkban üldögéltünk kínait vacsorázva, miközben Ash a munkahelyéről mesélt. Én figyelmesen hallgattam és hümmögtem ahol kellett, miközben Rob le sem vette rólam a kezét.

- Szóval a lényeg, hogy a főnököm bunkó, de isteni popsijú fia már megint engem vett célba – puffogott Ashley, de tudtam, hogy tetszik neki a gondolat. – Miért kell minden pénzes dögös pasinak pöcsnek lennie?

Rob ujja, ami eddig a tarkómon körözött megállt. Ashre nézett és elvigyorodott. – Célozgatsz, Greene? – kérdezte.

- A tényeket sorolom – vont vállat. – Te egy pöcs vagy. Kellan is pöcs.

- Lutz? – kapta fel Rob a fejét hirtelen. Ashley összezavarodva bólintott. – Kellan meg akar téged kapni?

- Nagyon úgy tűnik – morogta Ashley.

- Micsoda véletlen egybeesés – mondta Rob. – Jó haverom volt az egyetemen. Néha együtt füveztünk. És a régi haverok mindig kisegítik egymást. Fel kéne hívnom, hogy elmondjam mennyire rágerjedtél.

Gonosz mosollyal előkapta a mobilját és nyomkodni kezdte, mire Ashley szemei elkerekedtek. – Meg ne merd tenni! – sziszegte, és máris Rob irányába lendült. Ő viszont felállt a kanapéról és tovább kereste Kellan számát, mire drága barátnőm utána iramodott. Úgy kergetőztek, mint az óvodások, és mikor Ashley utolsó reményeként üres kajás dobozokkal dobálta Robot, ő felállt az egyik fotelre és a füléhez emelte a telefont. Ash próbált felmászni mellé, hogy elvegye tőle a mobilt, de Rob a homlokánál fogva tolta el, mint ahogy a hiperaktív gyerekeket szokták. Én meg csak szájtátva bámultam az előttem kibontakozó jelenetet.

- Áh, Kellan! – Rob megvillogtatta gúnyos mosolyát Ashnek, mire az ő arcára kiült a legveszedelmesebb „ki foglak nyírni” pillantás. Pár percig csak annyiból állt a telefonbeszélgetés, hogy a két régi barát üdvözölte egymást, miközben Ashley fel-alá járkált a nappaliban, majd mikor Rob szóba hozta őt, olyan hangokat adott ki magából, mint egy veszett macska.

- Ó igen, garantálom, hogy ott lesz – heherészett Rob a telefonba.

- Nem leszek! – kiabálta Ashley. – Azzal leszek elfoglalva, hogy kiheréljelek, kurafi!

- Most, hogy mondod, tényleg elég vad. A te stílusod.

- Egyáltalán nem vagyok az ő stílusa!

Így ment még néhány további percig: Rob és ez a Kellan vagy kicsoda a telefonon diskuráltak, miközben Ashley hisztérikusan kiabált, én meg próbáltam nem nevetni rajta… annyira. Aztán egyszer csak a telefonbeszélgetésnek vége lett.

- Együtt vacsoráztok – jelentette be Rob.

Ashley felhorkant. – Ó, én azt nem hiszem.

- Ugyan már Greene, ne makacskodj. Tudod, hogy akarod. És különben is, Kristen és én is ott leszünk.

Erre már felkaptam a fejem. – Komolyan? Mint egy… dupla randi? – kérdeztem. Olyan furának tűnt ez a fejemben.

Rob kissé elmosolyodott, valószínűleg tudta, hogy mire gondolok. Fél évvel ezelőtt, mikor még a „csak szex” fázisban voltunk és rengeteget veszekedtünk, ez az egész elképzelhetetlen lett volna. Úgy értem ő meg én egy dupla randin.

- Olyasmi – felelte vállat vonva.

- Nem, ebben nem veszek részt. Szó sem lehet róla – tiltakozott Ash összefont karokkal.

- Az előbb még rajongtál a popsijáért – jegyeztem meg, mire kaptam egy „te mocskos áruló” pillantást legkedvencebb barátnőmtől. – Ugyan már, lehet, hogy jobban megismered és megkedveled.

- Hát jó, legyen, elmegyek a hülye vacsorára – vont vállat Ashley, mintha nem is érdekelné a dolog, de én ismertem. Tudtam, hogy izgatott. Ennek ellenére az este hátralévő részében természetesen duzzogott, amiért összeesküvés áldozata lett. Miután aludni tért, Rob és én még a nappaliban maradtunk egy kicsit, miközben a tévé szolgáltatta a háttérzajt.

- Mi az? – kérdezte, mikor azon kapott, hogy egy jó ideje bámulom már.

- Csak annyira… gyerek voltál ma – kacagtam fel. Nem tudtam hogyan fogalmazhatnám meg jobban. – Jó értelemben, persze. Nem hiszem, hogy eddig láttalak volna ennyit nevetni egy nap alatt.

Rob édesen elmosolyodott és felém kúszott a kanapén, míg az arca már csak pár centire volt az enyémtől. – Mert még nem voltam ennyire boldog – mondta halkan.

- Én is örülök, hogy minden rendbe jött és hogy itt a családod nagy része és végre…

Elhallgattam, mikor egyik ujját a számra tette. – Te teszel boldoggá, Kristen. Úgy értem, örülök, hogy itt van a nővérem és az anyám is megszabadult az apámtól, de mindez nem érne sokat, ha te nem lennél.

Úgy éreztem a szívem dagadni kezd szavai hallatán, és szúrós könnyek fenyegették a szememet. – Én sem voltam még ilyen boldog – suttogtam, mire ő két keze közé vette az arcomat és csókolni kezdett.

Finoman szívogatta az alsó ajkamat, miközben egyik keze utat talált a pulóverem alá és jólesően megborzongtam, ahogy csupasz derekamat kezdte el cirógatni. Ujjaim belegabalyodtak a hajába a tarkója fölött, miközben lejjebb húzta a testemet a kanapén, hogy kényelmesebben elhelyezkedjünk. Az egyszer biztos, hogy nem siettünk el semmit, de nem is vágytam most arra, hogy gyorsan és kapkodva kergessük a vágyainkat. És tudtam, hogy Rob sem. Csak élveztük, hogy egy kis időt maximális nyugalomban egymásnak szentelhetünk.

Mikor a pulcsim alatt lévő keze lassan, de biztosan feljebb araszolt a mellemre, belenyögtem a csókba. – Azt hiszem ideje szobára menni – ziháltam, mire Rob elmosolyodott.

- Kitűnő ötlet – mondta egyetértve. Felemelt a kanapéról és a szobám felé vette az irányt, velem a karjaiban. Természetesen szükségtelen mondani, hogy az éjszaka hátralévő része nagyon is jól telt…

***

Másnap reggel sietősen öltözködtünk, ugyanis egy kis „ráadásnak” hála mindketten késésben voltunk a munkából. Mielőtt azonban lent a ház előtt külön kocsikba szálltunk volna, Rob magához húzott még egy pillanatra.

- Mikor végzel ma? – kérdezte.

- Négykor.

- Szeretnék neked utána mutatni valamit – mormolta a fülembe, mire én picit hátrahúzódtam és kíváncsi pillantást vetettem rá. Széles mosoly ült ki az arcára, de nem mondott semmit. Egy utolsó csókot nyomott ajkaimra, majd mindketten mentünk tovább a saját kötelességeink felé.

Mikor megérkeztem az munkahelyemre, vidáman huppantam le az asztalomhoz. – Mi ez a nagy jókedv? – érdeklődött Jess mosolyogva.

- Nem is tudom – vontam vállat. – Egyszerűen csak boldog vagyok.

- Ennek örülök Kris, megérdemled – felelte Jessica, és én hálás voltam a szavaiért. Én nem voltam olyan biztos benne, hogy megérdemlem-e, de hé, ajándék lónak ne nézd a fogát. Abban pedig teljességgel biztos voltam, hogy Rob megérdemli. És örültem, hogy az ő boldogságának én vagyok az oka.

Néhány perc múlva a mobilom csörgése rántott ki a gondolataim közül. Felvettem a telefont és még szélesebb mosoly kúszott az arcomra, mikor meghallottam az ismerős hangot, ami mindig szeretettel töltött el és az otthonomra emlékeztetett.

(Rob)

Egész nap csak az járt a fejemben, amit délutánra terveztem Kristennel, és be kellett vallanom magamnak, hogy elég ideges voltam miatta. Délben az anyámmal ebédeltem, aki majd kiugrott a bőréből, mikor elújságoltam neki. És persze biztosított róla, hogy nincs miért idegeskednem. De én jól ismertem Kristent, és habár tudtam, hogy szeret, azzal is tisztában voltam, hogy ő egy független nő és szeret is az lenni. Elmesélte, hogy Garrett sokszor akart feljebb szintre lépni a kapcsolatukkal, de ő nem egyezett bele. Kristen szereti, hogy megvan a saját tere. Így hát igenis volt min izgulnom. De mi lehet a legrosszabb? Legfeljebb marad minden úgy, ahogy eddig.

A szorongásomon az sem segített, mikor délután találkoztam vele. Úgy tűnt, hogy valami nyomasztotta, de azt meg kell hagyni, hogy nagyon próbálta leplezni. Legutoljára Dan miatt volt ilyen, de azóta már jóban vannak, akkor meg mi lehet a baj?

Miközben a kocsiban ültünk, próbálta elkerülni, hogy rákérdezzek és inkább ő faggatott a meglepetéssel kapcsolatban. Persze nem árultam el neki semmit, de nemsokára már vidámabbnak tűnt, így hát betudtam az egészet munkahelyi stressznek.

(Kristen)

Mikor megérkeztünk az úti célhoz – egy házhoz Manhattan déli részén, Greenwich Village-ben – Rob megfogta a kezemet és magával húzott az épületbe, míg én értetlenül próbáltam kitalálni, hogy mit keresünk itt. Lifttel felmentünk a legfelső emeletre, így végül egy luxuslakásban kötöttünk ki. Az állam leesett és hangosan koppant a padlón, ahogy körbenéztem. A lakásnak két emelete volt. Az első egy hatalmas nyitott tér volt, nagyon letisztult és modern, ugyanakkor kedves és otthonos. A konyha egybenyílt az étkezővel – aminek az ablakaiból be lehetett látni az egész déli részt – a nappalit pedig egy fal választotta el, az azonban nem szelte keresztül az egész szobát, csak mintegy elválasztóként volt a két helyiség között. Tettem néhány lépést és láttam, hogy a nappali valójában egy kuckós sarok volt, tűzhellyel és plazmatévével a falon. Olyasféle hely, ahol az ember összekuporodna egy vasárnap délután. Arrébb, a lépcső mellett voltak még ajtók, amiből arra következtettem, hogy vannak még szobák idelent.

- Gyere, nézzük meg, milyen fent – szólt Rob kirángatva a felfedezésemből, és megint megfogta a kezem, miközben felmentünk a lépcsőn. Idefent is voltak hálószobák, és még egy nappali helyiség, ami még elképesztőbb volt az előzőnél, már ha ez lehetséges. Ennek melegebb színei voltak és padlótól plafonig terjeszkedő ablakok vették körbe. Nyáron csodálatos lehetett itt lenni. Innen egy üvegajtó vezetett a teraszra, ahol rögtön a jacuzzi kötötte le a figyelmem. Voltak ott még asztalok és székek, habár télen ennek nem sok hasznát vehették az itt lakó emberek.

- Elképesztő, nem gondolod? – kérdezte Rob. Hallottam a hangján, hogy mosolyog, de nem láttam, mert hátulról átölelt.

- Határozottan – bólogattam lelkesen.

- A miénk – suttogta a fülembe. Szinte fénysebességgel pördültem meg, hogy szemben legyek vele.

- Micsoda? – sikoltottam.

- Így is alig van olyan este, mikor nem vagyunk együtt – vont vállat. – Csak arra gondoltam, hogy… de ha nem szeretnéd… úgy értem…

Rob szájára tettem a kezemet, hogy elhallgattassam. – Ez annyira tökéletes – mondtam. A hangom csak egy suttogás volt. Éreztem, hogy meleg könnyek potyognak le az arcomon. De ezek most nem csak a meghatódottság könnyei voltak.

- El sem tudod képzelni mennyire boldoggá tesz, hogy ezt velem akarod megosztani. De nem tudok veled ideköltözni – mondtam sírós hangon, miközben még több könny szökött ki.

- De hát… miért nem? – nézett rám Rob és darabokra tört a szívem a pillantásától. Mint egy ártatlan kisfiú, aki a kezembe adta ajándékként a legbecsesebb kincsét és én mit sem törődve visszaadtam neki.

- Ma felhívott az anyám. Összefutott egy régi jó barátjával aki szerkesztőként dolgozik és olvasta a cikkeimet. Munkát ajánlott nekem, egy sokkal jobb helyen, mint az Observer. Egy hetem van dönteni.

- De hát ez jó hír – mosolygott rám Rob. Nem, még mindig nem értette.

- Ha elfogadom az állást, vissza kell költöznöm Los Angelesbe.